„Túlkínálat van doktori fokozatot szerzett tudósokból. A PhD képzés kifejezetten az akadémia utánpótlásának biztosítására jött létre, csakhogy egyre több doktorátussal rendelkező fiatal helyezkedik el az egyetemen kívül. A rendszer bírálói szerint a doktori képzés piramisjátékra emlékeztet” – olvassuk az Economist felsőoktatási körképét.

 A konzervatívok már a hetvenes évek óta sokallják az egyetemi képzésre fordított kiadásokat, mondván, hogy fölösleges az átlagos képességű fiataloknak diplomát adni. Mint arról a Metazin is beszámolt, a gazdasági válság hatására kiújult a harc az egyetemi oktatás értéke körül. A fiatalok egyre nehezebben találnak munkát, és már a több diploma és féltucatnyi nyelv ismerete sem garancia az állásra.

Az Economist arra hívja fel a figyelmet, hogy a PhD-képzés terén még súlyosabbak a problémák. A felvételt nyert doktori hallgatók alig fele diplomázik.

A doktori képzés célja az egyetemek és az akadémiák utánpótlásának nevelése lenne, ám mára a tudományos fokozat megszerzése is nagyipari méreteket öltött. Az Egyesült Államok népességének közel egy százaléka büszkélkedhet PhD végzettséggel. A tömegképzés miatt a fokozatot megszerzőknek csak töredéke talál végzettségének megfelelő oktatói vagy kutatói állást. Az elmúlt öt évben nagyjából százezer amerikai PhD-végzettre mindössze tizenhatezer állás jutott. És még ők sem lehetnek felhőtlenül boldogok, hiszen a kezdő fizetés általában kevesebb, mint amennyit egy fizikai munkás hazavisz. A fiatal doktorok többsége szerény ösztöndíjakból és nyomorúságos vendégtanári megbízásokból próbál megélni – vagy elhagyja az akadémiai pályát. A munkaerő-piacon azonban nem sok hasznát veszi a doktorátusnak.

Miért vállalják a fiatalok a rendkívül költséges, fárasztó és stresszes posztgraduális képzést? A brit hallgatók harmada nyíltan bevallja, hogy élvezi a diákéletet, és a doktori képzés lehetőséget biztosít az álláskeresés elhalasztására. Az Economist szerint azonban az egyetemek hozzáállása a döntő. A felsőoktatási intézmények felelőtlenül bővítik a keretszámokat a nagyobb tandíjbevétel reményében. Az egyetemi pályára ácsingózó PhD hallgatók ráadásul ingyen oktatnak és kutatnak, sőt néha tanáraik helyett is publikálnak. A tanárok tehát igyekeznek minél több tehetséges fiatalt maguk köré gyűjteni, akik majd megtartják helyettük az órákat, és jó esetben a kutatásaikat is népszerűsítik tanulmányaikban.

A témával foglalkozó szakértők egyre-másra állnak elő javaslatokkal a probléma megoldása érdekében. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy a rendszer rosszul működik. Ugyanis a túlképzés és a kevés álláslehetőség olyan éles versenyhelyzetet teremt, amely még az üzleti életben is szokatlan: biztosítja, hogy csak a leginkább rátermettek és szorgalmasak jussanak katedrához. Ha az egyetemek csak annyi PhD-hallgatót vennének fel, ahány megüresedő állásra számítani lehet, a tanár- és kutatójelöltek már a fokozat megszerzése előtt elkényelmesednének.