Normális időkben a depresszióval és egyéb pszichés gondokkal küzdő politikusok ártalmasak. Válság esetén azonban rájuk van szükség – állítja az amerikai pszichiáter. Ők ugyanis együttérzőbbek, éléslátóbbak és eltökéltebbek.

„Amikor jól mennek a dolgok, és az állam hajóját csak egyenesben kell tartani, a mentális szempontból egészséges vezetők a hatékonyak. Válság idején azonban az abnormális elmeállapotú, sőt beteg emberekből lesz a legnagyobb vezér” – olvassuk a New York Timesban. A cikk szerzője Nassir Ghaemi, a Tufts Egyetem pszichiátria professzora, a nemrég megjelent Első osztályú őrület. A vezetői képesség és az elmebaj összefüggése című könyv szerzője.

Ghaemi kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy az elmebetegség, különösen a depresszió előnyére válhat a politikusoknak, legalábbis rendkívüli történelmi időkben. A pszichológia pozitív illúziónak nevezi azon elképzeléseket, amelyekkel a normális emberek magyarázni igyekeznek a világot, ellentétben a dolgokat többnyire sötéten látó depressziósokkal. Ghaemi példaként felidézi, hogy a britek szinte kivétel nélkül hősként ünnepelték az 1938-as müncheni egyezményt tető alá hozó Chamberlaint. A finom gentlemanként számon tartott miniszterelnököt leginkább a bukott politikusként – és indulatos emberként – számon tartott Churchill bírálta. Nemsokára kiderült, hogy a náci Németországnak tett engedményeket mániákusan elutasító, súlyos depresszióval küzdő Churchillnek volt igaza: 1938-ban még paranoiás őrültségnek hangzó félelmei hamarosan beigazolódtak. A második világháború alighanem máshogyan zárul, ha nincs Churchillnek az őrület határát súroló Hitler-gyűlölete és elszántsága, hogy bármi áron megfékezze a náci Németországot.

A depressziós és betegesen bizalmatlan politikusok azonban nemcsak hogy előbb ismerik fel a veszélyeket, de gyakran együttérzőbbek is, mint racionális társaik – folytatja Ghaemi. Mahatma Gandhi és Martin Luther King példájával igyekszik bizonyítani, hogy a depresszió empatikussá tesz. Ghaemi szerint mindkét politikus annak köszönhette a sikerét, hogy még az igazságtalan elnyomókkal is képesek voltak együtt érezni, és ezért erőszakmentes meggyőzéssel igyekeztek érvényt szerezni elképzeléseiknek.

Arra azonban sajnos nincs garancia, hogy a válság olyan elmebeteg politikusoknak kedvez, akik aztán meg is találják a krízisből kivezető helyes utat. Elvégre Hitler, Mussolini és Mao egyaránt rendkívüli állapotoknak köszönhetően került hatalomra.