Az orosz kormány liberális bírálói csodálattal adóznak az észak-afrikai változásoknak. A kormánypárti elemző szerint azonban szokás szerint tévúton járnak, már csak azért is, mert a legújabb fejlemények nyomán az oroszországi politika megmerevedése várható.

„Mutassanak nekünk akár egyetlen közel-keleti vagy észak-afrikai demokráciát!” – vágja a demokrácia szerelmeseinek szemébe Vitalij Ivanov az Izvesztyijában.

Az orosz liberálisok ugyanis kitörő lelkesedéssel fogadták a tunéziai, az egyiptomi, legutóbb pedig a líbiai változásokat, és lázasan találgatták, hol dől majd el a következő dominó, hol szakad vége a zsarnokságnak, s köszönt be helyette a szabadság uralma. Újabban azonban mintha kezdenék felfogni, hogy mivel járhat „az engedetlenség ünnepe”. Hatalomra juttathatja az iszlamizmust, szétrobbanthat egyes államokat, s végeredményben bűnözői és terrorista enklávék létrejöttét eredményezheti. Ivanov gyermeteg álmodozóknak minősíti azokat, akik abban reménykednek, hogy új demokráciák jönnek majd létre az észak-afrikai zsarnokságok helyén.

Az optimisták azzal szoktak érvelni, hogy Latin-Amerikában nem következett be, amitől a katonai diktatúrák védelmezői tartottak: nem vették át véres kommunista diktatúrák a stafétabotot. Legfeljebb Venezuela és Bolívia háza táját érheti rossz szó. Csakhogy Latin-Amerika nem hasonlítható az arab világhoz, már csak azért sem, mert a dél-amerikai földrészen vannak demokratikus hagyományok, s mert őrültség lenne párhuzamot vonni a chilei kommunisták és a Muzulmán Testvérek között. Libanon és Irak példája éppenséggel arra figyelmeztet, hogy az önkényuralomnak az arab világban a permanens instabilitás és olykor egyenesen a káosz az alternatívája.

Ráadásul a moszkvai drukkerek alighanem arra is ráébredtek, hogy a tunéziai, az egyiptomi és a líbiai példa nemhogy nem segíti elő az oroszországi változásokat, hanem éppen megmerevíti a mai állapotokat, éspedig három okból.

A kőolaj árának emelkedése megszilárdítja az orosz kormány helyzetét. Másrészt a Nyugat és elsősorban Amerika erőforrásait teljes mértékben le fogja kötni, hogy Egyiptomot megóvja az iszlamista veszélytől, Líbiát pedig a széthullástól. Minden energia és pénz az ottani nyugatbarát mozgalmak, intézmények támogatására megy majd, és az oroszországiak hoppon maradnak. Végül pedig a Kremlből védelmi reflexeket váltanak ki az események.

Miközben Nyugaton úgy látják, hogy az orosz rendőrség nem sokat tétovázik, ha ellenzéki tüntetések feloszlatásáról és a vezetők őrizetbe vételéről van szó, Ivanov szerint a hatóságok szemet hunynak sokféle „ostobaság” fölött. Ezután viszont már nem ártalmatlan megmozdulásoknak tartják majd ezeket, hanem olyan káros kísérleteknek, amelyeknek az a céljuk, hogy „játsszunk Líbiát”.