Sokszor merül fel az iménti kérdés egy játékfilm előkészítési szakaszában. Bár a körülöttünk lévő világ színekben tobzódik, sokszor mégis a feketefehér kép mutatja meg igazán élesen, koncentráltan az arcokat, tereket, motívumokat. A hétköznapi szóhasználatban is használjuk a kifejezést: „mondjuk ki feketén fehéren!”, azaz beszéljünk végre a lényegről!

De nem a magyar szimbólumok szín- és formavilágáról, illetve azok lehetséges társadalmi jelentéstársításairól szeretnék okoskodni, sokkal inkább a lényegről akarok beszélni, azaz a színes valóságot egy pillanat erejéig megragadni feketén- fehéren. Szimbólumaink adottak, nagyon nehéz mesterségesen e jelképrendszerben újat létrehozni, szinte lehetetlen. Aki ezeket a nemzeti szimbólumokat politikai célokra használja, óhatatlanul új kontextusba helyezi, új időpontban, új helyen, új szituációban értelmezi az eredetit. Nem csak hivatkozik rá, büszkén lobogtatja,  vagy a mellére tűzi, hanem értelmezi. Mintha egy régi, feketefehér, töredezett családi fotót valaki évtizedek múltán egyszercsak kiszínezne. A gesztus akár jogos is lehet, hiszen azon a régi fotón sosem voltak színek, bár az akkori valóság ugyanúgy színes volt, mint a mai: apuka csokornyakkendője méregzöld volt, anyuka blúza rózsaszín, a kisfiú arca pirospozsgás, a háttérben a zászló pirosfehérzöld. A színezést lehet jóízléssel, szeretettel, precizitással művelni, de épp úgy lehet gúnyosan, otrombán, trehányan is.

Ám az újraszínezés végzetessé és visszafordíthatatlanná is válhat. Ha például a fotónak elveszett a negatívja nincs korrekciós lehetőség. Ha a papírképre a méregzöld nyakkendő helyett lilát rajzolunk, és már a radír sem fog rajta, a nyakkendő örökre lila marad. A legjobb családban sem mindig őrzik meg a fotónegatívot, a költözésnél elvesztek, jött a háború, stb. S egy unalmas esős délután beoson egy vásott kölyök, s filctollal szamárfület rajzol a nagypapa képére, s az öreg táblabíró szamárfüllel marad meg az unokák emlékezetében. Kérdés, hogy nemzeti szimbólumainknak vannak-e még sértetlen negatívjai valahol a szekrények mélyén?
Soknak bizonyára elveszett, valamelyikről papírkép sem maradt.

Van olyan, amelyik annyira roncsolt, hogy szinte képtelenség már a negatívját helyreállítani. Ha valaki mégis megkísérli és sikerrel jár, az új képet úgyanúgy nem ragaszthatja akárhová, mint ahogy a régi családifotót sem illik vécédeszkára kasírozni. Választási plakáton például pontosan úgy mutat a koronás címer vagy az Árpád-sáv, mint egy pornóújság hátsó borítóján. Egy ünnepen, múzeumban, színpadon vagy épp a mozivásznon is csupán akkor van értelme megmutatni nemzeti szimbólumainkat, ha nem szimpla politikai érdekek hajtanak minket, ha képesek vagyunk hiteles új értelmezést kínálni, ha büszkeségünk vagy épp kritikai attitüdünk nem sért másokat.

A filmtörténetben a nemzeti szimbólumok a kezdetektől markánsan jelen vannak. Az amerikai lobogó például a korai Hollywood révén vált világszerte ismertté. A moziban nagyon hamar meglátták a politikai propaganda lehetőségét. A szovjet és a náci diktatúra egyaránt kiemelt művészetként tekintett a mozgóképre és előszeretettel építette be a filmek történeteibe a társadalmi jelképeket. Eizenstein és Riefenstahl egyaránt volt politikai kommunikátor és zseniális filmrendező. A második világháború után újjászülető filmművészet, az olasz neorealizmus vagy a francia újhullám sokkal távolságtartóbban viszonyult a nemzeti szimbólumokhoz.

A rendezők felfogták, hogy mesterségük ördögi hatalommal bírhat, s kialakult az a filmes felelősségtudat, mely etikai kérdésként kezel mindenféle propagandisztikus üzenetet, s a filmnyelv tisztaságát szentírásnak tekinti. Jött azonban a televízió, s ez az új filmes erkölcsiség arisztokratikus gőggé halványodott. A televízió pedig ipari méretekben ontja, sajnos fékezhetetlenül a propagandát mind a mai napig. Leértékeli a jelképeket, termékként árulja a szimbólumokat. A helyzetet jól példázza egy szituáció, mikor pár éve a kulturális miniszter megkérdezte a fiatal filmeseket, mi szerintük a baj a kultúrában Magyarországon? Azt válaszoltuk, hogy a televíziózás, hiszen az emberek több, mint hatvan százaléka kizárólag tévéből fogyaszt kultúrát, nem vesz könyvet, lemezt, nem megy színházba, hangversenyre, de már moziba se, a tévében viszont alig találni értelmeset. Erre a miniszter azt válaszolta, hogy jó-jó, ő ezt tudja, de a televízió nem a kulturális tárcához tartozik, hanem a Miniszterelnöki Hivatal propagandaosztályához. Világos beszéd. Majdnem ekkora probléma szerintem, hogy az elmúlt tíz év szimbólikusnak szánt magyar filmjei, hiába költöttek rájuk millárdokat, nem váltak jelképes remekművekké. Valamiért se a Hídember, se a Sorstalanság, se a Szabadság, Szerelem profizmusa nem tudott túl lépni a giccsbe hajló történelmi szentimentalizmuson. Zárásképpen felsorolnék három olyan magyar filmet, amely bár nem feltétlenül arról vált híressé, hogy rendezője nemzeti jelképeket illesztett a történetbe, valamiért mégis szimbólumokká váltak, ha tetszik nemzeti szimbólumokká, legalábbis számomra.

Az első a Valahol Európában, nekem ez a film jelenti második világháborút, a gyerekcsapat, a Szigligeti vár, az öreg zongorista. A másik két meghatározó mű  a Szegénylegények és a Szerelem. Ezekből a filmekből értettem meg és éreztem át a meg nem élt diktatúra nyomorúságát, 56 börtöneit, a nőt, az anyát, az árulót és a cinkost, egész Magyarországot. Mert olykor egy film sokkal többet jelenthet bármilyen zászlónál. Ezeket a filmeket bárhol a világban értik, ettől zseniálisak, mégis azt érzem: nekem magyar emberként egészen mást jelentenek: sokkal, de sokkal többet. Egyébként mind e három szimbólikus film feketefehér.