Az atomfegyverek terjedésének megakadályozása ezen eszközök megjelenésének pillanatától kezdve napirenden van, az évtizedek során azonban, ha lassan is, de az atomhatalmak száma mégis növekedett. A nukleáris robbanófejek terjedésének korlátozása nem csupán a már atomfegyverrel rendelkező államok stratégiai érdeke, de azoké is, akiknek nincsenek ilyen eszközeik. Az atomfegyverek terjedése – ahogyan azok bevetése is egyes atomhatalmak által – ellenkező logikát juttathat érvényre, és nukleáris fegyverkezési versenyre ösztönözheti azokat az államokat is, amelyeknek ez nem állt szándékában.

Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója elemzésében az atomfegyverekkel kapcsolatos legutóbbi fejlemények hosszabb távú geopolitikai következményeit vizsgálta meg.

Az Aranykupola messze nyúló árnyéka

A világ országai között viszonylag szűk azoknak a köre, akik magukat atomhatalmaknak vallhatják, ezt a nem túl népes csoportot is két részre osztja a nemzetközi egyezmények által húzott vonal. Az 1968-as, a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés szerint „nukleáris fegyverrel rendelkező állam az, amely 1967. január 1-ét megelőzően nukleáris fegyvert vagy egyéb nukleáris robbanószerkezetet előállított és felrobbantott.” Ennek megfelelően hivatalosan elismert nukleáris hatalom az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, a Kínai Népköztársaság, valamint a Szovjetunió jogutódjaként Oroszország. Ezek az országok magukra is egyfajta „elitklubként” tekintenek, amelyek a nukleáris fegyvereket érintő kérdéseket egymással vitatják meg, figyelmen kívül hagyva azokat az államokat, amelyek rajtuk kívül közismerten szintén nukleáris hatalmak. Az öt említett ország különleges helyzetét alátámasztja az is, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó, vétójoggal rendelkező tagjáról van szó. Ez bizonyos tekintetben nem szándékos alku volt, hiszen a szerződés megkötésekor még nem a Kínai Népköztársaság, hanem a Tajvant uraló Kínai Köztársaság volt egész Kína hivatalos képviselője az ENSZ-ben, igaz, ezen a téren pár évvel ezután fordulat állt be.

Ezen országok álláspontja érthető: ha soraik közé fogadnák Indiát, Izraelt, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot és Pakisztánt, azzal nem csak ezen országok nukleáris arzenálját legitimizálnák, hanem a világ bármely országának atomfegyverek megszerzésére vagy kifejlesztésére irányuló törekvését, ezzel pedig az 1968-as egyezményt is aláásnák. Más kérdés persze, hogy a látszat fenntartása a valósággal szemben mennyit ér és meddig folytatható, az atomklub exkluzivitása azonban nemcsak az emberiség egészét érintő szempontok miatt fontos ezen hatalmak számára, hanem azért is, mert a nukleáris fegyverek értéke is elsősorban exkluzivitásukban rejlik.

Az amerikaiak az első atomfegyverek közül kettőt nem sokkal azok kifejlesztése után élesben be is vetettek Japán ellen a második világháború utolsó fázisában. Azóta több mint kétezer ismert kísérleti atomrobbantásra került sor világszerte – utoljára 2017-ben Észak-Koreában –, éles bevetésre azonban a szinte folyamatosan növekvő arzenálok és egyre fejlettebb rakétarendszerek ellenére sem. Az után ugyanis, hogy 1949-ben nem kis részben az amerikaiaktól kémkedés útján megszerzett információkra építkezve a Szovjetunió is megépítette saját atombombáját, Moszkvát pedig újabb hatalmak követték a sorban, egy atomfegyverekkel megvívott háború tétje a végletekig növekedett. A kölcsönös megsemmisítés lehetősége szerencsére a kölcsönös elrettentés elvével kapcsolódott össze és nukleáris korlátozó egyezmények sorához vezetett, amelyek célja az volt, hogy az atomhatalmak egyike se tehessen szert olyan fölényre, hogy a másikkal vívott háborúban biztos lehessen a győzelmében, ami jelen esetben azt is jelenti, hogy végzetes károk nélkül vészeli át vagy (szinte) teljesen megakadályozza az ellenség válaszcsapását. Mindez természetesen elsősorban az amerikai–szovjet viszonyt illetően volt fontos, hiszen ez a két ország külön-külön is több nukleáris robbanófejjel rendelkezett, mint rajtuk kívül az összes többi atomhatalom együtt.

Ennek megfelelően legkésőbb az 1970-es évektől a gyakorlatban az atomfegyverek az azokat birtokló országok számára a végső biztonsági garancia eszközeiként jelentek meg, és bár a fejlesztések nem álltak le, a nagy atomhatalmak a Szovjetunió bukását követően sorra hagytak fel a nukleáris tesztekkel, sőt még egy egyezményt is aláírtak a kísérleti robbantások tilalmáról (igaz, ezt sem az amerikaiak, sem az oroszok, sem a kínaiak nem ratifikálták). A hidegháború utáni közeledés 2000-es években kezdődő megfordulásával azonban ezen a téren is fokozatos fordulat állt be. Kína jelentősen növelte nukleáris fegyvereinek a számát, Oroszország pedig új típusú rakéták fejlesztésébe fogott, arról nem is beszélve, hogy országok egész sora tett szert hiperszonikus, azaz a hangsebességnél 5-10-szer gyorsabban haladó rakétákkal való csapásmérő képességre.

Trump első elnöksége idején kezdeményezte az 1987-ben aláírt, a közepes és rövid hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló szerződés – angol rövidítése szerint INF-szerződés – felmondását. Ez a szerződés a szárazföldi indítású, 500 és 5500 kilométer közötti hatótávolságú rakétákra vonatkozott, és az amerikaiak úgy vélték, Oroszország megsérti azok feltételeit az olyan, formálisan az egyezmény hatályán kívül eső fejlesztéseivel, mint az Iszkander-rakétarendszerek. Orosz részről is elhangzottak hasonló kifogások, ugyanakkor abban mindkét fél egyetértett, hogy az egyezmény mellett elhaladt a valóság: más országok sora, köztük atomhatalmak, ugyanis jelentős arzenálra tettek szert éppen ebben, – a sebességük, röppályájuk, az indítóeszközök mobilitása és a célpontig megteendő út viszonylagos rövidsége miatt – a rakétaelleni védekezés számára talán legkellemetlenebb kategóriában. Trump mind az INF, mind a nukleáris fegyverek korlátozására és ellenőrzésére vonatkozó New START-szerződés kapcsán felvetette Kína jelentős fejlődését a dokumentumok által érintett fegyverek területén, utóbbi esetben pedig szerette volna elérni, hogy az oroszok vegyék rá Pekinget a korlátozásokhoz való csatlakozásra. Az INF-szerződést 2019-ben Washington és Moszkva is felmondta, Joe Biden hatalomra kerülésével viszont a New START-ot az utolsó pillanatban meghosszabbították, hogy aztán 2023-ban válaszul Ukrajna Washington általi támogatására az oroszok a maguk részéről mégis felfüggesszék. Az INF-szerződés felmondása óta pedig mindkét ország kifejlesztett olyan fegyvereket, amelyek a szerződés szerint tilalom alá estek volna. Amerikai részről a hiperszónikus ballisztikus rakéta, a Dark Eagle emelhető ki, orosz részről pedig az az Oresnyik, amely akkor vált hírhedté, amikor válaszul az amerikai ATACMS-rakéták oroszországi célpontok elleni bevetésének Ukrajna számára való engedélyezésére élesben vetették be azt Dnyipro városa ellen. Az Oresnyik orosz közlések szerint több, külön célpontok elleni bevetésre alkalmas robbanófejet is képes hordozni.

Az orosz, kínai, észak-koreai és kisebb részben az iráni rakétaprogramokra válaszul Trump a második ciklusa kezdetén meghirdette az Aranykupola (Golden Dome) tervét, amely egy olyan komplex légvédelmi rendszert jelentene, amely mindenfajta rakétafenyegetéssel szemben, akár az ellenséges indítást megelőzően is teljeskörű védelmet nyújt az Egyesült Államok számára. Bár az ambiciózus terv a gyakorlatban nehezen kivitelezhetőnek tűnik, Oroszország és Kína nem hagyta szó nélkül a dolgot. Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök utóbbi idei májusi moszkvai látogatásakor kiadott közös nyilatkozatukban élesen bírálták az Aranykupola ötletét. Moszkva és Peking úgy véli, az Aranykupola céljai ellentétesek a globális stabilitás és egyensúly szemléletével, mivel a nukleáris fegyverek és az ellenük való védekezés eszközei elválaszthatatlanok. A nyugati országok törekvései pedig így óhatatlanul fegyverkezési versenyhez fognak vezetni, hiszen egy teljes védelmet nyújtó rakétavédelmi rendszer olyan előnyhöz juttatná őket, amely egy megelőző csapásra vonatkozó stratégiai tervekbe illeszkedik. Mivel az amerikai koncepció mögött az a gondolat áll, hogy akár egyetlen sikeres ellenséges nukleáris csapás is visszafordíthatatlan károkat okozhat az Egyesült Államok számára (például az árammal működő eszközök elektromágneses hullámok révén történő tönkretételével), az amerikai rakétavédelmi képességek jelentős fejlődésére válaszul vélhetően mind az oroszok, mind a kínaiak is a meglévő csapásmérő képességeik mennyiségi és minőségi fejlesztésére törekednek majd, hogy a kölcsönös megsemmisítés doktrínáját – és vele a kölcsönös elrettentés elvét – életben tarthassák.

Az atomhatalmak második köre

Az öt „hivatalos” atomhatalom nukleáris kivételessége tulajdonképpen már az atomfegyverek terjedésének korlátozásáról szóló szerződés megkötésekor megkérdőjelezhető volt. Az 1960-as évek második felében állíthatta elő első atomfegyvereit Izrael, amely egyébként máig fenntartja a kétértelműséget saját nukleáris arzenáljával kapcsolatban. Bár a közel-keleti országnak nincs nyilvánosan ismert nukleáris doktrínája, minden elemzés tényként kezeli, hogy Tel-Aviv atomfegyverekkel rendelkezik, és az ország létét fenyegető veszély esetén azt nem nukleáris támadók ellen is bevetné. Izrael egyébként mindent megtett azért, hogy a Közel-Kelet egyetlen atomhatalma maradhasson: merényletekkel akadályozta az egyiptomi rakéta- és a pakisztáni és iráni atomprogramot, valamint bombázásokat hajtott végre Irak (1981), Szíria (2007) és Irán (2025) vélt vagy való nukleáris fegyverambícióinak letörése érdekében.

Az 1960-as évek végén a kínai atomfegyverek megjelenésére és a kasmíri konfliktus újbóli fellángolására válaszul India, az 1970-es évek elején pedig a bangladesi háború elvesztéséből felocsúdva annak nagy riválisa, Pakisztán is saját atomfegyver fejlesztésébe kezdett. Mindkét ország sikerrel járt, ellentétben Brazíliával és Argentínával, amelyek katonai juntái – részben egymással is versengve – szintén nukleáris fegyvert akartak fejleszteni az 1980-as évek elején, ezen programok azonban az őket kezdeményező katonai rendszerekkel együtt véget is értek. India és Pakisztán azonban relatíve jelentős atomarzenállal rendelkeznek, ami annál is inkább aggasztó, hogy – amint az az idei évben is kiderült – a két ország közötti újabb fegyveres konfliktus esélye továbbra is folyamatosan fennáll.

Utolsóként a Koreai NDK csatlakozott az atomhatalmak nem hivatalos klubjához, amely szinte totális elszigeteltségben, az általa is aláírt szerződésekkel szemben és az az ENSZ szankciói által sújtva is vállalta az önálló nukleáris fegyverprogram végig vitelét. Bár Pakisztán atomprogramjával kapcsolatban híresült el a Zulfikar Ali Bhutto elnökhöz, későbbi miniszterelnökhöz kötődő mondat, miszerint „ha kell, füvet eszünk, de akkor is lesz saját bombánk”, az sokkal inkább illeszkedik Észak-Koreához, amely a szocialista blokk megszűnése után súlyos éhínséggel kellett szembenézzen, mégis belevágott az atomfegyver fejlesztésébe. Az, hogy az Észak-Koreával szembeni szankciókat az ENSZ Biztonsági Tanácsa is jóváhagyta – tehát a kommunista országgal jó viszonyt ápoló Oroszország és Kína is áldását adta rájuk, igaz, egy a maitól jelentősen eltérő geopolitikai környezetben –, jól jelzi, milyen fontos az öt „legális” atomhatalom számára saját exkluzivitásuk megőrzése.

Vannak azonban egykori atomhatalmak is. Szintén még az 1960–70-es évek fordulóján indult az akkoriban már egyre jobban elszigetelődő és a kommunizmus terjedésétől is tartó Dél-afrikai Köztársaság apartheid-rezsimjének atomprogramja, amely szintén sikerrel járt. Izrael és Dél-Afrika vélhetően együtt is működhetett a nukleáris fegyverek területén. Mai napig nem tisztázott teljesen, hogy az 1979-es, ún. Vela-incidens, amely során a nukleáris tesztek megfigyelésére szolgáló egyik amerikai műhold jellegzetes kettős villanást észlelt a Dél-Afrika és Antarktisz közötti területen, az Indiai-óceán déli részén, valóban atomfegyverkísérlet volt-e, és ha igen, azt Izrael, Dél-Afrika vagy a két ország közösen hajthatta-e végre. Akárhogy is történt, Dél-Afrika az apartheid-rendszer utolsó éveiben önként felszámolta atomfegyverprogramját, és azóta az ország vezetői a nukleáris fegyverek általános tilalmára vonatkozó egyezményhez is csatlakoztak.

Dél-Afrika az egyetlen olyan ország, amely a saját maga által fejlesztett, már elkészült nukleáris fegyverkészletről mondott le, így a széles körű vagy akár teljes leszerelést támogatók afféle példaképének számít. Azonban három másik ország is lemondott az általa birtokolt, ám nem – illetve csak részben – saját fejlesztésű atomfegyvereiről, éspedig a Szovjetunió széthullása során függetlenné vált Belarusz, Kazahsztán és Ukrajna. Kazahsztán, amelynek területén kísérleti atomrobbantások sorát is végrehajtották, mai napig kitart az atomfegyver-ellenes pozíció mellett, és a nukleáris tesztek miatti bizalmatlanság még az atomenergia békés felhasználása kapcsán is olyan vitákat gerjesztett, amelyek miatt az ország vezetése 2024 őszén jobbnak látta népszavazáson megerősíteni egy atomerőmű építésével kapcsolatos terveit. Belarusz bizonyos szempontból visszakapta atomfegyverrel rendelkező státuszát, hiszen 2023-ban Oroszország nukleáris tölteteket helyezett el az ország területén és azok bevetésére alkalmas indítóállásokat adott át Minszknek. Ez a NATO bővítésére adott válasz volt orosz részről, és bár belarusz oldalról utaltak rá, hogy az országot ért támadás esetén saját hatáskörben is bevethetik az atomfegyvereket, azok vélhetően továbbra is teljes mértékben orosz irányítás alatt állnak. A koncepció hasonló lehet ahhoz, hogy az amerikaiak taktikai nukleáris fegyvereik egy részét európai országok (Belgium, Hollandia, Németország, Olaszország, Törökország) területén állomásoztatják, és azt szükség esetén ezen országok légierejének segítségével juttatnák célba.

Ukrajna atomfegyverekről való lemondása az utóbbi években meglehetősen nagy figyelmet kapott. Kijev rendre sérelmezte, hogy miközben a nukleáris töltetekről való lemondását előíró budapesti memorandum (1994) garantálta a három posztszovjet ország területi integritását és szuverenitását, a Krím-félsziget 2014-es elcsatolásakor, majd az orosz „különleges hadművelet” 2022-es megindításakor a dokumentum két nyugati aláírója, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia tétlen maradt. Az ukrán vezetésben így felmerültek olyan hangok is, amelyek szerint az országnak előnyösebb lett volna megtartania az atomfegyvereket, hiszen akkor Oroszország nem mert volna fellépni ellenük. Újabban pedig már az ország nukleáris státuszának helyreállítására is utaltak – többek között maga Volodimir Zelenszkij elnök is, közvetlenül a háborút megelőző napokban –, bár hivatalosan persze cáfolják, hogy Kijevnek ilyen céljai lennének. Nem Ukrajna az egyetlen ország, amely hasonlóan gondolkodhat.

Mire jó egy atombomba?

Mint fentebb említettük, az atomfegyverekre az azokat birtokló országok elsősorban nem támadó fegyverként, hanem védelmi biztosítékként tekintenek. Ez a biztosíték azonban nem univerzális, ahogyan azt az elmúlt időszakban több esetben láthattuk is. Az izraeli atomfegyverek léte nem akadályozta meg Iránt, ahogy korábban a jemeni húszikat sem abban, hogy rakétacsapásokat mérjen a zsidó államra (a Hamász és a Hezbollah eset a csekély távolság miatt más). Ahogyan Ukrajna is mélységi csapásokat intéz Oroszország ellen, a nukleáris fegyverek bevetését és az azokkal szembeni védekezést szolgáló infrastruktúrát és eszközparkot is beleértve, és tartósan megszállása alatt tartotta a kurszki terület egy részét is. Szintén nem akadályozta meg az atomfegyverek kölcsönös megléte Indiát és Pakisztánt abban, hogy újabb konfliktusba keveredjenek egymással 2025 tavaszán. Az atomfegyverek tehát elsősorban az olyan támadások ellen jelentenek védelmi garanciát, amelyek az adott ország önálló államiságának létét fenyegetnék, ennek megfelelően mind elméletben, mind pedig az elmúlt nyolcvan év gyakorlatában is csak mint végső eszköz jelentek meg – eddig a végső pontig pedig egyik atomhatalmakat érintő konfliktus sem jutott el.

Az atomfegyverek megléte persze kockázatokkal járhat: atomfegyvert bevetni egy nem nukleáris hatalom ellen szinte borítékolhatóan a csapásmérő ország totális elszigetelődéséhez vezetne, más atomhatalmakkal szemben azonban ennek megítélése is más kategóriába eshetne. Arról nem is beszélve, hogy egy totális atomháború esetén minden akár potenciálisan ellenséges vagy fenyegetést jelentő atomhatalom könnyen az elsődleges célpontok közé kerülhetne – főleg, ha valaki tényleg megelőző csapásban gondolkodna. Ezek azonban jelenleg – szerencsére – távoli forgatókönyvnek tűnnek, bár tény, hogy Oroszországban vannak, akik egy taktikai atomfegyver elrettentő célzatú, akár éles bevetését is szükségesnek látnák. A „deeszkaláció az eszkaláció révén” elvének az egyik fő képviselője Szergej Karaganov ismert elemző és tanácsadó, azonban a nukleáris dörgedelmeivel a sajtó figyelmének gyakran középpontjába kerülő Dmitrij Medvegyev volt elnökön kívül az orosz vezetés általában higgadtan nyilatkozik az atomfegyverek kérdéséről. Persze hangsúlyozva, hogy – a már többször említett – végső esetben természetesen készek lennének bevetni azokat.

A fentiekből is kiderülhet, hogy az atomfegyver megszerzésében elsősorban azok az országok vagy rendszerek lehetnek érdekeltek, amelyek alapvetően és tartósan fenyegetve érzik magukat, vagy amelyek hosszan tartó konfliktusban állnak. Ez alapvetően ugyan azon államokra szűkítené a kört, amelyek tartós szankciós nyomás vagy fegyveres fenyegetés alatt állnak nagyobb hatalmak vagy azok csoportja felől, és ezen országoknak csupán csekély része lenne képes technikailag arra, hogy nukleáris fegyvereket fejlesszen. Az ezt a küszöböt már átlépő Észak-Koreán kívül tulajdonképpen csak Irán jöhet szóba. Az olyan országok, mint az atomfegyver-programjaikról már lemondó Brazília és a Dél-afrikai Köztársaság, vagy a fellendülőben lévő Indonézia és Szaúd-Arábia alapvetően többet veszíthetnének gazdasági és politikai szempontból, ha katonai célú nukleáris ambíciókat táplálnának, mint amennyi védelmi hasznot remélhetnének ezen fegyverek beszerzésétől, hiszen a jelenlegi konfliktusok mindegyikét, még atomhatalmak között is, hagyományos fegyverekkel vívják.

Ennek ellenére nem zárható ki az, hogy egyes országok fontolóra veszik a jövőben a nukleáris fegyverek kifejlesztésére irányuló programok beindítását, vagy legalábbis tesznek bizonyos előkészületeket arra vonatkozóan, hogy békés atomprogramjaikat szükség esetén katonai célúvá alakítsák át. Mindenféleképpen ilyen folyamathoz vezetne, ha egy atomhatalom nukleáris fegyvert vetne be egy ezzel a fegyverrel nem rendelkező állammal szemben – erre azonban jelenleg csekély az esély, bár nem zárható ki teljesen. Azonban már meglévő tendenciák is segíthetik az ilyen irányú gondolatokat, elsősorban az elmúlt hetek izraeli–iráni konfliktusának további alakulása. Ha az iráni vezetés belebukna a nukleáris ambícióiba, okkal merülhetne fel a kérdés, hogy ez azért történt-e, mert atomfegyverre akartak szert tenni, vagy azért, mert az nem sikerült? Hiszen Irak, Líbia vagy Szíria vezetése megbukott, az atomhatalom Észak-Korea megtámadását azonban mindenki őrültségnek tartja. Persze, ismét figyelembe kell venni a geopolitikai környezetet, ahogyan azt is, hogy Kuba rendszere nukleáris fegyverek nélkül is, szankciók által sújtva, de évtizedek óta kitart az Egyesült Államok közvetlen szomszédságában (sőt, annak katonai bázisával a területén!). Még inkább versengésre ösztönözheti azonban a világ országainak egy részét, ha Irán nukleáris programja egyes híradásoknak megfelelően valóban túlélte az amerikai csapásokat, és az ország vezetése a program leállítása helyett annak felgyorsításával próbálkozik majd, és sikerrel jár. Ez akkor is az egyik logikus választási lehetőség lenne Teherán számára, ha eddig valóban nem volt céljuk az atombomba előállítása. Az iráni atomfegyver azonban könnyen a szaúdi, emirátusi, török vagy egyiptomi atomprogramok beindításához vezethetne, az atomhatalmak számának növekedése pedig az ezen fegyverek korlátozására irányuló szerződéseket is jórészt meghaladottá tenné, további láncreakciót indítva el ezen a téren. Persze, a nukleáris fegyverkezési verseny, túllépve azon, hogy vélhetően más helye is lenne az erre szánt erőforrásoknak, pozitív hozadékkal is járhatna, ha a szuperhatalmak és nagyhatalmak közötti viszonyokból indulunk ki. A közvetlen összecsapások esélyét és a kialakult konfliktusok méreteit ugyanis az atomfegyverek kölcsönös megléte jelentősen csökkentheti, az atomfegyverek elterjedése pedig csökkentené a proxy-háborúk terepeként alkalmazható országok számát is. Más kérdés persze, hogy a hidegháborús és poszt-hidegháborús konfliktusok bevett formájának az erodálódása milyen dinamikához vezetne az atomhatalmak közötti kapcsolatokban, ezt azonban egyelőre nehéz megjósolni.