A 2025-ös évnek, mint a fordulat évének, az a nagy tanulsága, hogy a világban a liberális korszellem egyszer s mindenkorra véget ért. Ez a liberális korszellem nálunk már 2010-ben véget ért. Magyarország a nyugati világ előtt jár tizenöt évvel. Az Orbán-korszak lényege az, hogy sokkal előbb felismertük a küszöbön álló változásokat. Ez jelenti a világváltozások felismerését a politikai, gazdasági, nemzetközi kapcsolatokat érintően, de kulturális tekintetben is – ennek a része a hazai kulturális hegemónia szerkezetváltozása. 

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója a Magyar Nemzetnek adott interjút, amelynek megállapításait rövidítve és szerkesztve közöljük.

Hegemóniaküzdelem

Magyarországon megújult az állam s ez az állam készen áll az új világ kihívásaira. Ennek vannak politikai, gazdasági, külügyi, társadalmi, de szellemi-kulturális feltételei is. Az, amit mostanában a túloldalon inkriminálnak, tudniillik az, hogy a magyar jobboldal – értve ez alatt a miniszterelnököt, a kormányt, az amögött álló parlamenti többséget, azt a minimum két vagy két és fél, akár három, ad absurdum három és fél millió embert, akik jobboldali érzelműek, egyszóval ez a széles tábor – megértette, hogy a kultúra az elsődleges. A kultúrából folyik a politika s nem fordítva. Közben a baloldal, pontosabban a posztkommunista-neoliberális blokk, ezt elfelejtette. Elmondható, hogy a kulturális hegemónia már nem csak az eszmék világában van, hanem a napi praxishoz tartozik. Ugyanakkor ez egy dialektikus, folyton változó folyamat. Nem úgy lehet róla beszélni, hogy vagy van, vagy nincs, sokkal inkább, mint hegemóniaküzdelemről. A mindennapi élet tekintetében a kulturális hegemónia ma már a jobboldalhoz tartozik. Az úgynevezett magaskultúra, tehát a belpesti színházak, az akadémia, esetleg a galériák világában nem biztos, de ma már ez kevésbé számít.

Ennek a tavalyi és az idei év fordulója kitüntetett pillanata volt. Nem egy kis magyar világban történik a kulturális hegemónia folyamatban lévő hazai szerkezetváltása. Az európai és a világban zajló változások, a nemzetközi geopolitikai erőegyensúlyváltás – vagyis a világrendszerváltás – egyszerre történik, és most sűrűsödött össze annyira az idő, hogy a túloldalon azok, akik képesek tagoltan gondolkodni, kimondják, hogy a jobboldalnak tizenöt vagy inkább harmincöt éve igaza van. Ennek az az oka, hogy a világ most érte utol Magyarországot. Azt látjuk, hogy vége van a globális liberális hegemóniának. Ez jelenti az 1945 utáni nemzetközi jog végét, jelenti a szuverenitás felértékelődését, jelenti azt, hogy az unipoláris időszak után beléptünk a nagyhatalmak korába, de jelenti azt is, hogy a nagyhatalmak kora előfeltételezi a nagytereken alapuló multipoláris világrendet.

Ez tehát a világtörténelmi keret, amiben vagyunk, és ehhez nem csak az tartozik hozzá, hogy véget ért a liberális nemzetközi rend külügyi kontextusa, nem csak azt jelenti, hogy gazdaság- és társadalomfilozófiai szempontból véget ért a neoliberális gondolat, hanem azt is jelenti, hogy véget ért a liberális demokrácia, mint rezsim dominanciája, ugyanis kiderült, hogy ahány nemzet, annyi demokrácia, ahány civilizáció, annyi társadalmi rendszer lehetséges. Magyarországon jó ideje megdőlt a liberális hegemónia. Ez elsősorban a kultúrában, a szellemben, az intellektuális életben, sőt a referenciakijelölésben érződik. A hétköznapi élet szintjén nem egyértelmű ma már, hogy a liberális diskurzus, a liberális referencia a helyes, inkább azt láthatjuk, hogy a magyarok többsége a kormányzat értékprioritását osztja.

Az elmúlt tizenöt, lassan tizenhat év legnagyobb eredménye, hogy néhány marginális csoporton kívül senki nem kérdőjelezi meg, hogy az állami szuverenitást védeni és növelni kell, senki nem kérdőjelezi meg, hogy a határon túli magyarságnak jár a kettős állampolgárság és határokon átívelően egy nemzet vagyunk. Senki nem kérdőjelezi meg, hogy az állam és a társadalom rendjének alapja a család, ahogy azt sem, hogy az értékteremtés munka által történik és nem spekulációval vagy szociális segéllyel. Senki nem kérdőjelezi meg, hogy a kereszténységből származó, akár szekularizált formátumú erénykatalógus a normalitás, és azt sem, hogy az össznemzeti teljesítmény – legyen az egy űrrepülés vagy egy sporteredmény – közösségi összetartást ad, vagy azt, hogy Magyarországon csak a magyarok határozhatják meg, kivel akarnak együtt élni.

Uralni az évtizedet

1990-től 2010-ig húsz éven keresztül tartott a posztkommunista korszak, amit a liberális hegemónia jellemzett, előtte volt egy negyven-negyvenöt éves kommunista diktatúra – ez összesen hatvanöt év. Ezzel áll szemben tizenöt. A kultúra olyan, mint az erdő, amiben észrevétlenül, nagyon lassan nőnek a fák: a folyamat a társadalom áthatásán, az értékrend lassú változásán, befolyásolásán, a népesség medián csoportjának világnézetén múlik, amit számos állami és civiltársadalmi eszközzel lehet alakítani és befolyásolni aprólékos, hosszantartó munkával. A kommunista és liberális hegemónia hatvanöt évének az árnyéka még mindig ránk vetül, ám ahhoz képest, hogy tizenöt év adatott a jobboldali, konzervatív, népi-nemzeti kulturális kompozíciónak a létrehozására, jól állunk. 

A másik megállapítás, hogy a hosszútávú feladatok a legsürgősebbek. Válasszuk el egymástól a politikai praxist és a kulturális munkát, de annak figyelembe vételével, hogy középtávon találkozniuk kell. A szellemnek és az anyagnak, a hatalomnak és a kultúrának más a természete, a kettőt nem egy az egyben váltják. A politika napi praxis, de amögött a politika mögött, ami a napot akarja megnyerni, Orbán Viktor részéről stratégia, sőt nagystratégia van, vagyis az aktuális politikai cselekvést egy világtörténelmi folyamatba ágyazza, ami mögött úgy látom, hogy egy széles körűen értelmezett kulturális elképzelés áll, aminek pedig az a természete, hogy az évtizedet akarja uralni. A kultúra hosszú távú kérdés, és éppen ezért ez a legsürgősebb megoldandó feladat, ugyanis tartósan sok mindent eldönt.

Az interjú teljes terjedelmében a Magyar Nemzet Lugas rovatában olvasható.