Schmidt Mária: A gazdaság és a politika mellett a kultúrára is koncentrálni kell

  •  
  •  

Jól látszik az USA-ban, hogy a republikánusok őrületes hibát követtek el akkor, amikor csak a gazdaságra és a politikára koncentráltak, és a kultúrát átengedték a másik oldalnak.

Schmidt Máriával, a XXI. Század Intézet főigazgatójával a Mandiner című hetilap készített interjút, amelyből részletet közlünk.

Egy évvel ezelőtt ön esszét írt Európa helyzetéről a The New York Times című amerikai lapba. A populizmus védelmében című írása óta hogy látja, mennyit változott a helyzet?

A drámai az, hogy szinte semmennyit. Nem reagálunk, nem kapjuk össze magunkat, nem próbálunk a dolgokkal szembenézni. Ülünk, és olyasmivel foglalkozunk, aminek semmilyen érdemi kihatása nincs azokra a kihívásokra, amelyekkel szemben állunk. Az embernek az az érzése, hogy egy robogó gyorsvonaton a kilincseket fényesítjük, és közben azt hisszük, ezzel befolyásoljuk, hogy a vonat milyen irányba megy.

Egyre több konzervatív gondolkodó, így a közelmúltban elhunyt Roger Scruton is a visegrádi országok által képviselt középeurópai alternatívában látja a jövő zálogát. De vane esély megőrizni KözépEurópát egy gyengülő unióban?

Ha körülnézünk a világban, mit látunk? Amerika befelé fordul, önmagával foglalkozik, a helyét keresi. Identitásválságba került, és megkérdőjeleződött a küldetése, amelyet az első világháborúban Wilson elnök fogalmazott meg.

Ha pedig Amerika magával foglalkozik, és magára hagyja Európát, kérdés, mire jut a kontinens nélküle.

Van-e az Európai Uniónak jövője? Ezek nem a messzi jövő, hanem a ma meg a holnap kérdései. Egy sor új kihívó tűnik fel – ott van például Kína és a muszlim világ –, miközben az unió rengeteg belső problémával küzd, amellyel nem hajlandó szembenézni. Hogyan fog Franciaország többsége együtt élni a muszlim kisebbséggel? Az ország vezetése nem tudja eldönteni, hogy szegregációra kell-e berendezkednie, hogy ki integrál kit és milyen áron. Ezekkel a súlyos kérdésekkel nekünk nem kell szembenéznünk, hiszen nincsenek ilyen jellegű problémáink; a V4-nek a külső nyomás ellen kell védekeznie. Ahhoz viszont, hogy Közép-Európa meg tudja tartani az identitását és a szuverenitását, az itteni nemzeteknek össze kell kapaszkodniuk. Nagy kérdés, hogy abban a túlerőben, amely ez ellen hat, milyen erősnek bizonyul.

Ön több írásában is rámutat a szoft politika erejére, vagyis a kulturális terület feletti uralom döntő szerepére. Napjaink szellemiideológiai vitáiban látja a kulcsot a politikai küzdelmekhez. Ebben hogy állunk?

Induljunk kicsit messzebbről. Jól látszik az USA-ban, hogy a republikánusok őrületes hibát követtek el akkor, amikor csak a gazdaságra és a politikára koncentráltak, és a kultúrát átengedték a másik oldalnak. Amerikában ma az egyetemek kilencven százalékban baloldali, liberális vagy marxista vagy liberálmarxista kezekben vannak, de a média és a tudomány pozíciói is. Ne felejtsük el: a Szovjetuniót is a szoft politika győzte le, nem más. Minden, ami ma a hollywoodi filmekből vagy a Netflixből ránk zúdul, baloldali, liberális, a nyugati fősodor üzeneteit sulykolja. Ezzel nem könnyű felvenni a harcot, de enélkül nem fog menni.

Az előző hónapokban a hazai kulturális élet újra csatatér lett, hol a színháztörvény vált ki durva indulatokat, hol a tudományos intézmények sorsa, most épp a Színház és Filmművészeti Egyetem ügye. Vidnyánszky Attila szerint a kultúra területén elmaradt rendszerváltás zajlik most. Egyetért ezzel?

Látni kell, hogy a balliberális, posztmarxista kör hatalmas előnnyel indult, negyvenöt évig csak ők tematizálhattak, minden az ő kezükben volt. Ha néha akadt egy-két ember, aki másként gondolkodott, azt esetleg fügefalevélként megtűrték, de sem az oktatásban, sem máshol nem juthatott érdemi szerephez. Ráadásul 2010-ig a média is nyolcvan százalékban az ő kezükben volt.

Ekkor ébredtünk, és megpróbáltunk a kulturális életben pozíciókat keresni. Ám ez nagyon nehéz, mert a tankönyvekben még mindig főleg az ő narratívájuk van, a meghatározónak mondott szaktekintélyek zöme továbbra is a posztliberális táborba van beágyazva.

Ráadásul a nyugat-európai támogatást is ők tudhatják maguk mögött. 1989–90-ben azt hittük, az antikommunizmus válik majd a fősodorrá, de nem, az anti-antikommunizmus maradt továbbra is az. Ezért még nagyobb nehézségek árán tudunk csak helyzetbe kerülni a kulturális szférában és a szellemi életben. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, milyen szimbolikus jelentőségű, hogy a 21. század elején szégyenszemre Marx- meg Lenin- szobrot állítanak Németországban.

„A színművészetit a hetvenes évek közepétől egy baráti társaság sajátította ki, az ül rajta a mai napig” – fogalmazott az SZFE körüli balhé kapcsán egy rádiós interjúban. Miben látja az elhúzódó konfliktus lényegét?

Az SZFE ügye az állatorvosi ló. Van egy lepusztult intézmény, amelynek az infrastruktúrája minősíthetetlen, a filmes stúdiók, az eszközök, a színházi rész rettenetesen rossz állapotban van, és alulfinanszírozott. Emellett az oktatást még mindig ugyanaz a gárda tartja kézben, amely a hetvenes években került helyzetbe. Nem azt mondom, hogy ők ne tartsanak kurzusokat, előadásokat, csak azt, hogy ne ezek a hetven év feletti emberek szabják meg, milyen legyen a színházi kultúra a 21. században. Akik között ott van az a Székely Gábor, aki a hetvenes években az MSZMP kongresszusán Kádár, Biszku és Brezsnyev elvtársak jelenlétében tartott beszédet. Ne próbáljuk ezt a dolgot bagatellizálni! Ahhoz, hogy ő ott megszólalhasson, a kommunista művészetpolitika befolyásos tagjának kellett lennie. Ne állítsuk már be őt és a kommunista káderpolitika többi kedvezményezettjét a művészi szabadság felkent apostolának!

Egyesek a színészképzés újragondolását szorgalmazzák. Erről mi a véleménye?

A színművészeti főiskola egyetemmé válása számomra eleve értelmezhetetlen. Sokkal inkább gyakorlati képzésnek kellene ott lennie. Vagy lehetne pár kiemelt színház saját stúdióval, ahol képezik a színészeket. A performanszokat elnézve pedig azt látom, a felszólalók egy része nem is végzett főiskolát: Csákányi Eszter, Pogány Judit. Öt év egyetem nélkül is elégnek bizonyult számukra az, amit Kaposváron megtanultak. Árulkodó volt, ahogy Básti Juli azt mondta: a betolakodók menjenek onnan. Vagyis szerinte a magyar színészképzés egy belterjes dolog, amelyet valakik örökbérbe kaptak?

Nagy baj, ha a művészet arról szól, hogy új tehetség, új impulzus nem juthat be. Márpedig itt ez a helyzet: ennek a körnek szemmel láthatóan a belterjesség adja az erejét.

Aki pedig belterjes, és csak összekapaszkodva érzi magát biztonságban, az tart a versenytől. Ez a legnagyobb probléma. Hiányzik belőlük a magabiztosság és a bátorság, hogy versenyhelyzetben is megállják a helyüket. A kezük közül kikerülő művészeknek pedig fogalmuk sincs, hogy nem az úgynevezett szakmának, hanem a közönségnek kellene megfelelni.

A tiltakozók sérelmezik, hogy a régi gárdából nem kapott legalább egy ember helyet az új kuratóriumban. Nem kellett volna ezt a gesztust megtenni?

Én is jártam egyetemre, és baromira nem érdekelt, hogy hívják a rektort vagy a dékánt. Az ember nem azért megy oda. Ki az, aki azért megy színésznek, mert megfelelő a kuratórium összetétele? Az oktatóknak sem azzal kellene foglalkozniuk, hogy ki ül a kuratóriumban, hiszen az irányító testület.

Arra kellene inkább törekedniük, hogy a szenátusban ott legyenek, hozzák az ötleteiket, újítsák meg a képzést, megőrizve azt, ami folytatandó tradíció. Sokszor elhangzott már, a kuratórium nem szól bele az oktatásba, az eddigi tanárok is taníthattak volna tovább. Fogják szavukon őket, és mutassák meg, mit tudnak!

Egyébként én is tanszékvezető egyetemi tanár vagyok, de nem foglalkozom azzal, hogy ki a rektor. Azzal foglalkozom, amit tanítok, és hogy a diákok meg vannak elégedve vagy sem. Nem is értem ezt a felfogást!

Időközben arra is fény derült, hogy az SZFE körüli hisztéria nem spontán szerveződés, hanem egy jól előkészített, irányított politikai akció már 2022re hangolva. Nem tart attól, hogy ez csak tovább fog erősödni?

Nem tudom, ki lepődött meg ezen. Tisztán látszanak a felvételeken, hogy az utcán tüntetők nagy részének nincs is köze az egyetemhez, se a diákokhoz, és nem is tanulnak, illetve tanítanak ott. Vannak erők, amelyek arra törekszenek, hogy itt állandó hiszti legyen, amely aztán alapot ad arra, hogy a „fejlett Nyugat” megleckéztessen minket. Ők nyilvánvalóan erre használják az ügyet.

Nem veszíthet szavazatokat ezzel a kormány?

Kizártnak tartom. Úgy látom, a magyar embereket nem érdekli különösebben a dolog. Azt megértették, hogy ez egy körülhatárolható érdekcsoport akciósorozata, amely nem őket akarja megszólítani. Nem is szimpatikus nekik. Még a fodrásznál sem tudtam erről beszélgetést kiprovokálni, pedig ott egész nap a rádió mellett dolgoznak.

Ma, amikor ezerszámra veszítik el az emberek a munkájukat, tönkrement a teljes turizmus, szállodák, vendéglők, az embereknek nincs megélhetésük, nekünk azzal kell foglalkoznunk, hogy a hetvenhat éves Székely Gábor, az MSZMP egyik kultúrpolitikusa vezethet-e még tanszéket, és továbbra is ő meg a barátai, rokonai irányítják-e a színművészeti egyetemet?

Milyen baloldal az, amelyiknek ez a fő téma? Nem az, hogy mi lesz azokkal a pincérekkel, takarítókkal, szakácsokkal, légiutas-kísérőkkel, és még sorolhatnám, akik az utcára kerültek? Hallottunk egyetlen velük együttérző mondatot ettől a tüntikéző körtől? Szolidaritásról papolni úgy, hogy a saját előjogaikat védik, de senkivel nem szolidárisak: ez jellemző rájuk.

A Schmidt Máriával készült teljes interjú a Mandiner hetilapban olvasható.