Az elmúlt évek világpolitikai eseményei átalakították az erőviszonyokat a Kaukázus térségében is, ahol Azerbajdzsán feltűnő szinergiákat volt képes létrehozni saját külpolitikai stratégiája és a formálódó multipolaritás hajtóereje között. A térség hatalmi dinamikája gyökeresen megváltozott, hiszen amíg a történelem folyamán leginkább különböző nagyhatalmi érdekek ütközőzónájaként szolgált, napjainkra egy forgalmas kereszteződéssé vált Európa és Közép Ázsia között. Azerbajdzsán egy olyan kereskedelmi, logisztikai és energetikai tengellyé vált, amely nemcsak összekapcsolja a transzatlanti világot Törökországot és Kínát, de földrajzi adottságait kihasználva nélkülözhetetlen szereplővé is avanzsált a legtöbb geopolitikai szereplő szemében.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb elemzésében Azerbajdzsán geostratégiai felemelkedését mutatja be, amely az eurázsiai összekapcsoltság megkerülhetetlen szereplőjévé teszi az országot.

Az azeri modell

Azerbajdzsán látványos fejlődést produkált a Szovjetuniótól való 1991-es függetlenedése óta, akár a belső stabilitás megteremtésére, az életszínvonal növekedésére, vagy akár az ország különböző gazdasági mutatóira tekintünk. Három évtizeddel ezelőtt az ország egy belső konfliktusokkal és katonai puccsokkal terhelt ország volt, amely ráadásul területének közel egyötödét is elvesztette az Örményországgal vívott háborúban. Azerbajdzsán ezzel szemben napjainkban a térség egyik legstabilabb, legprosperálóbb és leginnovatívabb országává, és – azáltal, hogy Baku 2023-ban visszaszerezte az irányítást Hegyi-Karabah egésze felett – mindeddig az átalakuló világrend egyik leglátványosabb nyertesének is tűnik. Mindebben nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ország vezetése már a szovjetektől való függetlenedéstől fogva egy erős elnöki hatalmon alapuló politikai rendszert hozott létre, amelyben az elnök eleve széleskörű hatáskörökkel rendelkezik.

Miközben tehát az azeri rendszer már évtizedek alatt úgy konszolidálódott, hogy elutasította a liberális demokrácia elvárásainak való megfelelést, napjainkra ez bizonyos szempontból versenyelőnnyé is vált. Példának okáért míg a térségben Grúzia és Örményország egyaránt rákényszerül arra, hogy a szétesett liberális világrend morális iránytűjéhez igazodjon bizonyos vélt vagy valós előnyökért cserébe, addig Azerbajdzsán a multipolaritás előmozdításával összhangban érvényesíti nemzeti érdekeit. A korábbi évtizedekben jellemző volt, hogy az Alijev-dinasztia hatalmi centralizációját rendszeresen nemzetközi kritika érte, hiszen elnöki minőségben Hejdar Alijev 1993 és 2003 között vezette, majd fia, Ilham Alijev 2003 óta vezeti az országot. Ilham Alijev hatalmát ráadásul két népszavazáson is megerősítette: előbb 2009-ben az elnöki mandátum korlátai szűntek meg, majd 2016-ban az elnöki mandátum meghosszabbítására került sor ötről hét évre.

Azerbajdzsán felemelkedésében egy sor geopolitikai esemény közrejátszott, azonban ez közel sem a véletlen eredménye, sokkal inkább az ország vezetése által évtizedek óta folytatott multivektorális külpolitika következménye. Aligha beszélhetnénk hatékony és következetes külpolitikai manőverezésről a regionális közép és nagyhatalmak, valamint a globális szuperhatalmak komplex érdekhálózatában, amennyiben az ország belpolitika stabilitása nem lenne ehhez adott. A Törökországgal kiépített formális szövetség olyan történelmi, kulturális, geopolitikai, energetikai, gazdasági, sőt katonai pilléreken nyugszik, amelyek Azerbajdzsán mozgásterét jelentősen megnövelik. Például Hegyi-Karabah visszaszerzésében a Törökországból – és Izraelből –származó drónok, valamint a magas rangú török katonai személyzet tanácsadói szerepe Azerbajdzsán műveleti terveiben és parancsnokságában kulcsszerepet játszottak. A síita Azerbajdzsán és a zsidó Izrael különös kapcsolata az ideológiák primátusát vallók számára meghökkentő lehet, ám a felszín alatt egy reálpolitikán alapuló, pragmatikus együttműködést találunk, amelynek legfőbb célja Irán regionális ambícióinak kordában tartása.

Azerbajdzsán egyensúlyozó politikája nem függetleníthető attól a ténytől, hogy egy évtizedeken átívelő várakozás volt arra, hogy a szélesebb körű közép-ázsiai egység létrejöttében Oroszország és Irán fog kulcsszerepet játszani. Az ország saját kitettségének minimalizálására és az esetleges orosz dominancia ellensúlyozására az azeri–török, míg az iráni térnyerés ellen az azeri–izraeli együttműködés egyre erősebben ölt testet. Oroszország energiáit az ukrajnai háború foglalta le, ezáltal a Kaukázus és Közép-Ázsia eseményeire kevesebb figyelmet volt képes fordítani, míg Irán látványos veszteségeket szenvedett Szíriában, valamint az Izrael elleni háborújában is.

Érdekek szinergiája

Baku a bilaterális dimenzión túl érdekeinek komplex hálózatát tartja fent, amelynek fontos része a Törökországot, Azerbajdzsánt, Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Üzbegisztánt és Türkmenisztánt tömörítő Türk Államok Szervezete (TÁSZ). Az utóbbi években a laza együttműködés egyre tudatosabb koordinációvá válik, amely immár a kritikus infrastruktúra védelmén át a tudományos, technológiai, kulturális szférán keresztül egészen a közös katonai gyakorlatokig terjed. Az ország emellett tagja a Sanghaji Együttműködési Szervezetének (SCO) is, ahol Alijev elnök szeptemberi felszólalásában az SCO-kapcsolatok további kiterjesztését javasolta az ún. Középső Folyosó (Middle Corridor) fellendítése érdekében.

Miután Azerbajdzsán megkerülhetetlen szerepet tölt be a kínai Övezet és Út (BRI) projektben, Kínának is érdekében áll a Középső Folyosó közép-ázsiai infrastruktúrájának fejlesztése, ráadásul Peking a Zangezur-folyosó jogi státuszának tisztázására is lehetőségként tekint, amely összeköttetés következtében Azerbajdzsánon, Örményországon és Törökországon keresztül az európai piacokat is elérné. Bár az Amerikai Egyesült Államok – a Donald Trump közvetítésével létrejött azeri–örmény békemegállapodás eredményeként létrehozott TRIPP-korridorban (Trump Route for International Peace and Prosperity) – 99 évre szóló előjogokat szerzett a vasúti, közúti, energia- és kommunikációs infrastruktúra fejlesztésére, mégis valószínűtlen, hogy tartósan és mesterségesen akadályozni tudná az eurázsiai összekapcsolódást, különösen az amerikai hegemónia erodálódásának időszakában.

Mivel Azerbajdzsán tehát a TRIPP esetében az USA, míg a BRI és a Középső-Folyosó tekintetében Kína támogatását bírja, nem nehéz belátni azt, hogy ilyen jelentős infrastrukturális projektek keretében globálisan is ritka jelenség a két szuperhatalom támogatása.

Azerbajdzsán megváltozott nemzetközi státuszát azonban mi sem szemlélteti jobban, minthogy az azeri belpolitika dinamikáit is fejleményeit évtizedeken keresztül kritikával illető, rendre a fékek és ellensúlyok, a demokrácia, és az emberi jogok hiánya miatt aggodalmaskodó Európai Unió is felismerte az ország megkerülhetetlenségét. Az azeri–európai kapcsolatban a fordulópontot kétségtelenül az orosz–ukrán háború kirobbanása jelentette, amely után a viszony látványosan megváltozott, és a korábbi kritikáknak szinte csírája sem maradt. Ennek oka, hogy az EU az önsorsrontó oroszellenes politikájának következményeképpen egyre inkább elvágta magát azoktól a szárazföldi kereskedelmi és energiaútvonalaktól, amelyek Oroszországon keresztül összekötik Európát Közép-Ázsiával és a Távol-Kelettel.

Így értékelődött fel alternatívaként a Középső Folyosó, amely azáltal, hogy Azerbajdzsán területén halad keresztül, geostratégiai jelentőséggel ruházza fel a dél-kaukázusi országot. Ez magyarázattal szolgál arra is, hogy Brüsszel miért tekint Bakura stratégiai partnerként az energiabiztonság kérdésében egy pusztán pragmatikus, ad hoc kereskedelmi kapcsolat helyett. A fentiekből látható módon Azerbajdzsán szemszögéből az EU – saját kiszolgáltatottságából adódó – közeledése nemcsak gazdasági előnyökkel bír, de politikai haszonnal is jár.

Egy új geopolitikai korszak küszöbén

Noha Azerbajdzsán bizonyos szempontból előnytelen földrajzi fekvéssel rendelkezik – hiszen egy sor regionális nagy-és középhatalom szomszédságában fekszik (Oroszország, Törökország és Irán) –, az ország külpolitikai manőverezése által nemcsak az ütközőzóna szerepkörből volt képes kitörni, hanem a formálódó multipolaritás forgalmas csomópontjává is vált. Baku nem véletlenül fektet jelentős összegeket kikötőibe, vasúthálózatába és kritikus infrastruktúrájának fejlesztésébe, hiszen – a saját nemzeti érdekein túl – a globális ellátási láncok diverzifikálása egyaránt érdeke az EU-nak és Kínának, de Törökországnak, Kazahsztánnak és Türkmenisztánnak is. Ebben kulcsszerepet játszik a korábban már említett Középső Folyosó komplex útvonalhálózat, amely eredetileg az Övezet és Út kezdeményezés keretében egyértelműen kínai geopolitikai célokat szolgált, azonban Oroszország Ukrajna elleni támadása következtében hirtelen az EU is érdekeltté vált a projektben.

A Középső Folyosó növekvő jelentőségét kellően szemlélteti az úthálózaton keresztül haladó kereskedelmi volumen meredek emelkedése: amíg 2021-ben 350 ezer, addig 2024-ben már 4,1 millió tonna áru haladt végig a folyosón, amelynek mértékbe az előrejelzések szerint a 11 millió tonnát is eléri 2030-ig. Az összekapcsoltság hatékonyságát tovább növeli, hogy az útvonalhálózat mentén fekvő országok (Kína, Kazahsztán, Azerbajdzsán, Törökország, Grúzia) közös célnak tekintik saját infrastruktúrájuk fejlesztését a vasutak, utak és kikötők tekintetében. A Középső Folyosó emellett a tranzitidő jelentős csökkentésének lehetőségét is magában hordozza, hiszen korábban a Kínából érkező rakományok a Déli Folyosón és a Szuezi-csatornán keresztül 35 nap alatt értek el Európába, míg a Jóreménység fokának megkerülése esetén 45 napra hosszabbodott a tranzitidő. Ezzel szemben a tervezett beruházások befejezése esetén a Középső Folyosón keresztül várhatóan 10–15 napra redukálható a szállítás ideje, a kereskedelmi forgalom stabilizálása mellett hatékonyság növeléssel is együtt jár.

A projekt kiemelt jelentőségét és súlyát mutatja, hogy a jövőbeli fejlesztéseket is figyelembe véve a beruházás költsége várhatóan az 50 milliárd dollárt is eléri. Kazahsztán 35 milliárd dollárt fektetett be infrastrukturális projektekbe, amely összeg a Középső folyosó mentén történő fejlesztéseket is magába foglalja, Grúzia 1 milliárd dollárt, Törökország 660 millió dollárt hagyott jóvá vasútfejlesztésre, Azerbajdzsán pedig 100 millió dollárt szánt Baku–Tbiliszi–Karsz vasútvonal korszerűsítésére. Emellett különböző nemzetközi szervezetek is tevékenyen részt vállalnak a közép-ázsiai közlekedési összeköttetések fejlesztésében: a Világbank és az Ázsiai Nemzetközi Beruházási Bank közösen 650 millió dolláros finanszírozási csomagot biztosít, az EU és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) pedig Global Gateway kezdeményezés keretében több mint 10,5 milliárd eurós hitelt tett elérhetővé a résztvevő országok számára.

Eurázsia tengelye

Leküzdendő akadályok természetesen bármikor adódhatnak, amelyek hátráltathatják a projekt sikerességét – ahogyan arra a múltban is akadt példa, – ám az utóbbi évek folyamatai a konfliktusok rendezései felé mutatnak. Példának okáért a Kaszpi-tenger jogi helyzetének rendezetlensége évtizedeken keresztül akadálya volt a hatékony szállításnak, 2018-ban átfogó, minden felet kielégítő megállapodás született Oroszország, Kazahsztán, Türkmenisztán, Irán és Azerbajdzsán között, amely valóságos katalizátora volt a kereskedelem és áruszállítás fellendülésének. A transzkaszpi összeköttetés terén Azerbajdzsán nem pusztán geostratégiai jelentőséggel bír, hanem eleve modern vasúti infrastruktúrája, például az Azerbajdzsánt, Grúziát és Törökországot összekötő ún. BTK-vasúton keresztül az áruk transzportja az európai hálózatokba gyors és szervezett formában megy végbe. A BTK vasút kapacitása már jelenleg is évi 6,5 millió tonna áru szállítására képes, ám a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően a várakozások szerint 2034-re 17 millió tonnára fog emelkedni ennek mértéke. Emellett a Középső Folyosó logisztikai gerincét tovább erősíti, hogy Azerbajdzsán kikötői és Kaszpi-tengeri flottája biztosítja az áruszállítás zökkenőmentességét, ami például lehetővé teszi a türkmén és kazah olaj Európába történő szállítását is.

Türkmenisztán nyitása Azerbajdzsán felé szintén egy kölcsönösen előnyös együttműködés, mivel a világ negyedik legnagyobb földgázkészletével rendelkező ország így diverzifikálhatja exportútvonalait, miközben Baku tranzitdíjbevételre tehet szert az Európába irányuló türkmén gázszállításokból. Azerbajdzsán Türkmenisztánnal és Üzbegisztánnal együttműködve közös állami olajvállalatot hozott létre a Kaszpi-tengeri olaj és gázmezők kiaknázásának fejlesztésére, valamint az ország vezetése egy ambiciózus azeri–török–európai zöld folyosó létrehozásán is dolgozik. Ennek megvalósítása érdekében több grandiózus nap és szélenergia projekt is zajlik az országban, amelynek az adottságaiban rejlő potenciált jól mutatja, hogy 2030-ra az áramtermelésnek akár 38 százaléka is származhat a megújuló energiaforrásokból.

Noha az EU a világrendszerváltás közepette hibás döntések sorát hozza, amivel saját geopolitikai mozgásterét korlátozza (például a migráció, az oroszellenes szankciók, a nukleáris energia visszafogása, vagy Kína rendszerszintű riválisként való kezelése), az azeri energiafolyosóban rejlő potenciál jelentőségét – még ha csak kényszerűségből is, de – kivételesen felismerte. Az unión belül Magyarország egyébként az azeri energiatranzit és az ezzel járó diverzifikáció jelentőségére már évekkel ezelőtt felfigyelt, aminek nyomán 2023 közepén a magyar MVM és az azeri SOCAR megállapodást kötött 100 millió köbméter gáz leszállításáról, egy évvel később pedig az MVM 5 százalékos részesedést vásárolt Azerbajdzsán és egyben a világ egyik legnagyobb földgázmezőjében, a Shah Denizben. Fontos különbség azonban, hogy amíg az EU nyilvános kommunikációjában tagadja az eurázsiai összekapcsoltság előnyeit, és továbbra is a bizonytalan transzatlanti keretekben gondolkodik jövőjéről, addig Magyarország kölcsönösen előnyös együttműködésekkel és szövetségekkel igyekszik alkalmazkodni a formálódó multipolaritáshoz.

A Középső Folyosó fellendülése Magyarország számára is pozitív fejlemény, hiszen a Kínától, Kazahsztánon, Azerbajdzsánon és Törökországon át vezető keleti–nyugati kereskedelem szárazföldi szakasza a Budapest–Belgrád vasútvonalba torkollik, aminek következtében hazánk fontos elosztóközponttá válhat. Joggal merülhet fel aggályként, hogy a Középső Folyosó stratégiai jelentősége csökkeni fog, amint Oroszország reintegrálódik a világgazdaságba, ahogyan azzal az orosz–ukrán háború lezárását célzó amerikai és európai béketervek egyaránt számolnak, ám több ellenérv is felvonultatható ezzel szemben. Egyrészt a folyamatos infrastrukturális fejlesztések következtében a Középső Folyosó már most megkerülhetetlen alternatívává vált. Másrészt a szállítás ideje jelentősen rövidebb. Harmadrészt az Európai Unió jelenlegi elitje aligha tér vissza a blokk Oroszországhoz fűződő viszonyában a korábbi modus vivendihez.