Fekete-Győr András hite szerint neki jár a hatalom: lévén közismert jogászdinasztia sarja, kipróbált kommunista funkcionárius unokája, impexes szülők gyermeke.
A magyar közélet háttérstruktúráiban máig meghatározó szerepet játszanak – főként a kulturális élet irányításában és egyre inkább a globális és uniós körök informálásában – azok a nagycsaládok, amelyek klánként szerezték meg, konvertálták át, kamatoztatták és örökítették tovább a rendszerváltoztatás előtt felhalmozott tőkéjüket. Elegendő csak azokra a lassan nemzetségszámba menő famíliákra gondolni, amelyek a 20. század második felének közéletét, akár máig tartóan, befolyásolták (Eörsi, Rényi, Vásárhelyi), vagy itt van az Apró- és a Donáth-családok egymást időnként keresztező története, a ’30-as évek elejétől egészen napjainkig. Idézzük fel azt is, hogy a balliberális közíróság az Ungváry-családban apáról-fiúra öröklődik, akárcsak a balliberális politika kabinetszintű mozgatása a Gáloknál. A forradalom utáni megtorlásban jeleskedő Marosán György azonos nevű fia az utolsó állampárti kormányszóvivő volt, majd a Magyar Hitelbank igazgatója lett, az ő fia pedig napjaink egyik neomarxista filozófusa.
A rendszerváltoztatás ellenére továbbélő (poszt)kommunista kontinuitás gazdasági, politikai és kulturális szálai 1990 és 2010 között egyaránt vastagodtak, a folytonosság 2010 óta meggyengült kötelékei – melléjükszőve családi, iskolai és ismeretségi fonalakat – azonban maradandónak bizonyulnak. A „demokratikus ellenzék” SZDSZ-ben folytatódó Nagy Nemzedékének gyermekei (Mécs Imre és Radnóti Sándor fiainak személyében konkrétan is) hozták világra 2015-ben ennek a láncolatnak a legutóbbi tagját: a Momentumot, mégpedig az MSZP környezetének bábáskodásával, a progresszív értelmiség féltő pillantásaitól kísérve. A makacs folytonosságot megerősíti, hogy a párt színeiben lett EP-képviselő a nemzedékek óta a baloldalon politizáló Donáth-család legifjabb sarja, ám rajta kívül a Momentum elnökének személye is, aki nemcsak annak a jogászdinasztiának a szakmáját folytatja, amelyre anyai ágán szeret hivatkozni, hanem annak a nagyapjának a politikai vehemenciáját is, akire apai részről nem annyira.
A rendszerváltoztatás folyamatát egy olyan többkomponensű elitszövetség térítette el, mintegy húsz éven keresztül, amely a Kádár-, sőt a Rákosi-rendszerből eredeztethető, ereje teljében a Horn-kormányzás idején volt, másodvirágzása pedig a Gyurcsány-évekre esett. Szalai Erzsébet elitszociológiai megállapítása szerint a késő-kádári technokrácia és a „demokratikus ellenzék” fogott össze egymással, meg a reformkedvű értelmiség hozzájuk csatlakozó segédhadaival, hogy előbb a pártállami kereteket fellazítva (de úgy is mondhatnánk hegeli–marxi dialektusban: megszüntetve-megőrizve) a „nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra” szolgálatába állítsa Magyarországot. E szövetség időnkénti belső arányeltolódása, felületi bomladozásai ellenére mindvégig szilárd maradt, s újabb és újabb nemzedékei is folyamatosan újrakötik. Manapság is.
Tudományos közhelyszámba megy, főként az olasz elitelméletek megalkotóinak nyomán (Pareto–Mosca–Michels), hogy a politikai-kormányzó elitek és a gazdasági-pénzügyi elitek versengenek önmagukkal és egymással, nemzedékeik eközben cirkulálnak, és az különbözteti meg őket a társadalom egészétől, hogy míg az elit szervezett kisebbséget alkot, addig a többség szervezetlen sokaságot. Az a megállapítás sem újdonság, hogy az elit reprodukálja magát, mégpedig több csatorna segítségével: a felhalmozott vagyon biztosította gazdasági erővel, a formális és informális társadalmi befolyás szüntelen gyakorlásával és a tudásszerzés lehetőségeinek (iskoláztatás, nyelvtudás, ösztöndíjak) fokozott kihasználásával – de leginkább mindezek generációkon keresztül való felhalmozásával, gyarapításával és átörökítésével.
Az elit kezében összpontosuló tőkefajták között Pierre Bourdieu négyfélét különböztetett meg. Ezek mindegyikét alkalmazta uralma gyakorlása, megtartása és átörökítése érdekében a kommunista illegalitástól, majd a pártállami nomenklatúrától a posztkommunista–liberális komplexumon át egészen napjaink ellenzéki összefogásáig az az önmagát újratermelő elit, amelyről itt szó van. Bourdieu szerint létezik 1) anyagi tőke (ingatlanvagyon, pénztőke, befektetés), 2) társadalmi tőke, ami személyes kapcsolathálót, beleszületést, foglalkozási presztízst jelent, 3) kulturális tőke, mint például személyesen birtokolt és intézményesült módon is elismert tudás, képzettség, ízlés, végezetül 4) ott az elfogadást, engedelmességet és legitimációt kiváltó szimbolikus tőke.
A KULTURÁLIS TŐKE SZÁMÍT A TŐKEFAJTÁK JOLLY JOKERÉNEK.
Önálló formája mellett közvetlen összefüggésben áll a társadalmi és a szimbolikus tőkével, s míg a gazdasági tőkét nem lehet kulturális tőkére átváltani, a tranzakció fordítva nagyon is működik. Ez egy igen intim, indirekt, exkluzív és virtuális tőkefajta, emiatt „a kulturális tőke továbbadásának és átörökítésének társadalmi feltételei sokkal rejtettebbek, mint ahogyan ez a gazdasági tőkénél történik” – írja Bourdieu. A kulturális tőke „átadása valójában a családban történik”, folytatja, melynek tehetősségétől sokban függ az örökítés sikere, ebben a folyamatban ugyanis „döntő szerepe van a család rendelkezésére álló gazdasági tőkének”. A szabadidő bősége, az iskoláztatás igénye és lehetősége, a nemzedékek kulturális tőkehasználatba való beleszokása, az akár hazai, akár nemzetközi társadalmi kapcsolatteremtés képessége megalapozza s elő is feltételezi a kulturális után az anyagi tőkeszerzés jó esélyeit. Sőt politikai hatalomszerzésre is jogosít.
Az előbbi szociológiai és politológiai megállapítások végösszege úgy adható meg, mint ahogy 2017-ben a családi hátterét firtató kérdésre a nyugati/nyugatos körök hazai nagy reménysége válaszolt, mondván: „Budapesten születtem, milyen családba születtem? Viszonylag jobb módú családba, többek között ezért is van lehetőségem arra, hogy kezembe vegyem a sorsomat és változtassak valamit, egyébként nem tudnék szerintem ezzel foglalkozni. […] Nem is tudnám enélkül csinálni a Momentumot. […] Emellett nem lehet dolgozni.” A több mint jó családi háttér, az elképzelhető összes előnybiztosító tőkefajta – megszakítás nélküli! – generációközi folytonossága, a formális politikai súly és az informális kapcsolatháló teszi lehetővé, hogy a posztkommunista hálózat, diktatórikus előzményével és máig tartó hosszú árnyékával együtt, töretlen kontinuitást élvez. Most pedig a konkrét hatalmat akarja, vissza.
Békés Márton teljes írása a Látószög blogon olvasható.
