A nyugati világban két erő küzd egymással: lokalisták és globalisták, szuverenisták és föderalisták, populisták és neoliberálisok. Egyszerűbben szólva nemzeti és nemzetközi törekvésekről van szó, amelyek Magyarországon régi történeti mintázatokra nyúlnak vissza.
Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója a Mandiner hetilapban a kívülről irányított és a belülről vezérelt erők harcáról írt.
Maradandó mintázatok
A magyar történelemben maradandó mintázatok érvényesülnek, amelyek egyrészt a megváltoztathatatlan földrajzi és állandósult demográfiai adottságokból, másrészt az átöröklött hagyományokból következnek. Az 1918/19-es intermezzóval megszakított polgári korban, 1867 és 1944 között, azaz a dualizmus korában és a Horthy-korszakban egyaránt nagy kormányzópártok működtek (Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt, Egységes Párt), méghozzá jelentős államférfiak országépítő munkáját támogatva. Ebben tagadhatatlan párhuzam érvényesül a 2010-ben kezdődő Nemzeti Együttműködés Rendszerével és a Fidesz–KDNP-vel, illetve vezetőjével. Mátyás király kora szintén eredményesen vethető össze jelenkorunkkal: mindkettő egy-egy világrendszerváltás közepette ment végbe, míg ugyanis a 15. század második felében a későközépkor lebomlását láthattuk (reneszánsz uralkodónk két és fél évvel Amerika felfedezése előtt hunyt el), addig ma a többpólusú világrend születését tapasztaljuk. Hunyadi Mátyás független nemzeti királyságot teremtett a Kárpát-medencében, amely egy közép-európai szövetségi rendszer központja volt, egyszerre dacolva a Német-római Császársággal és az Oszmán Birodalommal, most pedig a szuverén magyar nemzetállam megvédelmezését látjuk, ami erős ahhoz, hogy barátokat toborozzon egy európai patrióta fordulathoz.
A reformkorban megszületett és a dualizmus megkötésekor is többé-kevésbé konszenzus-övezte közmegegyezés akkor tört meg, amikor a Szabadelvű Párt 1905-ben vereséget szenvedett, de Ferenc József nem az ellenzéket, hanem testőrparancsnokát bízta meg a kormányzással – és amikor 1905 és 1906 között az ún. darabontkormány állt az ország élén, történt valami különös. A Fejérváry-kormány belügyminiszterével kapcsolatot épített ki egy budapesti kör, amely szociáldemokratákból és radikális liberális értelmiségiekből állt. A kölcsönös szimpátia alapja az volt, hogy Kristóffy József támogatta az általános titkos választójogot. Mindkét oldal taktikai okokból vett részt a közeledésben: Kristóffy azért vette elő a választójog kiterjesztését, hogy ezzel fölülírja az uralkodó negyvennyolcas–hatvanhetes törésvonalat, a másik oldalon pedig abban reménykedtek, hogy királyi oktrojálással bevezetik az általános választójogot. Már inkább stratégiai együttműködést jelez, hogy Kristóffy választmányi tagja volt a Társadalomtudományi Társaságnak, munkatársa a Huszadik Század című folyóiratnak, hivatalból ő engedélyezte az Általános Titkos Választójog Ligáját, Jászi Oszkár pedig fontolgatta, hogy belép a Bécsből kinevezett kormány támogatására létrehozni tervezett Haladó Pártba és a később meg is alakult Országos Polgári Radikális Pártba.
Az első magyar szociológus egyesület és annak lapja, valamint a Martinovics páholy és újságja, a Világ, aztán a Galilei Kör, a Választójogi Liga, a szabadgondolkodó egyletek és az 1914-ben ezek televényén megalapított – nevében a darabont-kísérlet pártjának emlékét szó szerint visszaidéző – (Országos) Polgári Radikális Párt mind-mind Jászi személyéhez kötődött. Ő és köre került hatalomra Károlyi Mihállyal és a szociáldemokratákkal 1918 októberében. Azonnal előnytelen fegyverszüneti megegyezést kerestek az antanttal és amerikai–francia mintára kikiáltották a köztársaságot. Emlékezetes volt Károlyi újévi üzenete, amely úgy szólt, hogy „a külpolitikánkat a wilsoni elvekre alapítom. Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson”. Országlásuk nem tartott sokáig, mert a nyugati orientációjú progresszívek után öt hónappal a keleti orientációjúak következtek. Ez volt a Tanácsköztársaság, melynek vezetője, Kun Béla ki is jelentette, hogy „sikerülni fog orosz segítséggel folytatni a diktatúra politikáját”.
A Kádár-rendszer furmányos emlékezetpolitikájának része volt, történetpolitikai hatásában pedig a ’70-es évek végi, ’80-as évek elejei nyugati nyitáson túl egészen a kétezres évek liberális baloldali konszenzusáig elért, hogy a ’60-as évek derekán szakítottak a Révai-féle kurucos-népies történelemfelfogással és áttértek a mindenkori birodalmi szempontokat figyelembe vevő nemzetközies felfogásra. Az eredmény összehasonlíthatatlanul szakmaibb volt a Rákosi-korban forgalmazottak sematizmusánál (Andics Erzsébet, Mód Aladár). Szerzőik (Hajdú Tibor, Hanák Péter, Litván György) a kommunisták hegemóniáját fenntartva a történelmi „osztályszövetség” részeként elismerték gróf Károlyit és a „haladó értelmiség” képviseletében Jásziékat. Ebben a felfogásban Tisza Istvántól egészen a népi írókig tartón a nemzeti erők lettek a maradiak, a birodalmi integráció „történelmi szükségszerűségét” vallók pedig a haladók.
Kontinuitásküzdelem
2010-ben e két kontinuitás küzdött meg egymással: a 20. század második feléből örökölt és a rendszerváltoztatás minden jószándéka ellenére még húsz évig továbbműködő kívülről vezérelt progresszió, és az a mélyebb nemzeti hagyomány, amely belülről vezérelt Magyarországot akar. 2010 óta jókora nemzetközi – időnként Washingtonból, Brüsszelből pedig állandóan érkező – ellenszélben megvalósított kormányzati intézkedések közül azok váltották ki a legnagyobb vihart, amelyek az ország jogi, gazdasági és kulturális önrendelkezését növelték (alkotmányozás, határkerítésépítés, kettős állampolgárság, kritikus infrastruktúra nemzeti kézbe vétele, különadók kivetése, médiaszabályozás, rezsicsökkentés, szuverenitásvédelem). Melléjük olyan lépések csatlakoztak, amelyek egy munka- és családalapú társadalmi rendet céloznak (családi adókedvezmény, gyermekvédelem, teljes foglalkoztatottság célkitűzése).
Miközben politikai életünkben az a kontinuitás is érvényesül, amely a 2022-es választáson amerikai pénzből finanszírozott „kultúraváltás” mellett kampányolt, most pedig Brüsszelből kijelentik, hogy „Orbán Viktor a múlt”, sőt azt is elmondják, ki „lesz Magyarország új arca”, addig a következő horizonton feldereng a társadalmi egyetértés által szentesített történelmi folytonosság folyamatossága.
Az írás teljes terjedelemben Kétféle kontinuitás Magyarország címmel a 2025. július 17-én megjelent Mandiner hetilap 17–20. oldalán olvasható.
