A globalista médiumok, a külföldről pénzelt hazai sajtó, a brüsszeli technokraták, valamint az éppen aktuális kihívóként viselkedő ellenzéki pártok immár 16 éve töretlenül azt a narratívát építik, hogy Magyarország „különutas külpolitikájából” adódóan elszigetelődött a nemzetközi porondon. Mostanra azonban bebizonyosodott, hogy ezt a párhuzamos valóságépítést az attól való félelem táplálta, hogy a magyar modell más patrióta pártokat is inspirálni fog, ezért azt másolni, adott esetben követni fogják. A magyar modell exportképessége, Orbán Viktor igazodási ponttá, valamint Budapest politikai erőközponttá válása egyaránt arra világítanak rá, hogy a magyar miniszterelnök nem egyedül áll szemben a globalista hálózatok nyomásával, zsarolásával és beavatkozási kísérleteivel. Orbán Viktor nem pusztán Európa politikai gravitációjának átrendeződésében játszik kulcsszerepet, de patrióta szövetségeseivel együtt egy olyan alternatív víziót is kínál Európa jövője szempontjából, amely nyílt kihívást intéz az antidemokratikus útra lépő brüsszeli hatalmi centrummal szemben. Az elmúlt napokban megrendezett két nagyszabású esemény, a CPAC Hungary illetve a Patrióta Nagygyűlés is megerősítették azt, hogy a patrióták formálják a változást, amely magában hordozza a brüsszeli rezsimváltás lehetőségét is.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb írásában a magyar országgyűlési választások tétjét külpolitikai dimenzióban értékeli.

Irányadó lett a magyar modell

Bármennyire is oximoron gondolatnak tűnik, de Orbán Viktor vezetésével Magyarország egyszerre a béke szigete és a lázadás parazsának letéteményese, ám valójában két külön dimenzióról van szó. Egyrészt a magyar miniszterelnök immár 16 éve tartó regnálása során biztosította a stabilitást, békét és rendet, ráadásul nem pusztán belpolitikai, hanem biztonságpolitikai értelemben is, hiszen vezetésével Magyarország a migrációs és háborús konfliktusokból is kivonta magát. Sőt, hazánk az egyetlen olyan, következetesen békepárti ország, amely az orosz–ukrán háború kirobbanása óta erre az álláspontra helyezkedik. Ezen kiszámíthatóság mellé párosul a nyílt lázadás a birodalmi ambíciókat dédelgető brüsszeli hatalmi centrum ellen, amely konfliktusvállalás ráadásul túlmutat az öncélon, hiszen Európa jövője érdekében kínál alternatív víziót. A fősodor nyílt kihívására a 2015-ös migrációs válság során került sor, amelynek jelentőségét kellően mutatja, hogy annak utórezgései máig tartó törésvonalakat eredményeztek Európa-szerte, a tömeges migráció negatív szociogazdasági hatásairól szóló diskurzus pedig a pártpolitikai csatározások legfőbb, és ezáltal választásokat eldöntő témájává vált. Az elmúlt évtizedben adódtak időszakok, amikor a magyar miniszterelnök a V4-ekkel, esetleg ügyek mentén szerveződő ad hoc szövetségeseivel szállt szembe a brüsszeli intézményrendszerrel, de arra is adódott példa, hogy szinte egyedüli józan államférfiként állt ki közvetlenül a magyar és közvetve az európai érdekek mellett. A rendszerszintű nyomásgyakorlásoknak, zsarolásoknak és fenyegetőzéseknek – és adott esetben bizony árulásoknak – ellenállva nem engedett a brüsszeli önkénynek, nem simult bele a fősodorba, és nem hagyta, hogy lázadás parazsa kialudjon.

Miközben a brüsszeli technokraták a demokráciára lezárt kérdésként tekintettek, Nyugat-Európa országai is elkezdtek ébredezni, a politika pedig visszatért eredeti forrásához, a népakarathoz. Az elit amellett, hogy kisajátította magának a demokrácia fogalmát, valójában ki is üresítette azáltal, hogy antidemokratikus eszközökhöz nyúlva (kordonpolitika, cenzúra, politikai ellenfeleik ellehetetlenítése) célzottan megakadályozza a népakarat érvényesülését. A kontinens nemzeti szuverenista és patrióta pártjai előretörését azonban egyre kevésbé képesek megakadályozni, hiszen ezen politikai erők olyan politikai vákuumokat kezdtek el betölteni Európa-szerte, amelyek a választók valódi akaratán nyugszanak.

Nem légüres térben történt 2024 nyarán, hogy a magyar miniszterelnök Herbert Kickl-lel, az Osztrák Szabadságpárt elnökével, valamint – az azóta újra miniszterelnökké váló – Andrej Babišsal, az ANO párt elnökével alapította meg Patrióták Európáért (Patriots for Europe, PfE) pártcsaládot az Európai Parlamentben. A Patrióták pártcsaládja nemcsak arra volt képes, hogy az Identitás és Demokrácia frakciót újradefiniálja, hanem – közép-európai pártok által – annak új alapokra helyezésével immár alternatív, ideológiai törésvonalakon átívelő víziót is nyújt Európa számára. Miközben több párt is a korábbi ID-frakcióból érkezett (Chega, RN, Liga, FPÖ, VB, DF, PVV), a Fidesz–KDNP a függetlenek közül, míg a VOX az ECR-t, az ANO pedig a liberálisokat hagyta el és talált helyet a Patriótáknál. Már most érzékelhető az, hogy a Patrióták előretörésével Európa politikai gravitációja átrendeződik, a korábban renitensnek titulált kivételek megkerülhetetlen erővé válnak.

A szuverén nemzetek szövetségén alapuló felfogás csomópontjává Budapest vált, amelyet kellően megvilágított a szombati CPAC Hungary, illetve a hétfői Patrióta Nagygyűlés is. Az események súlya érzékelhető, ha rátekintünk a felszólalók – vagy videóüzenetben megszólalók – patinás névsorára: Alice Weidel, a német AfD társelnöke, Andrej Babiš cseh miniszterelnök, André Ventura, a portugál CHEGA elnöke, Donald Trump amerikai elnök, Geert Wilders, a holland PVV elnöke, Herbert Kickl, az osztrák FPÖ elnöke, Javier Milei, Argentína elnöke, Marine Le Pen, a francia Nemzeti Tömörülés korábbi elnöke, Mateusz Morawiecki, Lengyelország korábbi miniszterelnöke, az ECR elnöke, Matteo Salvini olasz miniszterelnök-helyettes, a Liga elnöke, Santiago Abascal, a spanyol VOX elnöke, valamint Tom Van Grieken, a flamand Vlaams Belang elnöke egyaránt követendő példaként hivatkoztak Magyarországra.

Marine Le Pen hétfői beszédében megragadta a magyar országgyűlési választások jelentőségét, amikor úgy fogalmazott, hogy “És Önök, magyar választók, április 12-én, szintén úttörők lesznek. És elmondom, miért. Mert Önök szavaznak először egy olyan választási hullámban, amely 2027-ben átalakítja Európát. Jövőre több nagy népességű európai ország választ: Franciaország áprilisban, Spanyolország augusztusban, Lengyelország októberben. Olaszország decemberben.” Az EU történetének legnagyobb politikai átrendeződése már a küszöbön van, amelynek hajtóereje Magyarország, referenciapontja pedig Orbán Viktor – ahogyan azt a legmeghatározóbb nyugat-európai politikusok is elismerték a két esemény során. Az elmúlt évek trendjeit és választásait figyelembe véve közel sem tűnik túlzónak az, hogy az évtized végére a magyar miniszterelnök szövetségesei sorra fognak hatalomra kerülni, ami az Európai Tanácsban, az EU legfontosabb döntéshozó szervében is merőben új helyzetet teremtene.

Harc a jövőért

Orbán Viktor valóságos diplomáciai nagyüzemet tart, hiszen a patrióta erődemonstrációk után Karol Nawrocki lengyel elnökkel is tárgyalt a lengyel–magyar barátság napján Budapesten, várhatóan április elején J. D. Vance amerikai alelnök is Budapestre látogat. Minderre nem sokkal azután kerül sor, hogy Marco Rubio amerikai külügyminiszter február közepén szintén Magyarországra látogatott, és megerősítette az amerikai kormányzat elkötelezettségét magyar szövetségese felé. Mindezzel szemben Magyar Péter és a Tisza Párt az utóbbi hetekben az Európai Néppárt előretolt bástyájaként rendre Magyarország elleni összeesküvésekbe bonyolódott bele: a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián pont azon néppárti vezetőkkel egyeztetett (Friedrich Merzzel, Donald Tuskkal, Andrej Plenkovićcsal), akik a hazánk elleni ukrán olajblokád ügyében kulcsszerepet játszanak, míg a Donald Tusnak „Magyarország következő külügyminisztereként” bemutatott Orbán Anita a külföldi titkosszolgálatokkal összejátszó, a magyar külgazdasági és külügyminisztert, Szijjártó Pétert lehallgató Panyi Szabolcs ügynökbotrányába keveredett bele.

Szintén szembetűnő kontraszt, hogy amíg a Patrióták élén Orbán Viktort követik a szövetségesei Európa sorsfordításának reményében, addig Magyar Péter az Európai Néppárt bábkormányának miniszterelnök-jelöltjeként pusztán sodródik a brüsszeli hatalmi központ akaratával, legyen szó Ukrajnáról, az energiapolitikáról, vagy akár a migrációról. Manfred Weber az Európai Néppárt alapításának 50. évfordulóján tartott ünnepségen így fogalmazott: „Beszéljünk az előttünk álló politikai csatákról. A következő, 2029-es európai parlamenti választásokon fő küzdelmünk a szélsőjobboldali és jobboldali populista erők ellen irányul Európa-szerte. Az irányvonalunk, kedves kollégák, világos. Azok, akik megkérdőjelezik az európai integrációt, nemcsak versenytársak, hanem politikai ellenségeink (sic!) is. És az Európai Néppárt jelenlegi elnökeként kijelöltem a politikai tűzfalunkat: kizárólag három alapelv mentén működünk együtt és szövetkezünk bárkivel. Európa-pártiság, Ukrajna-pártiság és a jogállamiság melletti elkötelezettség.” Weber a közelmúltban egy másik megszólalásában pedig gyakorlatilag azt fejtegette, hogy miután a Néppárt az Ukrajna melletti harc frontvonalában harcol, ezért rendkívül örül Donald Tusknak Lengyelországban és Magyar Péternek Magyarországon, akik partnerek ebben.

Nemcsak a magyar országgyűlési választások, hanem Európa jövőjének szempontjából is meghatározó, hogy a magyar választók milyen jövőképet képzelnek el maguknak, közösségüknek és hazájuknak. Egy olyat, amiben a brüsszeli direktívákat végrehajtó bábkormány Magyarországra is kiterjesztené azt a beszűkült, önsorsrontó és önpusztító irányvonalat, amely továbbra is utóvédharcokat vív a liberális demokrácia nevében, amely már így is a háború szélére sodorta az EU-t és létjogosultságát a föderalizmus elmélyítésében találja meg? Vagy egy olyat, amelyik a béke és stabilitás, a kulturális önazonosság és a határok védelmében következetesen vállalja azt az alternatív víziót, amely a nemzetek megmaradását és prosperálását szolgálja? Az európai erőviszonyok átalakulása, vagyis a korábbi néppártok folyamatos erodálódása, és a patrióták előretörése nyomán nem is lehetne tisztább: