A sikeres pártpolitikai küzdelemhez több tényező szükséges: szellemi, személyi és szervezeti rátermettség, amelyek mindegyike kizárólag a Fidesz–KDNP oldalán adott, hiszen intellektuális, vezetési és strukturális értelemben egyaránt fölényt élvez. Ez a dominancia azonban nem önmagáért van, hanem az ország érdekében áll, a Fidesz győzelmével az egész magyarság nyer. Erről szól a „nemzeti maximum” kifejezés is, amely kijelöli a közös célt, azaz a magabíró Magyarország megvalósítását.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója Magyar Demokratában megjelent interjújának egyes részeit rövidítve és szerkesztve közöljük.

Nemzeti maximum

A 2025 márciusában megjelent Nemzeti maximum című könyv előszava Guglielmo Ferrero idézetével zárul, mely szerint, ha a népi elvárások egybeesnek a fennálló hatalom működésével, akkor teremtődik „esély a történelem egy boldog korszakára”. A magyar közösséget, különösen az elmúlt tizenöt évben, éppen akkor szorongatták a legjobban, amikor megerősödőben volt, tudomásul kell venni, hogy függetlenségünk elérését és önrendelkezésünk szélesítését az ellenünk fenekedők sértésnek veszik, és amikor ez elemi erővel meg is nyilatkozik, akkor tudni lehet, hogy jó – azaz magyar – úton járunk. A könyvben ennek megfelelően röviden arról van szó, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jogi és gazdasági feltételei készen állnak, sőt immár társadalmi renddé szilárdult, de hogy ezt történelmi léptékűvé tegyük, ahhoz kulturális eszközökkel korszakot kell formálnunk köré.

A rendszert egy speciális politikai működésmód, a korszakot a kor egészét átható szellemiség teszi. Ezért a rendszernek története van, a korszaknak viszont történelme, és míg itt az aktuális rend természete tapasztalható meg, addig ott egy egész kor szelleme követhető nyomon. Ebből is látszik, hogy az inkább politikailag artikulálható rendszer összetevői gazdaságiak és társadalmiak, egy-egy korszak viszont a benne érvényesülő sajátos kultúra révén ragadható meg.

Jellemző, hogy ellenfelei is szó szerint leírják, hogy nem csak kormányt, hanem rendszert kell váltani 2026-ban, sőt a vérmesebbek egyenesen „korszakváltást” ígérgetnek. Teljesen egyértelmű, hogy az elmúlt 15 esztendő a rendszerváltoztatás óta eltelt 35 év legfontosabb és legjelentősebb időszaka, és miután politikai értelemben már megszilárdult, névadója után minden joggal Orbán-rendszernek nevezhető. Hogy mindez egy nemzeti korszakká váljon, annak irányába már a megelőző ciklusban elindultunk, de ez nem csak annyiból áll, hogy idővel egy huzamosan fennálló kormányzás mintegy átnő egy történelmi korszakba, hanem tenni is kell érte, elsősorban kulturális eszközökkel.

Ennek a feladatnak a felméréséhez vegyük tekintetbe, hogy a mai napig – jelentős részben külföldi segítséggel – működő progresszív kulturális konglomerátum voltaképpen 1945-ben született meg és egészen 2010-ig szabadon működhetett, létrejöttét fizikai erőszaknak köszönhette, első negyven éve pedig diktatúrában tellett. Ehhez a 65 évnyi kulturális hegemóniához képest nekünk az elmúlt 15 év adatott, és az is alkotmányos-demokratikus körülmények között, ahol azonban már az is kiverte a biztosítékot, ha a kormány egyenlő versenyfeltételeket biztosított.

Rendszerváltás után korszakváltás

Az 1989-es rendszerváltoztatás ötvenhatos legitimációt és szimbólumrendszert használt, de mivel a folyamatot időközben a posztkommunista–liberális erők eltérítették, végül 2010-ben sikerült csak lezárni és olyan államot alapítani, ami valóban 1956 örökségét hordozza. A magyar forradalom mítosza – ellentétben az amerikaival vagy a franciával – a mai napig ható, élő valóság, forró emlékezet, mozgósító erejű társadalmi képzelet. Ezt politikai szempontból a magyar jobboldali közösség hordozza, melynek legendáriuma csupa szabadságharcból áll, 1848-tól kezdve 1956-on és 1989-en át egészen 2010-ig, és tovább, mind a mai napig.

A legendássá vált találó mondás, amelyet Kövér Lászlóhoz kötünk, úgy hangzik, hogy „kormányon voltunk, de hatalmon nem”, ez az 1990 és 2010 között eltelt húsz év egészére igaz. A rendszerváltó polgári-nemzeti erők, amelyek az első szabadon választott kormányt adták, egy sor társadalmi alrendszerben nem tudtak, mert nem tudhattak hatalmat gyakorolni: ilyen volt a gazdaság egésze, a diplomáciai kar jórésze, az erőszakszervezetek és a titkosszolgálatok, de ilyen volt a nyilvánosságban ható média, úgymint az újságok, folyóiratok, a rádió, televízió és a könyvkiadás, aztán az egyetemi világ és az akadémiai, tudományos élet, amely egy egész társadalom számára képes kijelölni a referenciákat, vagy a szimbólumteremtő intézmények, mint a film- és szórakoztatóipar meg a reklámkultúra.

Ezzel kapcsolatban tehát a lehető legszélesebben értelmezett kultúra szerteágazó világáról van szó, benne az előbbieken túl az értelmiség összetételével, a megelőző rendszer kulturális tehetetlenségi nyomatékával és a „civil” szervezetekkel, amelyeket a nálunk 1984-ben megtelepedett Soros Alapítvány támogatott. 1990-tól kezdve ez a posztkommunista–liberális kulturális altalaj már a szavak szintjén ellehetetlenítette, hogy kialakuljon egy jobboldali társadalmi képzelet, amely politikai erővé tud transzformálódni. Ezért lehet azt mondani, hogy a szoftpolitika valójában a legkeményebb fegyver.

A Mátyás szelleme visszatért címmel készült interjú teljes terjedelmében a Magyar Demokrata 2025. május 14-ei számában olvasható a 22–24. oldalakon.