Az identitás és a sokszínűség fogalma az elmúlt években gyakori szereplője lett a politikai vitáknak. A globalista erők szemében a konstruált identitások élveznek elsőbbséget, a multikulturalizmus fogalma a hagyományos közösségek sokszínűsége helyett valójában az elszigetelt egyének kavalkádját jelenti. Ezzel szemben jelent meg az etnopluralizmus fogalma, amely nem egyes népek felsőbbrendűségét vagy ellenkezőleg, az egész emberiség azonosságát hirdeti, hanem a különbségek elismerésére épülő realista szemléletet képvisel.

A Kommentár folyóirat 2025/2. száma az etnopluralizmus fogalmát járja körbe, érintve a multikulturalizmussal és az Új Jobboldal való kapcsolatát, valamint a magyar állam és nemzet befogadó jellegét.

Multikulturalizmus vagy a népek sokszínűsége

Európát történelmileg mindig is a kulturális, etnikai és nemzetiségi identitások sokszínűsége jellemezte, a különböző népek együttélése azonban korántsem volt mindig felhőtlen. Ugyanakkor a 20. század második felében a kontinens nyugati felét egy új kihívás érte. Hiszen, míg korábban az eltérő nemzetiségi csoportok a legtöbbször rendelkeztek valamiféle közös kulturális alappal és az egymás mellett élés történelmi tapasztalataival, addig az elmúlt évtizedekben a tömeges bevándorlás révén gyakran kulturálisan egymástól teljesen idegen tömegek jelentek meg a kontinensen, akik a korábban letelepedett csoportokkal szemben nem az integráció, hanem a párhuzamos társadalomépítés útjára léptek. Ezekre a kihívásokra kívánt választ adni a multikulturalizmus elmélete, amely azonban az európaiak gyarmatosító múltjával való szembenézésre hivatkozva és a rasszizmus elleni fellépés nevében odáig jutott, hogy az európaiak számára saját kulturális értékeik feladását szorgalmazza, míg az újonnan érkezők kultúráját akkor is tolerálja, ha annak egyes elemei intoleránsak.

Ahogyan az Kiss Lajos András filozófus Etnopluralizmus versus multikulturalizmus című írásából kiderül, az etnopluralizmus fogalma először Henning Eichberg német-dán filozófusnál jelent meg 1973-ban, a legalaposabban pedig az osztrák-német filozófus és újságíró Martin Lichtmesz dolgozta fel, aki maga is a vizsgált lapszám egyik szerzője. Lichtmesz Mi az etnopluralizmus? című könyvének részlete szerint a két megközelítés között a „fő különbség nem más, mint hogy a multikulturalizmus a népek etnokulturális sokféleségét a sajátjaik támadására használja, míg az etnopluralizmus a sajátjaik védelmében”. Szerinte az etnopluralizmus antropológiai realizmus, amely az embercsoportok közötti különbségekből fakadó következmények, korlátok és veszélyek tudatosítását jelenti, szemben a multikulturalizmussal, amely a képzelt „fehér felsőbbrendűség” dekonstrukciójára tör.

Lichtmesz és Kiss Lajos András is rámutatnak arra, hogy kritikusai a rasszizmus egy új változatának tekintik az etnopluralizmust, ami azonban valójában a rasszizmus elvetésére épül. A rasszizmus-vádak szerint a kulturális különbségek meglétének hangsúlyozása már önmagában rasszizmus, anélkül, hogy bármelyik faj vagy népcsoport felsőbbrendűségét hirdetnék. Kiss Lajos András tanulmányában több példát is hoz arra, hogy válhat a militáns antirasszizmus maga is a rasszizmus, vagy legalábbis a fanatizmus és intolerancia egyik formájává, és milyen abszurditásokig juthat el az elvileg más közösségek kulturális hagyományainak védelmére irányuló szemlélet.

Az etnopluralizmus fogalma politikailag leginkább az Új Jobboldal irányzatához köthető, hivatkozási alapjaként pedig rendszeresen megjelenik Alain de Benoist. Benoist maga nem használja ugyan az etnopluralizmus kifejezést, nézetei azonban sok tekintetben egybeesnek vele. Ennek megfelelően két rövidebb írásával is találkozhatnak az olvasók a lapszámban, amelyekben a liberalizmus társadalomszemléletének bírálata mellett egy azzal szemben alternatívát jelentő közösségszemléletet is bemutat. Ahogy Lichtmesz vagy Eichberg, úgy Benoist is a különbözőség elismerésének fontosságára helyezi a hangsúlyt, ahogy fogalmaz, „nem beszélhetünk sem különbségekről, sem identitásról, ha nem ismerjük el, hogy határok választják el az egyes dolgokat”.

Befogadó magyar nemzet

A magyarság számára a különböző népek és etnikumok együttélése szintén a történelmi tapasztalat szerves része. Szabados György történész, a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója A befogadó magyar állam a 9–13. században című tanulmányában veszi sorra azokat a közösségeket, akik az Árpád-korban csatlakoztak a magyarsághoz, és váltak annak elidegeníthetetlen, különbözőségüket azonban megőrző részeivé. Szabados a kabarokról, székelyekről, szászokról és kunokról emlékezik meg, kitérve arra, hogy a korai magyar állam részéről tudatos, az országot erősíteni hivatott politika valósult meg a különböző csoportokkal szemben. Nem csupán Szent István sokszor idézett és még gyakrabban félreértelmezett Intelmeinek vonatkozó passzusára utal tanulmányában, de két 12. századi nyugati – egy keresztény és egy muszlim – krónikásra is, amelyek közül az egyik a II. Géza korabeli magyar állam egyik erényeként és erősségeként mutatja be a vallási türelem intézményét, amelyeknek a krónikás szerint a magyar állam a Bizánccal szembeni sikereit is köszönheti.

Ismert azonban, hogy a magyar állam és nemzetiségeinek viszonya nem mindig volt felhőtlen, és végül – a nemzetközi körülmények alakulásától sem függetlenül – a történelmi Magyarország feldarabolásához vezettek. Gulyás László történész, a Virtuális Intézet Közép-Európa Kutatására igazgatója Párhuzamos nemzetépítések 1848 és 1918 között című tanulmányában azt a folyamatot mutatja be, amely során a magyarság és a vele együtt élő népek mondhatni egymással versengve kezdtek bele saját nemzeti identitásuk megszilárdításába, aminek során a történelmi magyar állam nemzetiségei egyre inkább területi formával is rendelkező politikai entitások létrehozására törekedtek. A párhuzamos nemzetépítések első összeütközésére az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején került sor, az akkor vérre menő küzdelmeket pedig évtizedeken át tartó politikai viták követték, amely során a magyar politikai elit és a nemzetiségi vezetők követelései sosem tudtak érdemben találkozni egymással. Bár az országgyűlés európai viszonylatban is előremutató módon már 1868-ban nemzetiségi törvényt alkotott, amely biztosította a kulturális egyenjogúságot, a magyarok ragaszkodtak ahhoz, hogy az ország népe egyetlen politikai nemzetet alkosson, és azon belül az egyes polgárok rendelkezzenek egyenjogúsággal, a szlovákok, románok, szerbek stb. saját politikai nemzetként történő elismertetésüket kívánták, és a megfelelő történelmi pillanatban ezt meg is tudták valósítani.

Afangide-Késmárki Ukowo Uwem, magyar és nigériai felmenőkkel rendelkező szociológia szakos szakelőadó azt a témát boncolgatja Két világ, egy identitás című írásában, hogy „egy félvér magyar fiatal miként válik jobboldali konzervatívvá”. Lakatos Mihály József Attila-díjas író és műfordító egy komplex és húsbavágó témát vizsgál Ismerik-e egymást a szétszakított nemzetrészek? címmel. Lakatos bemutatja, hogyan alakult a Trianonban egymástól elszakított nemzetrészek egymással való kapcsolata, hogyan tekintenek egymásra és önmagukra az egyes anyaországi és külhoni területek lakói, és hogyan indult meg az elmúlt évtizedekben a nemzeti összetartozás szellemi és gyakorlati helyreállításának folyamata.

A Kommentár 2025/2. lapszámának tartalomjegyzéke elérhető a folyóirat honlapján.