Miközben Friedrich Merz német kancellár a nemzetközi térben azzal pozícionálja magát, hogy vezetésével „Németország visszatért” a jelentős geopolitikai súllyal bíró államok közé, valójában még a belföldi kihívások kezelésére is képtelen a német politikai rendszer válsága miatt. A kancellár energiáit főleg az SPD-vel alkotott – már a megalakulásakor recsegő-ropogó, pusztán az AfD hatalomból való kizárását célzó – koalíció egyben tartása égeti fel, ami a permanens társadalmi elégedetlenség tüzet csak tovább szítja – főleg Merz választási ígéreteinek elárulása után. A mostanra nagyjából 15 millió állampolgár támogatását élvező AfD betiltására irányuló törekvések egyre nyíltabban egy koncepciós pert idéznek, amelyet a németek többsége a felmérések szerint nem támogat. Mindennek ellenére a német hatalmi kartell az elviekben független Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatalt és a Szövetségi Alkotmánybíróságot is olyan politika eszközként használja fel, amelyet ezen antidemokratikus ügy érdekében saját céljai érdekében mozgósíthat. A joginak álcázott politikai ellehetetlenítés időzítése nem véletlen, hiszen az AfD töretlen erősödése és a párt BSW-vel való politikai kordonbontó szövetsége a német politikai elit számára komoly veszélyt hordoz magában: hegemón pozíciójuk elvesztését, és ezáltal a rendszerváltás lehetőségét.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb írásában az utóbbi hónapok politikai válságát vizsgálja meg Németországban, főképp az AfD megerősödése és a párt betiltására tett kísérletek kontextusában.

Németország mélyponton

Friedrich Merz hangzatos, reformokkal teli lendületet ígért Németország számára kancellárrá választása esetén, amelyhez hiába társultak kormányzati tervek is, ezek nagyrészt látszatintézkedésekben vagy egyenesen a választási ígéretek elárulásában öltöttek testet. Ahogyan az várható volt, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) Szociáldemokrata Párttal (SPD) kötött hatalomtechnikai koalíciója képtelen volt új impulzusokat hozni a német politikába, amely kényszerű együttműködés egyelőre több konfliktust tud felmutatni, mint eredményt. A német ipar strukturális gyengélkedése tovább folytatódott, amivel az ország gazdasága továbbra is technikai recesszióban ragadt, a GDP-növekedés a német Bundesbank várakozásai szerint csak 2026-ban fog számottevő növekedésbe átfordulni, ám az is csak a kormányzat védelmi és infrastrukturális kiadásai miatt. Sokatmondó adat a német gazdaság állapotáról, hogy csak az idei év áprilisában 1626 cégcsődöt regisztráltak, ami 21 százalékkal több, mint 2024 áprilisában, és még a 2008-as világgazdasági válság idején mért számokat is meghaladja. A tömeges elbocsátások, leépítések és csődjelentések leginkább a magas villamosenergia-áraknak köszönhetők, amire a kormányzatnak még mindig nem sikerült megoldást találnia, a talpon maradt cégek közül pedig egyre többen Kelet-Európába vagy egyenesen Kínába helyezik át a termelésüket a csőd elkerülése érdekében. Noha való igaz, hogy az Olaf Scholz által vezetett Ampel-koalíció vezette zsákutcába a német energiapolitikát az oroszellenes szankciókkal és az utolsó atomerőművek bezárásával, Friedrich Merz kancellársága alatt is pusztán kormányzati vita kezdődött arról, hogy az atomenergia visszavezetésére esetleg 2030-ban (!) sor kerülhet.

Habár a német gazdasági szféra vezetői segítő kezet nyújtottak a kancellárnak azáltal, hogy ígéretük szerint 2028-ig 631 milliárd eurónyi beruházást hajtanak végre – aminek közben hosszabb távú gazdasági hatása kétségtelenül lesz –, jelenleg a legfőbb kérdés, hogy a kormány egyáltalán képes lesz-e kitölteni ciklusát és politikai tőkét kovácsolni az esetlegesen végrehajtott ígéretből. A németek valós gazdasági, társadalmi és politikai paradigmaváltásra vágynak a felmérések szerint, hiszen a Merz-kabinet első száz napjával a megkérdezetteknek mindössze 30 százaléka elégedett, míg 59 százaléka elégedetlen, ami még a Scholz-kabinet első száz napjához képest is jóval alacsonyabb szám, amelynek teljesítményével 43 százalék volt elégedett és 41 százalék elégedetlen 2022 márciusában. Az országot vezető koalíció megítélése még ennél is negatívabb: a lakosságnak mindössze 27 százaléka elégedett és 60 százaléka elégedetlen a CDU/CSU–SPD kormányzásával.

A negatív atmoszféra szinte tapintható az országban, amelyet tovább mérgez az Alternatíva Németországért (AfD) ellehetetlenítését célzó, mesterségesen generált feszültség, ami több szempontból is kontraproduktív: egyrészről komoly belső energiákat emészt fel, másrészről a kormánypártok között kohézió helyett széthúzást eredményez, harmadrészt pedig mindeddig az AfD erősödését és legnépszerűbb párttá válását vonta magával.

Noha az AfD elleni államilag finanszírozott tömegtüntetések, lejáratókampányok, megbélyegzések és politikai tűzfal (Brandmauer) általi kirekesztés már a Merkel-korszak alatt is a fősodor eszköztárát képezték, a szociáldemokrata–zöld–liberális koalíciót vezető Olaf Scholz kormányzása alatt a mindennapi politizálás részévé váltak az AfD ellehetetlenítésére tett törekvések. Főképp a szociáldemokrata SPD és a zöldek „jobboldal elleni védőbástya” szerepében tetszelgése nemcsak, hogy egyre kontraproduktívabbá vált és az AfD erősödését váltotta ki, de a taktikai szint és stratégiai horizont összemosódása által mindkét párt felmorzsolódott a saját maguk által gerjesztett szélmalomharcban. Mindez kiegészülve a három párt hatalmi marakodásával végül az ún. Ampel-koalíció összeomlását okozta, a kormányzásképtelenség miatt kiírt előrehozott választások során pedig a választók ítéletet mondtak: az SPD 16,41, a zöldek 11,61 százalékot értek el, míg a liberális FDP az 5 százalékos parlamenti küszöböt sem tudta megugrani. Miután a februári szövetségi választáson pürrhoszi győzelmet arató CDU-t vezető Friedrich Merz kizárta az AfD-vel való koalíciókötést, egyenes út vezetett az SPD-vel való együttműködéshez, ami már kezdetektől fogva hamvába halt elképzelés volt.

A fentiekben felsorolták már most feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat szülnek, hiszen az uniópártok egyrészről mereven elzárkóznak az AfD-vel való együttműködéstől, és bizonyulnak partnernek is a párt elleni politikai boszorkányüldözésben, másrészről lényegében az AfD migrációs, gazdasági és energiapolitikai programját kellene megvalósítaniuk a felsorolt kérdésekben ellentétes platformon álló szociáldemokratákkal. Miután az AfD támogatottsága országosan immár hónapok óta stabilan 25 százalék körül áll a legtöbb felmérés szerint, a hatalmon maradt, ám meggyengült német politikai elit egyre kevésbé hajlandó demokratikus úton vitába szállni politikai versenytársával, és helyette annak betiltásán munkálkodik.

A megalkuvás kényszere

A fősodor térvesztését mi sem szemlélteti drámaibb módon, mint az, hogy az AfD és a Die Linke februári szövetségi választáson való megerősödése miatt addig nem hívták össze az új parlamentet, amíg a régi Bundestag égisze alatt meg nem szavaztatták a CDU/CSU, az SPD és a zöldek támogatásával az ország eladósodását lehetővé tevő alaptörvény-módosítást. Ezt követte Friedrich Merz kancellárrá választása, amelyet olyannyira nem övezett konszenzus még a szűk többségű kormányon belül sem, hogy csak második körben sikerült a többséghez szükséges szavazatokat összegyűjteni. A történelmi első körös vereség után elengedhetetlen volt, hogy Merz megszerezze a Linke támogatását, és a Bundestag bizottsági szabályzatát felülírva 3 nap helyett még aznap újra lehessen szavazni a kérdésben. A Linkével való kooperálásra annak ellenére került sor, hogy ez ellenkezett a CDU által 2018-ban hozott összeférhetetlenségi határozattal, amely bárminemű együttműködést megtiltott az egykori keletnémet kommunista állampárt maradványaira épült utódpárttal. A kancellár tehát az AfD politikai kordonban való tartása és kancellári ambíciói beteljesítése érdekében elvtelen kompromisszumra kényszerült, amivel az SPD-vel való koalícióra lépés után újabb csapdahelyzetet teremtett magának.

Friedrich Merz hiába kampányolt hangzatos reformokkal, gyakorlatilag ugyanabban a mederben ragadt, amelyet egyrészről Merkel jelölt ki a CDU számára, másrészről pedig az Ampel-koalíció hagyott örökségül számára. A progresszív német médiaelittől való félelmében olyan megalkuvó politikát folytat, aminek következtében csak sodródik az eseményekkel. Nem elég, hogy a szociáldemokratákkal való koalíciója is permanens feszültségekkel teli (például a migráció, a gazdaság, a szociálpolitika vagy az energiapolitika terén), de még saját pártja egységében sem bízhat, annak merkelista szárnya bármikor megpuccsolhatja őt. Láthattuk ezt januárban, amikor a CDU által a Bundestag elé beterjesztett, a migrációs politika szigorítását célzó nem kötelező jogi erejű határozatról szóló szavazásnál, amikor a CDU-sok az AfD képviselőivel azonos platformra kerültek. Az SPD, a zöldek és a Linke, valamint a kezükben lévő médiumok némileg teátrális felháborodása mellett Angela Merkel is élesen bírálta korábbi pártja és az AfD együttszavazását, aminek hatására 12 CDU-s képviselő tartózkodott vagy távol maradt a migrációs szigorításról szóló szavazáson. Jó eséllyel feltételezhetjük azt is, hogy az előbbiekben már ismertetett kancellári szavazás során is saját párttársai szavaztak ellene, hiszen a meggyengült, ám a kormányzáshoz kétségbeesetten ragaszkodó SPD-frakciója egyhangú támogatásról számolt be.

Merz legitimációs krízise nehezen vitatható, ám a kancellár saját maga jelölte ki magának a szűk belpolitikai mozgásteret azáltal, hogy az AfD-vel való – akár bizonyos ügyek mentén ad hoc módon történő – együttműködéstől elzárkózik. Sőt, Merz és a CDU az establishment részeként valójában szerves részét képezi a nemzeti szuverenista párttal szembeni tisztességtelen eljárásoknak, amelyeknek célja az AfD megalázása, versenyhátrányának fokozása, sőt betiltása. A kordonpolitika következtében az AfD a legnagyobb ellenzéki pártként nem kaphat parlamenti alelnöki pozíciót, vagy bizottsági elnöki posztokat, és most már az állami finanszírozást is meg akarják vonni tőlük.

Az utóbbi fél évben pedig minden korábbinál intenzívebbé vált AfD betiltására irányuló politikai nyomás, dacára annak, hogy a kancellár és a CDU is hivatalosan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a legnagyobb ellenzéki párt betiltása a politika verseny felszámolásával járna együtt és több bizonyítékra lenne szükség, hogy az AfD „agresszívan és militánsan dolgozik a szabad és demokratikus alaprend ellen”.

Fogságban a német állam

Az események kronológiai nyomon követése érdekében vissza kell tekintenünk a Scholz-kormány feloszlása és a Merz-kormány beiktatása közötti interregnum időszakára, amikor az AfD minden ellehetetlenítési kísérlet ellenére töretlen erősödést mutatott, ezért az akkor éppen a szociáldemokratákhoz tartozó belügyminisztérium felügyelete alatt működő Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) kiadott egy 1100 oldalas jelentést, ami alapján az AfD-t „igazoltan jobboldali szélsőségesnek” minősítette. Noha az akkori szövetségi belügyminiszter, Nancy Faeser biztosította a közvéleményt arról, hogy „semmilyen politikai befolyás nem történt, és a hivatal függetlenül hozza meg döntéseit”, nemcsak a jelentés megjelenésének időzítése és tartalma vet fel aggályokat, hanem maga a BfV működése is. A BfV politikai semlegességéről és elfogulatlanságáról elég talán annyit megjegyezni, hogy a hivatal éveken át „jobboldali szélsőségesként” figyelte meg Hans-Georg Maaßent, aki 2012 és 2018 között még a hivatal elnöke volt, ám miután Angela Merkellel és Friedrich Merzzel való konfliktusa miatt távozott a CDU-ból, hirtelen oly mértékben gyanússá vált a tevékenysége, hogy megfigyelése és lehallgatása indokolttá vált. A német állami szervek függetlenségéről az is sokat elmond, hogy a zöldek militarizmusával szemben semmiféle vizsgálat indokoltsága nem merül fel, miközben a párt ifjúsági tagozatának – azóta lemondott vezetője – Jette Nietzard konkrétan amellett agitált az RBB podcastjában, hogy az AfD választásokon való demokratikus győzelme esetén fegyveres ellenállásba (!) lehet bocsátkozni a „fasizmus ellen”.

Az AfD „igazoltan jobboldali szélsőséges” pártként való besorolása a BfV által abból a szempontból is politikailag motivált döntésnek tűnik, hogy miközben a jelentés eredetileg titkos volt, és ezáltal az AfD politikusai sem tudták mi áll benne, addig például a der Spiegel és a die Welt újságírói hozzáfértek annak tartalmához és a médiában a BfV döntését védelmezték. A nemzeti szuverenista párt tehát két héten keresztül csak a média tudósításain keresztül ismerte megbélyegzésének tartalmát, végül a Cicero, a Nius és a Junge Freiheit – tehát a fősodor által rendre szélsőjobboldalinak titulált – médiumok tették közzé teljes egészében a jelentést az átláthatóságra hivatkozva.

Noha a nemzeti szuverenista párt jogi lépéseket tett a döntés ellen és az Alkotmányvédelmi Hivatal kénytelen volt visszavonni a párt „igazoltan jobboldali szélsőségesként” való besorolását addig, míg a kölni közigazgatási bíróság nem dönt, ám más párhuzamos ügyekben zajlik a német parlament második legnagyobb pártjának betiltását lehetővé tevő jogi keret kialakítása. Miután az AfD-t a szociáldemokraták, a zöldek és a posztkommunisták évek óta nem politikai versenyben, hanem joginak álcázott betiltás árán akarják legyőzni, aligha meglepő, hogy július 22-én a párt ellen jogerősen ítéltek abban az előzetes szakaszú bírósági eljárásban, amelyben az AfD megtámadta a „gyanús esetként” való besorolását.

Bár ezeknek a besorolásoknak is van jelentősége, valójában az AfD betiltásáról a Szövetségi Alkotmánybíróság dönt, ám ehhez – elviekben – elengedhetetlen feltétel, hogy a bíróság alkotmányellenesnek találja a pártot. További megkötés, hogy Bundestag képviselőinek abszolút többsége, tehát 630 képviselőből legalább 316-an határozatban támogassák az alkotmányellenesség megállapítására irányuló eljárás megindítását, amelyről végső szervként – mint minden alkotmányos kérdés esetében – a Szövetségi Alkotmánybíróság dönt. Mivel a szociáldemokrata–zöld–posztkommunista tengely mindössze 269 képviselővel rendelkezik, magáról az eljárás megindításához is elengedhetetlen lenne a 208-ból 47 CDU/CSU-s képviselő támogatása az ügyben.

Megmerevedett frontvonalak

A belpolitikai folyamatok tükrében nem meglepő tehát, hogy a Szövetségi Alkotmánybíróság bírójelöltjei körül kialakult vita tematizálta a közbeszédet az országban, ami egyaránt rávilágít a CDU identitásválságára, az SPD-vel való kényszerkoalíció nehézségeire, valamint a szociáldemokraták részéről az AfD betiltására való eltökéltségre is. Anélkül, hogy túlzott részletességgel ismertetnénk a bíróság működését és felépítését, annyit mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy a szervezet első és második Szenátusra oszlik, és mindkettőnek 8-8 tagja van. A bírákat hivatalosan parlamenti erőviszonyokon, valójában viszont a pártok közötti háttéralkukon alapulva pártok jelölik, akik megválasztásuk esetén 12 évig töltik be pozíciójukat. Mind az első, mind a második Szenátusban a CDU és az SPD 3–3, a zöldek és a parlamentből 2025-ben kiesett liberálisok 1–1 bírát delegáltak, ám ami eddig rutinszerű eljárás volt, az most a magukat „centrumpártként” meghatározó erők meggyengülése miatt egy új realitás alakult ki.

A német parlament alsó és felsőháza 2025 júliusára három új bíró választásáról tárgyalt a megüresedett pozíciók helyére, a CDU Günter Spinnert, az SPD pedig Frauke Brosius‑Gersdorfot és Ann‑Katrin Kaufholdot jelölte, ám végül mindhárom bírói választást elhalasztották különbözőnek tűnő, ám valójában egyetlen gyökérből eredő ok miatt, ami nem más, mint a kétharmados többség elvesztése. Ahogyan arról már korábban szó esett, a CDU, az SPD és a zöldek az adósságfékszabály megkerülését lehetővé tevő alaptörvény-módosítás során képesek voltak kiskaput találni a demokratikusan legitimált politikai realitás felülírására, ám a bírók megválasztásánál ez az eszköz már nem áll rendelkezésükre. Mivel a három párt elveszítette kétharmados többségét, így egyetlen új bírót sem tudnak megválasztani az AfD és/vagy a Linke szavazatai nélkül. Miután a kereszténydemokraták az AfD-vel bárminemű együttműködést kizárnak, gyakorlatilag lenullázták mozgásterüket a politikai paletta jobb oldalán. Továbbá a CDU hiába nyitott a Linke felé, a posztkommunisták aligha fogják támogatni a konzervatív Spinner jelöltségét, ám ha mégis megtennék ezt, akkor jó eséllyel abból a stratégiai okból, hogy a fősodorba bebocsátást nyerjenek – ahol gyakorlatilag már fél lábbal így is bent vannak a CDU identitásválsága miatt.

Az SPD már a látszatra sem adva két olyan bírói talárba öltözött politikai aktivistát (Ann‑Katrin Kaufholdot és Frauke Brosius‑Gersdorfot) jelölt a megüresedett posztokra, akik az elmúlt években egyaránt hangoztatták az AfD betiltásának szükségét. Noha a CDU-t ez nem önmagában nem aggasztaná, sokkal inkább amiatt vonakodik támogatni a koalíciós partner jelöltjét, hogy Brosius‑Gersdorf az aggodalmak szerint radikális politikai álláspontot képvisel az abortusz és a kötelező COVID-oltás terén. A CDU/CSU azt várta el az SPD-től, hogy Brosius-Gersdorf helyett új személyt jelöljön, amire a szociáldemokraták nem voltak hajlandóak, így a kialakult patthelyzet miatt a Bundestag levette napirendjéről mindhárom bíró kinevezését a Szövetségi Alkotmánybíróságba. A megmerevedett frontvonalakat végül Brosius-Gersdorf visszalépése oldotta fel, akinek helyére az SPD még jelenleg is próbál új jelöltet találni, amire a nyári ülésszak végéig van ideje a pártnak, hiszen várhatóan akkor szavaz újra a német parlament a három jelöltről együtt.

A szociáldemokraták és zöldek ugyan egyre radikálisabban követelik az AfD betiltását – miközben az AfD támogatottsága már akkora, mint a két párté együttesen (!) –, az Allensbach Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint a németeknek mindössze 27 százaléka támogatja a párt betiltását, és 52 százalékuk ellenzi azt, a maradék 21 százalék pedig bizonytalan vagy nem válaszolt. Noha ezek a számok önmagukért beszélnek, mindezt tovább tetézi, hogy az elmúlt évek adatait elemezve az Allensbach rendre alul méri az AfD támogatottságát más közvélemény-kutatókhoz képest. Az intézet felmérése ugyanakkor ismételten rámutatott az ország nyugati–keleti megosztottságára, hiszen amíg nyugaton 49 százalék ellenzi a betiltást, addig keleten 65 százalék.

Németország sorsa a tét

A 2024 nyarán tartott európai parlamenti, a 2024 őszén tartott tartományi, illetve a 2025 telén tartott szövetségi választások is rávilágítottak arra, hogy egyre kontúrosabb alakot ölt egy olyan sajátos tapasztalati, szociális és kulturális téren alapuló keletnémet identitás, amely egy szubjektíven megtapasztalt és úgy is értelmezett kollektív kontextuson alapszik. Ennek következtében egy olyan lappangó, mentális vasfüggöny ereszkedett le Németországra, amely mára áthidalhatatlan törésvonalként jelenik meg a politikai színtéren, amit a fősodratú pártok kelet-németországi térvesztése, valamint az AfD megkerülhetetlenné válása drámaian szemléltet.

Miután a CDU és az SPD egyaránt jelentősen meggyengült az ország keleti felében, a zöldek és liberálisok pedig lényegében eljelentéktelenedtek, a fősodor pusztán törékeny koalíciók és kisebbségi kormányok létrehozására volt képes az AfD elleni kordonpolitikája következtében. Azonban erre is csak úgy voltak képesek, hogy az eleinte a nemzeti szuverenista párthoz hasonló módon démonizált Sahra Wagenknecht Szövetségnek (BSW) utat engedtek a fősodorba, ami végül egy olyan politikai kényszerhelyzetet teremtett, amely mind rájuk, mind a BSW-re nézve kontraproduktív hatással bírt.

Éppen ezért okozott valóságos sokkot a mainstream pártok és média körében, hogy a BSW – korábbi álláspontját megváltoztatva – tárgyalásokba is bocsátkozott az AfD-vel. Miután eddig a fősodor erői kategorikusan elzárkóztak az AfD-vel való együttműködéstől, valós veszélyeket hordoz magában egy esetleges AfD–BSW koalíció, amely az ország keleti tartományaiban már közel kerülne a kormányzóképes többség eléréséhez. 2026 őszén Szász-Anhalt és Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartományokban is választást tartanak, amelyeken a két párt potenciális együttműködése által történelmi esély mutatkozik az antidemokratikus tűzfal végérvényes lebontására, ami egy rendszerváltással érne fel, egyelőre Kelet-Németországban.

Természetesen a zöldek, szociáldemokraták és posztkommunisták minden erejükkel, befolyásukkal és zsaroló potenciáljukkal azon fognak munkálkodni, hogy az AfD-t még a hatalomra jutás kapujában betiltsák, ami végső soron szomorú látlelet a német demokrácia állapotáról. Bármennyire is fellángolt vitákat gerjeszt manapság a demokrácia természetének és működésének definiálása, az talán még mindig a minimális elvárások közé tartozik, hogy a politikai vitákat választáson döntsék el, nem pedig az átpolitizált állami szervek segítségével, ahogyan az Németországban történik. A hamis antifasizmus szerepében tetszelgő fősodor erői kartellként viselkedve feloszthatják a politikai piacot és hatalmi pozíciókat, foglyul ejthetik az államot, betilthatják az AfD-t, ám annak támogatóit még ők sem képesek megszüntetni. Az AfD-vel kapcsolatban rendre emlegetett zavaros és eltorzított történelmi analógiák valóságalapját a társadalomnak egyre szélesebb rétegei utasítják el, sőt, a párt betiltásával éppen „a demokratikus centrum” erői nyúlnak olyan eszközökhöz, ami által 15 millió állampolgárt nyilvánítanának az alkotmány ellenségéve és próbálnák elhallgattatni.