Németország egykoron konzervatív néppártja, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) történelmi válsággal néz szembe, amelyből egyre kevésbé mutatkozik kiút. Noha a CDU már Angela Merkel vezetése alatt súlyos identitásválságba sodorta magát, Friedrich Merz mindezt tovább fokozva a szakadék szélére kormányozta a pártot. Miután a CDU a progresszív fősodorba való beágyazottsága okán egyre merevebben zárkózik el az Alternatíva Németországért (AfD) párttal való együttműködéstől, a korábbi hajszálrepedések széles törésvonalakká váltak a párton belül. Miután az AfD felmérések szerint hónapok óta Németország legnépszerűbb pártja, a CDU szavazói közötti korábbi konszenzus is elpárologni látszik a két párt közötti együttműködés tilalmát illetően. Természetesen ez nem függetleníthető attól, hogy a kereszténydemokraták kényszerkoalíciója a szociáldemokratákkal nem volt képes új impulzusokat hozni a német politikába, ellenben a választópolgárok frusztrációja tovább nőtt romló életkörülményeik miatt. Az utóbbi évek trendjei alapján a CDU már középtávon is nehezen kikerülhető csapdahelyzetbe kerül: további hanyatlás, vagy politikai szecesszió vár a pártra.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb elemzésében a CDU politikai zsákutcájáról nyújt látleletet, amelybe a párt önmagát kormányozta.

Állandósuló válságtanácskozások

2025 áprilisában a Forsa közvélemény-kutató cég a német fősodor számára sokkoló felmérést tett közzé, amelyben az AfD 26 százalékos eredményt elérve első alkalommal bizonyult a legnépszerűbb pártnak, a CDU/CSU 25 százalékkal a második helyre szorult. Alig két hónappal korábban februárban az uniópártok 28,5, míg az AfD 20,8 százalékot kapott a szövetségi választásokon, ám az elhúzódó kormányalakítási tárgyalások miatt gyakorlatilag két hónap alatt elolvadt a Friedrich Merz vezette párt előnye. A kormányalakítás után néhány felmérésben újra a CDU vált a legnépszerűbb párttá, ám szeptember eleje óta a közvélemény-kutatások többsége már az AfD megszilárduló előnyét mutatta.

Önmagában azon aligha kell meglepődni, hogy a választási ígéreteit megszegő, még a saját pártjában is legitimációs válságban szenvedő Friedrich Merz vezetésével tovább folytatódott a CDU-nak az a lassú erodálódása, amely a hagyományos centrumpártokat alapvetően évtizedek óta Európa-szerte jellemzi. A CDU egyrészről nyilván továbbra sem tud szabadulni Angela Merkel hosszú árnyékától, amit Merz gyenge vezetői képessége és téves helyzetértékeléseinek sokasága tovább súlyosbít az identitásvesztett párt esetében. Az AfD előretörése miatt az utóbbi hónapokban már több válságtanácskozást is tartottak a CDU-ban, ám a nyitás helyett a korábbi sikertelen irányvonal megerősítésére, vagyis a merev elhatárolódásra került sor.

A CDU tehát ismételten hitet tett az a mozgástér-nullázó politika mellett, ami a párt történelmi válságához vezetett, miközben egyébként a párt meghatározó politikusai közül többen is felvetették az AfD-vel való ad hoc együttműködés előnyeit. A párt parlamenti frakcióvezetője, Jens Spahn már hónapokkal ezelőtt javaslatot tett arra, hogy az AfD-t a Bundestagban bármely más ellenzéki frakcióhoz hasonlóan kezeljék. Peter Tauber a CDU korábbi főtitkára szintén a nemzeti szuverenista párttal kapcsolatos irányváltást szorgalmazta, arra hivatkozva, hogy a legnagyobb ellenzéki erő megbélyegzése csak tovább erősíti az AfD-t. Andreas Rödder, a CDU Alapértékek Bizottságának korábbi elnöke szintén téves útnak tartja az AfD elszigetelését, a Stern magazinnak úgy nyilatkozott, hogy „Minél magasabbra építették a tűzfalat, annál erősebbé vált az AfD.” Karl-Theodor zu Guttenberg, a CSU korábbi védelmi minisztere egy gondolatkísérlet keretében arra világított rá, hogy amennyiben a következő szövetségi választáson 2029-ben az AfD a szavazatok többségét – akár 35 százalékát – szerzi meg, akkor a CDU kényszerből akár a kisebbségi partner szerepét is vállalná az AfD-vel közös koalícióban.

Mindennek ellenére a párt elnöke Friedrich Merz szerint az együttműködésnek továbbra sincs helye, hiszen meglátása alapján az AfD „kifejezetten el akarja pusztítani a CDU-t és egy másfajta országot akar”.

Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy valószínűleg Merz személyes frusztrációja is közrejátszik az AfD-hez való merev hozzáállásában, hiszen 2019-ben – a CDU pártelnöki székéért versenybe szállva – azt ígérte, hogy az akkor 16 százalékon álló „AfD támogatottságát megfelezi”. Alig egy évvel később elhatárolódott ezen kijelentésétől, ami retrospektív bölcs megoldás volt, hiszen az AfD-t nemhogy megfelezni, de szinten tartania sem sikerült a teljes német fősodornak az utóbbi években.  A nemzeti szuverenista párt a legújabb felmérések szerint már 27 százalékon áll, ám ami talán ennél is jelentősebb, hogy a választópolgároknak egyre növekvő hányada utasítja el a fősodornak azt az állítását, hogy valójában a demokráciát és jogállamiságot lebontani célzó szélsőjobboldali pártról van szó.

Az AfD 2013-as megalapítása óta rendre vágyvezérelt kinyilatkoztatások születtek arról, hogy a választási szociológia szempontjából valójában hol helyezkedik el az az üvegplafon, amit a párt karakteréből adódóan már képtelen lesz áttörni, hiszen a választók nehezen szánják rá magukat arra, hogy a fősodor által szalonképtelennek titulált pártra szavazzanak. A kezdeti 5–10 százalék fokozatosan 15–20 százalékra emelkedett, ám az évek múltával bebizonyosodott, hogy a választóknak egyre növekvő hányada az AfD-ben látja a hatalmához végletekig ragaszkodó politikai elit leváltásának lehetőségét, és ezáltal talán az üvegplafon sem létezik.

Egy október közepén készült kutatás mutatott rá arra, hogy a németek 76 százaléka szerint azért az AfD a legnépszerűbb politikai erő, mert a többi párt már nem foglalkozik kellőképpen a lakosság többségének érdekeivel és aggályaival. Ezzel szemben mindössze 14 százaléka gondolja azt, hogy ennek oka a többi párt elhatárolódásában és az együttműködés megtagadásában, vagyis a tűzfal fenntartásában rejlik. Látható tehát, hogy a választók és a fősodratú pártok valóságértelmezése közötti szakadék egyre mélyül, hiszen az önreflexiónak eddig nem sok teret engedett az a politikai elit, amely az elmúlt évtizedekben előidézte a mostani gazdasági, társadalmi és politikai állapotot. A kiugróan magas 76 százalékos arány egyébként közvetett módon arra is rávilágít, hogy milyen mértékben polarizálódott a német politika, hiszen a választópolgárok pártpreferenciától függetlenül, konszenzusos alapon és kölcsönösen vádolják a többi pártot az emberek érdekeinek elárulásával.

A német politika gordiuszi csomója

Az várható volt, hogy a német gazdaság strukturális problémáit képtelen lesz egy varázsütéssel megoldani a kereszténydemokrata–szociáldemokrata kormány. A gazdaság felpörgetése a több száz milliárd eurós adósságfelvétel által, illetve a gazdasági szféra vezetői által bejelentett 631 milliárd eurós beruházási ígéret hatásai jelenleg még nem tükröződnek a német gazdasági adatokban. Sőt, az ország ipari termelése augusztusban a várt 1 százalékos visszaesés helyett 4,3 százalékkal esett vissza havi szinten, amiben jelentős szerepet játszott, hogy a gazdaság egyik húzóágazatában, az autóiparban ugyanezen időszak alatt 18,5 százalékkal csökkent a termelés. Noha a várakozások szerint a nagyszabású állami beavatkozások már minimális GDP-növekedést generálhatnak akár 2026-ban is, a választópolgárok évek óta romló életkörülményeik miatt egyre szkeptikusakabbak a kormány ígéreteivel szemben.

Kellően mutatja ezt, hogy az INSA közvélemény-kutató cég felmérései szerint a választópolgárok valósággal lesújtó véleménnyel vannak a CDU/CSU–SPD kormánykoalíció teljesítményéről. A németeknek 66 százaléka kritikusan ítéli meg a kormány munkáját, és mindössze 25 százalékuk elégedett. Mindezt tetézve a választópolgárok 49 százaléka (!) számít arra, hogy a regnáló szövetségi kormány nem fogja kitölteni a teljes törvényhozási ciklusát 2029-ig, pusztán 32 százalékuk vélekedik így, ami alig fél évvel a Merz-kabinet beiktatása után sokatmondó adat.

Mindez megmutatkozott az ún. állampolgári segély (Bürgergeld) kapcsán is, amely mindössze két év után újabb reformra szorult. A Bürgergeldet az Olaf Scholz-kormány vezette be a 2005 és 2023 között működő Hartz IV helyett, aminek célja elméletben az volt, hogy tisztességes minimális megélhetési szintet biztosítson mindazoknak a munkaképes személyeknek, akik nem tudják fedezni megélhetési költségeiket saját jövedelmükből, mert elvesztették a munkájukat, vagy krónikus betegségben szenvednek. A rendszer azonban több sebből is vérzett, rendkívül könnyű volt kijátszani azt, hiszen az első évben automatikusan megítélték a támogatást, és például vagyonvizsgálatnak sem vetették alá a kérvényezőket, valamint a Hartz IV-el ellentétben nem a minél gyorsabb munkavállalás ösztönzésére, hanem a „tartós munkaerőpiaci integrációra” koncentrált a rendszer. Miközben a Bürgergeld finanszírozására évente közel 50 milliárd eurót kénytelen elkülöníteni az állam, a statisztikákban is rosszul mutatott, hogy az 5,5 millió igénylőnek az 50 százaléka(!) nem rendelkezik német állampolgársággal.

A fősodornak, de főképp a CDU-nak ez komoly problémát jelentett: olyan jelentős terheket rótt az államháztartásra a német gazdaság évek óta tartó technikai recessziója közepette, amiből ismételten az AfD profitált és volt képes politikai tőkét kovácsolni. Nem véletlenül jelentette ki Friedrich Merz kancellár, hogy a jóléti állam egy pénzügyileg életképtelen szociális rendszer lett, amely fölött eljárt az idő. Elméletileg a kormánypártok nagy vonalakban megállapodtak a Bürgergeld reformja kapcsán, ám az SPD nem hajlandó oly mértékben szigorítani a rendszeren, ahogyan azt a CDU elvárná. Sőt, a párt nem az állami kiadásokat csökkentené, hanem azok növelését célozná meg új adónemekkel: magasabb jövedelmi kulcsok létrehozásával, vagyonadóval, vagy az örökösödési adó reformjával. Mindez viszont ellentétes a CDU gazdaságpolitikai gondolkodásával, aminek keretében a munkát és fogyasztást kívánná ösztönözni a párt például jövedelemadó-sávmódosítással, illetve a vállalkozások társasági adó és iparűzési adó terhének csökkentésével.

A CDU könnyen átvághatná ezt a gordiuszi csomót, hiszen a parlamentben jelenleg jelen lévő pártok közül az AfD-vel találhatna közös pontokat a bürokrácia és adócsökkentő, valamint vállalkozás-ösztönző reformok terén, amivel nemcsak a gazdaság állapota, de a közhangulat is javulna. Azonban a párt egy szövevényes csapdába ejtette magát azáltal, hogy egy szimbiotikus, ám kölcsönösen toxikus együttműködésben az SPD-hez láncolta sorsát. Mindebből ráadásul egyértelmű kiút sem mutatkozik a párt számára, hiszen akár a jelenlegi status quo-ban marad, akár felrúgja azt, támogatottsága várhatóan tovább fog erodálódni.

A CDU tragikus dilemmája

A kereszténydemokraták nehéz helyzetükért leginkább magukat hibáztathatják, hiszen az utóbbi évtizedben ők maguk is tevékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy az AfD-vel való bárminemű együttműködést a demokrácia elárulásaként tüntessék fel szavazóik szemében.

Egyfajta frusztráció is rejlik emögött, hiszen az utóbbi évtizedben a CDU-ból kiábrándult szavazók legnagyobb mértékben az AfD-hez pártoltak át, akiknek a visszacsábítására eddig nem mutatkozott sikeres példa. Az AfD magszavazóit kétségtelenül azok alkotják, akik korábban pártnélküliek voltak, ám sokatmondó az a tény, hogy a CDU hiába nyerte vissza korábbi szavazóit a 2021-es választáshoz képest az idei februári választáson (főleg a szociáldemokratáktól és a liberálisoktól), több mint 1 millió korábbi támogatója az AfD-nél talált új politikai otthonra.

Miközben a zöldek, a szociáldemokraták és a posztkommunisták szavazói 80–90 százalékot meghaladó arányban helyeselték a tűzfalat, addig a CDU szavazói kissé nyitottabbak voltak a kérdést illetően. 2025 elején a kereszténydemokrata szavazók 67 százaléka értett egyet a politikai kordon fenntartásával, ám 28 százalékuk már ekkor is helytelennek tartotta. 10 hónap elteltével azonban az arányok jelentősen eltolódtak: egy október végi felmérés szerint a CDU-szavazók megosztottabbak, mint valaha, ami a párt szakadásával is fenyeget immár. 39 százalékuk többé nem szavazna a pártra, ha az együttműködne az AfD-vel, 49 százalék szemében ez már nem számítana vízválasztó kérdésnek és továbbra is a CDU-ra szavazna, míg 12 százalék nem tudja hogyan reagálna. Még ha a párt választóinak felét közömbösnek is tekintjük ezen felmérés szerint, egy másik kutatás arra világított rá, hogy az uniópártok szavazói közül 33 százalék kifejezetten nyitott lenne az AfD-vel való parlamenti együttműködésre és együttszavazásra.

Noha a kereszténydemokratáknak mindig is volt liberális és konzervatív szárnya egyaránt, ám még az Angela Merkel által végrehajtott stratégiai balratolódással – a zöld és szociáldemokrata szavazók bevonzása céljából – az arányok felborultak, és a párt szavazóbázisa is átalakult. Egyrészt az AfD megalakulása, tehát 2013 óta lassan a kétmilliót közelíti azon választók száma, akik az AfD-hez pártoltak át. Másrészt a CDU-nál új otthonra lelő – vagy a párt 2021-es mélypontja után visszatérő – szociáldemokrata és zöld szavazók többsége a centrumba behúzódó CDU-t még támogatni tudja, viszont a politikai paletta jobboldalán keletkezett vákuumot betöltő AfD-vel nem. Valószínűsíthető, hogy ők alkotják annak a 39 százaléknak egy jelentős részét, akik nem lennének hajlandóak többé a pártra szavazni az AfD-vel való együttműködés esetén.

A felmérések szerint az elmúlt fél év konfliktusos és sikertelen kormányzása miatt átlagban 4 százalékot veszített a párt, ráadásul a támogatottság további erodálódása várható az ipar strukturális gyengélkedése miatt. Ha a CDU nem nyit az AfD felé, akkor nem csak lemorzsolódhat támogatóinak azon harmada, akik már most is a politikai kordon felszámolását kívánják, de egy részük átpártolhat az AfD-hez is, ahogyan a tendenciák mutatják. Ha a CDU eddigi harcias ellenállását felrúgva mégis együttműködne a nemzeti szuverenista párttal, akkor támogatóinak közel 40 százalékát veszítené el, ami szintén nem tűnik járható útnak. A párton belüli megosztottságot az is jól mutatja, hogy október 29-én megalakult egy új platform, amely azt követeli Friedrich Merztől, hogy az AfD-től való egyértelmű elhatárolódás keretében váljon láthatóbbá a párt szociális és liberális szárnya.

Noha a konfrontatív szárny nyomásgyakorlási szándéka a kancellár irányába egyértelmű, a valóság megint csak árnyaltabb ennél. Példának okáért 2026 őszén Mecklenburg-Elő-Pomeránia és Szász-Anhalt tartományban is választásokat tartanak, és a felmérések szerint előbbi tartományban az AfD 38, utóbbiban 40 százalékon áll. Szász-Anhaltban jó esély van arra, hogy a magabiztosan vezető AfD mellett csak a CDU és a posztkommunista Linke lenne képes megugrani a bejutási küszöböt, ami egy 40 százalék feletti AfD győzelem esetén azt jelentené, hogy a nemzeti szuverenista párt áttörte a tűzfalat és egymaga megszerezné a parlamenti helyek abszolút többségét.

Ha az AfD 40 százalék alatt szerepel, akkor a CDU szintén csapdahelyzetbe kerülne, hiszen azzal a Linkével kellene összefognia, amellyel szemben az AfD-hez hasonlóan 2018-ban összeférhetetlenségi határozatot hozott, ezzel megtiltva bárminemű együttműködést az egykori keletnémet kommunista állampárt maradványaira épült utódpárttal. Noha eddig is adódott arra példa, hogy a CDU kívülről támogatott egy Linkés miniszterelnököt az AfD elleni harc szellemében (Bodo Ramelowot Türingiában 2020–2024 között), vagy hogy Friedrich Merzet is konkrétan csak a szélsőbaloldal támogatásával tudták megválasztani kancellárnak második körben május 6-án, ám a Linkével való közös kormányzás új dimenziót nyitna meg.

Mindazonáltal nem a párt liberális szárnya az egyetlen, amely pályamódosítást követel a kancellártól, hiszen a CDU kelet-németországi politikusai – teljesen ellenkező előjellel – immár nyíltan követelik azt, hogy az AfD keleti megkerülhetetlensége okán véget kell vetni a párt elszigetelésének.

Friedrich Merz tehát nincs könnyű helyzetben és nehezen lesz képes kibékíteni a CDU jövőjéről merőben ellentétes módon gondolkodó két szárnyat. Ha erre mégis képes, akkor a CDU bénultsága, és ezáltal hanyatlása tovább folytatódna, míg ha kudarcot vall, akkor a párt nyílt szétszakadása sem tűnik immár elképzelhetetlennek.