Az energiapolitika minden ország esetében a szuverenitás egyik legfontosabb pillére. Nem csupán gazdasági kérdés, hanem nemzetbiztonsági, társadalmi stabilitási és politikai önrendelkezési ügy. Éppen ezért különösen súlyos, amikor egy politikai erő, a Tisza párt egy olyan programot tesz le az asztalra, amely nem védi, hanem szándékosan kiszolgáltatja ezt a szektort. Az energiapolitika ma már nem pusztán szakpolitikai kérdés, hanem a szuverenitás egyik legfontosabb terepe. A jelenlegi politikai verseny egyre inkább a globalista és a szuverenista megközelítések között zajlik: míg előbbi a piac elsődlegességére, a döntések központosítására és a nemzeti mozgástér szűkítésére épít, addig utóbbi a stratégiai ágazatok feletti nemzeti kontroll megőrzését, a családok és vállalkozások érdekeit és demokratikus döntéshozatal elsőbbségét hangsúlyozza. A választás tétje világos: képes marad-e Magyarország saját érdekei mentén alakítani energiapolitikáját, vagy átengedi ezt a döntési jogot a piacként aposztrofált globális külső szereplőknek, lemondva ezzel a nemzeti érdek képviseletének jelenleg legfontosabb eszközéről.

Petri Bernadett, a XXI. Század Intézet kutatója a Tisza párt energiatervei és a brüsszeli elvárások kapcsolatát vizsgálta meg.

Sokkszerű energiafordulatra készül a Tisza párt?

A Tisza Párt pár nappal ezelőtt kiszivárgott energiaátállási terve világosan mutatja: a párt brüsszeli mintára egy sokkszerű, kockázatos és a magyar érdekekkel szembehelyezkedő fordulatra készül. A Tisza párt politikusai hónapok óta beszélnek az orosz energiahordozókról való mielőbbi leválás szükségességéről és az állami árszabályozás megszüntetéséről. A terv lényege, hogy rövid idő alatt, politikai és gazdasági kockázatok vállalásával teljesen átalakítanák Magyarország energiarendszerét. Az orosz energiaforrásokról való azonnali leválás és az állami árszabályozás megszüntetése nem fokozatos átmenetként, hanem egyidejű, radikális lépésként jelenik meg. Ez önmagában is komoly kérdéseket vet fel, de a probléma gyökere ennél sokkal mélyebben van.

Az energiarendszerek nem politikai jelszavak mentén működnek. Az ellátási láncok kiépítése, az infrastruktúra átalakítása, a beszállítói kapcsolatok újraszervezése évekbe telik, nem napokba vagy hetekbe. A Tisza kiszivárgott terve ezzel szemben azonnali leválást irányoz elő, miközben maga is elismeri, hogy az alternatív források rövid távon csak drágábban és korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre, az ezzel járó árnövekedést azonban nem problémaként kezeli, hanem eszközként. Vagyis nem elkerülni akarja az áremelkedést, hanem tudatosan ráengedi azt a társadalomra, abban bízva, hogy majd a piac „korrigál”. Ez a gondolkodás azonban egy dolgot figyelmen kívül hagy: az energia nem luxuscikk. A fűtést, a közlekedést, az alapvető életfeltételeket nem lehet „piaci jelzésekhez igazítani”. Sem az emberek, sem pedig az ipari szereplők nem tudják egyik napról a másikra csökkenteni az alapvető energiafogyasztásukat, ráadásul az ipari termelés visszafogása beláthatatlan gazdasági következményekkel jár. Éppen ezt teszi kockára az Európai Bizottság is: Dan Jorgensen uniós biztos bejelentése szerint hamarosan keresletcsökkentő válságintézkedéseket vezetnek be az iráni háborúhoz kapcsolódó ársokk miatt. 2022-ben, az orosz-ukrán háború kitörésekor is előírt a Bizottság egy 15%-os földgázkereslet-csökkentést, akkor a megtakarítás legnagyobb része az ipari termelés visszafogásából származott – a drasztikus visszaesést azonban az EU azóta sem tudta ledolgozni. Az új előírások a Nemzetközi Energiaügynökség ajánlásait is magukba foglalnák, mint például az otthoni munkavégzés előírását, a megengedett sebesség további korlátozását az autópályákon vagy az autóhasználat korlátozását.

A Tisza energiapolitikai megközelítése tehát a brüsszeli felfogással azonos. A kiszivárgott dokumentumban szereplő, úgynevezett „Energiafüggetlenségi Adó” (EFA) is kifejezetten a megtakarításokat célozza, vagyis azt a pénzt, amelyet a magyar családok hosszú évek munkájával félretettek. Ez teljesen nyilvánvalóan nem energiafüggetlenség, hanem forráskivonás, a magyar társadalom legyengítése, mint ahogy az is, hogy csökkenteni akarják az állami tulajdont, értékesíteni a stratégiai vállalatok részesedéseit, és megnyitni a piacot a külföldi szereplők előtt, fokozva ezzel az ország kiszolgáltatottságát a külső érdekeknek. Ezen a ponton a kérdés már nem gazdasági, hanem elsősorban Magyarország szuverenitásáról szól.

És mindezt egy olyan időszakban, amikor a világ éppen az ellenkező irányba halad. Válságok idején az erős államok nem kivonulnak, hanem megerősítik a szerepüket. Nem a piacra bízzák az alapvető szükségleteket, hanem védelmet nyújtanak. Érdemes végiggondolni, milyen következményekkel jár, ha a jelenlegi, a közel-keleti konfliktus eszkalációjára tekintettel elszabadult globális sokkhelyzetben szabadjára engedjük a piaci dinamikákat. Ilyen helyzetekben nemcsak az árak emelkednek meg hirtelen, hanem a beszerzési lehetőségek is beszűkülnek: a globális kínálat átrendeződik, a szállítási útvonalak bizonytalanná válnak, a nagy szereplők pedig lekötik a rendelkezésre álló kapacitásokat. Egy kisebb ország ilyenkor könnyen kiszorul a piacról, vagy csak jelentősen drágábban jut hozzá az energiához. Ha nincs előre kiépített diverzifikáció – több forrás, több beszállító, hosszú távú szerződések és saját kapacitások –, akkor a mozgástér gyakorlatilag eltűnik. A spekuláció és a bizonytalanság ráadásul felerősíti az áringadozást, miközben az állam eszköztelen marad, ha korábban lemondott a beavatkozási lehetőségeiről. Ennek következménye, hogy a sokk azonnal és teljes erővel jelenik meg a háztartások szintjén: a rezsiköltségek megugranak, a vállalkozások költségei elszállnak, a gazdaság pedig helyrehozhatatlanul sérülékennyé válik.

Piaci felsőbbrendűség brüsszeli módra

A piac felsőbbrendűségének elve a brüsszeli elvárásokban évek óta megjelenik. Pedig az európai integráció eredeti ígérete nem a piac önmagáért való kiteljesítése volt, hanem egy olyan politikai és gazdasági közösség létrehozása, amely képes biztosítani a békét, a jólétet és a társadalmi stabilitást. Az 1957-es Római Szerződés világosan kijelölte ezt az irányt: a gazdasági együttműködés eszköz volt egy magasabb rendű cél, az európai társadalmak kiegyensúlyozott fejlődésének eléréséhez. A piac tehát eredetileg nem célként, hanem eszközként jelent meg az integráció logikájában. Ez a szemlélet a későbbi szerződéses fejlődés során is megmaradt. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés több rendelkezése egyértelműen rögzíti, hogy az Unió céljai között szerepel a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés, a teljes foglalkoztatás, a társadalmi haladás és a gazdasági, társadalmi és területi kohézió erősítése. Ezek a célok tehát eredetileg egy olyan kettős szerkezetet tükröztek, amelyben a piac működése és a közösségi védelem egymást kiegészítő, nem pedig egymást kizáró elemek voltak.

Ezt a kettősséget jól mutatja az uniós jog felépítése is. Egyfelől a belső piac alapelvei – a négy szabadság, a verseny torzításának tilalma, az állami támogatások szigorú kontrollja – erős, közvetlenül érvényesíthető jogi normákat jelentenek. Másfelől azonban a Szerződések kifejezetten elismerik az általános gazdasági érdekű szolgáltatások szerepét, és hangsúlyozzák, hogy bizonyos területeken – különösen az alapvető szolgáltatások esetében – a közérdek védelme elsőbbséget élvez. Az energiapolitikára vonatkozó szabályok is ezt az egyensúlyt tükrözik: az Európai Unió működéséről szóló Szerződés 194. cikke nem csupán a piac működését, hanem az ellátás biztonságát és a rendszer stabilitását is alapvető célként határozza meg.

A gyakorlatban azonban az elmúlt évtizedekben egy fokozatos eltolódás figyelhető meg. Az Európai Bizottság jogértelmezési és szakpolitikai gyakorlata egyre következetesebben a piaci logika elsőbbségét érvényesíti, ráadásul az európai uniós föderális érdek is a piac előtérbe helyezését támogatja. Ez a döntés az energiaszektorban különösen élesen jelenik meg.

Az EU úgynevezett energiacsomagjai – különösen a harmadik energiacsomag és az azt követő szabályozások – kötelezővé tették a tagállamok számára az energiapiacok megnyitását, a szolgáltatók szétválasztását (unbundling), valamint a verseny erősítését. Konkrét példát látunk a villamosenergia-piac reformjánál is, különösen a 2019-es „Tiszta energia csomag” (Clean Energy Package) kapcsán. Ez a szabályozás kimondta, hogy a végfelhasználói árakba történő állami beavatkozás csak kivételes és ideiglenes lehet. Vagyis az az alapelv, hogy az árakat a piac határozza meg – pontosan az a logika, amely a mostani energiapolitikai javaslatokban is megjelenik. Hasonló irányba mutatott a 2022–2023-as energiaválság idején elfogadott uniós válaszcsomag is. Bár rövid távon engedett bizonyos állami beavatkozásokat, hosszabb távon továbbra is a piacalapú árképzés megerősítését és az integrált európai energiapiac elmélyítését helyezte előtérbe. Az Európai Bizottság több alkalommal is jelezte, hogy a hatósági árak rendszere torzítja a piacot, és ezek kivezetését szorgalmazta. Az orosz energiahordozóktól való leválás kérdése különösen éles példa, a REPowerEU terv keretében elfogadott legújabb intézkedések már 2027-re előrehozzák ezt az elvárást. Emellett a szén-dioxid-kibocsátási kvótarendszer (ETS) is olyan uniós eszköz, amely közvetlenül befolyásolja az energiaárakat. A kvóták árának emelkedése automatikusan beépül az áram és a hőenergia árába, miközben ennek alakítására a tagállamoknak korlátozott ráhatásuk van. Itt is jól látszik, hogy az árképzés egy része kikerül a nemzeti döntéshozatal köréből.

A piacnak való kitettség szuverenitási kérdés

A „piacra bízás” ebben az értelemben nem absztrakt elv, hanem konkrét hatalmi átrendeződés:

Ha ezt kézzelfoghatóvá tesszük, akkor a „piac” az energiaszektorban például olyan szereplőket jelent, mint a Shell vagy a BP, amelyek beszerzési és értékesítési döntései közvetlenül hatnak az árakra, illetve olyan európai szolgáltatókat, mint az E.ON vagy az RWE, amelyek meghatározzák, milyen áron jut el az energia a fogyasztókhoz. Emellett ott vannak a kereskedők és a tőzsdei szereplők, akik például a ICE vagy az EEX platformjain kötnek ügyleteket, gyakran nem fizikai ellátási céllal, hanem pénzügyi pozíciók felvétele érdekében. A pénzügyi piacokon a „piac” mögött olyan befektetési óriások állnak, mint a BlackRock vagy a Vanguard, amelyek trillió dolláros portfóliókat kezelnek, és döntéseikkel képesek egész gazdaságok finanszírozási feltételeit befolyásolni. Ugyanígy ide tartoznak a hitelminősítők, mint a Moody’s vagy a Standard & Poor’s, amelyek egy-egy minősítési döntéssel azonnali hatást gyakorolnak az állampapírpiacokra. A digitális gazdaságban a „piac” gyakorlatilag néhány platform kezében koncentrálódik: az Google vagy az Amazon algoritmusai döntik el, hogy egy termék vagy szolgáltatás láthatóvá válik-e, milyen sorrendben jelenik meg, és milyen feltételekkel jut el a fogyasztókhoz. Itt a piaci logika szó szerint platformszabályokban és kódokban testesül meg.

Innentől kezdve pedig nyilvánvalóan az a legfontosabb kérdés a szuverenitás, vagyis hogy egy állam vagy közösség milyen mozgástérrel rendelkezik ezekkel a szereplőkkel szemben. Amikor egy állam nem képes érdemben beavatkozni az energiaárak alakulásába, vagy nem tudja saját prioritásai szerint alakítani az energiamixét, akkor valójában a gazdasági önrendelkezésének egy részét veszíti el. Az Európai Unió jelenlegi energiapolitikai megközelítése – amely a verseny, a piacnyitás és a központosított szabályozás erősítésére épül – ezzel együtt egy olyan struktúrát hoz létre, ahol a tagállamok alkalmazkodnak a piachoz, nem pedig alakítják azt.

Ez az alávetettség ráadásul kettős: egyrészt a globális piaci szereplők felé, másrészt az uniós intézményi döntéshozatal felé. Miközben a piac mögött álló nagyvállalatok és pénzügyi szereplők ténylegesen formálják az árakat és a feltételeket, addig a tagállamok mozgásterét az uniós szabályok is korlátozzák abban, hogy erre érdemi választ adjanak. Az egyetlen gyógyír ebben a helyzetben a nemzeti mozgástér tudatos visszaépítése – ezt a lehetőséget számolná fel a Tisza párt. Szemmel láthatóan nemcsak az energiapolitika, hanem minden más szakpolitikai területen egyaránt.

Az energiapolitika a nemzeti önrendelkezés legfontosabb terepe

A fenti folyamatok fényében világossá válik: az energiapolitika nem egyszerű szakpolitikai kérdés, hanem a nemzeti önrendelkezés egyik legfontosabb terepe. Nem arról van szó, hogy van-e piac vagy nincs piac, hanem arról, hogy ki határozza meg annak működési feltételeit. Ha ezt a döntést egy kormány kiszervezi – akár globális vállalatoknak, akár egy központosított uniós logikának –, akkor valójában a nemzet mozgásterét adja fel.

A Tisza Párt energiatervének valódi tétje ezért nem pusztán az árak alakulása vagy az ellátás szerkezete, hanem az, hogy Magyarország képes marad-e arra, hogy önállóan meghozza saját stratégiai döntéseit. Egy olyan modell, amely egyszerre mond le az állami eszközökről, gyengíti a nemzeti tulajdont, és teljes mértékben a piaci szereplők döntéseire bízza az alapvető ellátási kérdéseket, csak kiszolgáltatottságot eredményez. Ma ehelyett uniós és nemzeti szinten egyaránt olyan patrióta energiapolitikára van szükség, amely nem feladja, hanem megvédi a nemzeti mozgásteret. Olyan politikára, amely képes visszaverni azokat a külső és belső nyomásokat, amelyek a szuverenitás további leépítésére irányulnak, és amely világossá teszi: a stratégiai ágazatok feletti kontroll nem alku tárgya.

Ezért a kérdés végső soron egyszerű: alkalmazkodunk mások által kialakított feltételekhez, vagy képesek vagyunk saját érdekeink mentén alakítani a játékszabályokat? A szuverenitás nem elvont fogalom, hanem konkrét döntések sorozata, a legfontosabb döntést pedig e téren tíz nap múlva hozzuk meg a választások során.