A tavalyi kegyelmi ügy óta eltelt egy híján húsz hónap alatt sok minden történt: teljesen átalakult a magyarországi ellenzék szerkezete, a kormánypártokra rekordot döntve kétmillió ember adta szavazatát az európai parlamenti választásokon, miközben veszteségeket is szenvedett, a hazai kormányellenes média pedig összehangolt kampányba kezdett a szuverenitást védő kabinet munkája ellen. A jövő évi választásokig hátralévő több mint hét hónap mindkét oldal számára egyszerre sok és kevés idő. A kormányoldal számára azonban egyértelműen több a kedvező jel: a tapasztalt vezetés, a nagy rutin, a szervezettség és a nyáron kialakított tematizációs fölény mind mellette szól. Az ellenzék eközben fáradtan áll rajthoz s még csak most jön a java.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója középtávú elemzésében azt mutatja be, hogy a 2026-os választásokat megelőző ősszel melyik politikai erő milyen állapotban áll a startvonalhoz.

Maradandó mintázat

Nagy korszakban élünk! 2025-ben, azaz a rendszerváltoztatás után 35 évvel, az első magyar domináns párt, vagyis a Szabadelvű Párt megalapításának 150. évfordulóján és a reformkor megkezdésének 200. esztendejében kijelenthetjük, hogy 1) a Nemzeti Együttműködés Rendszere a rendszerváltoztatás utáni magyar demokrácia legfontosabb eseménye, 2) a Fidesz a nagy történelmi kormányzópártok örököse, 3) a jobboldal pedig a „magabíró Magyarország” programjának 21. századi letéteményese. Mindez távolról sem független attól az egyedülálló politikatörténeti ténytől, hogy Orbán Viktor a parlamentáris rendszereink rekorder miniszterelnöke, hiszen tavaly október végén meghaladta Tisza Kálmán 1875 és 1890 közötti, mintegy 14 és fél éves addigi egybenkormányzási csúcsát. Tegyük hozzá: Tisza idején mindössze a magyar állampolgárok 6 százaléka szavazhatott és ő csak egyszer szerzett kétharmados felhatalmazást.

A magyar politikatörténetben maradandó mintázatok érvényesülnek, amelyek jószerivel meghaladhatatlanok, hiszen olyasmik alakítják ki őket, amin lehetetlen, de legalábbis nagyon nehéz változtatni: földrajz, demográfia, kultúra. Az állam felépülése, a kormányzás módja, a szavazási hajlandóság mind-mind ezek függvénye. A 19. század második és a 20. század első felében érvényesülő parlamentáris korszakunk a dualizmus megkötésétől a német megszállásig tartott. Az összességében 1867-től 1944-ig terjedő, intézményileg és politikai kultúráját tekintve is folyamatosságot mutató időszakot csak 1918/19 intermezzója szakította meg egy rövid időre. Mind a dualizmus félévszázada, mind a Horthy-korszak negyedszázada ismerte a ciklusokon átívelő hosszú kormányzás fogalmát, itt Tisza Kálmán majd másfél, ott Bethlen István több mint egy évtizedig tartó megszakítatlan regnálása révén, és kimozdíthatatlan kormánypárt is működött: a Szabadelvű Párt, a Nemzeti Munkapárt és az Egységes Párt.

Jellemző az is, hogy a kormányzó erő majdhogynem leválthatatlannak bizonyult: a szabadelvűek 1875 és 1905 között végig kormányon voltak, Tisza István Munkapártja 1910 és 1917 között adta a kabinetek mögötti többséget, a két világháború közötti kormánypárt több néven futott s ezek 1920-tól 1939-ig összesen hat választást nyertek meg. Miután a szabadelvűek az 1905-ös választást elvesztették, egy évvel később a párt is megszűnt, és előbb egy évre Ferenc József oktrojálta Magyarországra testőrparancsnokának „darabontkormányát”, majd 1906 és 1910 között a három-négy frakcióból álló Szövetkezett Ellenzék sikertelen országlása következett, hogy 1910-ben Tisza István annál nagyobb győzelmet arasson régi-új pártjával. Ezzel visszaállt a világ rendje. A Horthy-korszakban legfeljebb annyi változás történt, hogy a világválság idején a Bethlen-féle arisztokratikus csoportot a Gömbös Gyula környezetéhez tartozó fiatalabbak „őrségváltása” váltotta le, de szigorúan rendszeren belül.

A közös tanulság, hogy ha ideig-óráig meg is lehet törni a dominánspárti mintázatot, az legfeljebb egyciklusnyi kormányváltást eredményez, de rendszerváltást, pláne korszakváltást, biztosan nem. A korszakos rendszerek ökölszabálya szerint minél hosszabb ideig tart egy több cikluson átívelő kormányzás, annál nehezebb leváltani. Mindez nem feltétlenül magyar vagy európai, pláne nem kizárólag a jobboldalhoz kötődő sajátosság, példa rá a 20. század legnagyobb részét végigkormányzó svéd szociáldemokraták és a mexikói Intézményes Forradalmi Párt regnálása, aztán az 1955-ös alapítása óta kormányzó japán Liberális Demokrata Párt gyakorlata, vagy az 1957 óta veretlen szingapúri Népi Akciópárt megszakítatlan országlása. Egyik-másik domináns párt, ha el is veszített egy-egy választást, többnyire pár éven belül erősebben tért vissza, mint valaha.

A 2006 ősze óta rendezett minden hazai választáson és az összes népszavazáson szavazattöbbséget szerző, 2010 óta egyfolytában kormányzó, ez idő alatt ellenzékből egy, kormányról pedig három alkalommal egymás után kétharmados felhatalmazást szerző Fidesz–KDNP a hazai dominánspárti mintázat örököse. Sőt elődei javított kiadása, hiszen számos szempontból jobb eredményeket mutathat fel náluk.

Nyári offenzíva

2025 nyarán a parlamenti ellenzék szőrén-szálán eltűnt a közélet arénájából, sőt egyenesen felszívódott, ami nem csak az országgyűlés szünetének és a nyári szabadságolásoknak volt köszönhető. A korábbi baloldali összefogás pártjai közül csak az immár Gyurcsány Ferenc nélküli Demokratikus Koalíció mutat életjeleket, ám az is jelentősen megtépázva, legfeljebb az országos politika másodvonalában. Egész pártok vesztek el szem elől: voltak olyanok, amelyek testületileg jelentették ki, hogy 2026-ban el sem indulnak (Momentum), mások képviselői egyénileg hoztak ilyen döntést (Jámbor András). A jól láthatóan ellenzéki szerepre kiválasztott/kijelölt formáció útjából eközben a liberális sajtó takarítja a zavaró elemeket, gondoljunk a XII. kerületi polgármester – nem mellesleg a Kutyapárt vezetője – elleni kampányra.

A politikai küzdelem jórészt narratívaharc, ami azt jelenti, hogy a csata jelentős részben azon dől el, hogy az emberek miről beszélnek. Ezt hol tematizációnak nevezik, hol a napirend meghatározásának hívják. 2025 nyarán két tematizációs irányt láthattunk a médiában, az egyik a részben-egészben külföldről finanszírozott sajtótermékeken futott, a másik a kormánypárti oldal kommunikációjában fordult elő. Míg azonban előbbi szorosan a nyárhoz kötődött, az utóbbi társadalmi programokkal és politikai szervezéssel párosult, megerősítve, hogy míg az ellenzéki média egynyári slágereket játszik, addig a kormánypárt és tábora örökzöldeket tart műsoron. Nézzük csak meg!

A kormányellenes média erre a nyárra két, egymásra épülő hangulatkeltési taktikát vetett be, hogy azzal hangoljanak az őszre és a jövő évi választásra, megteremtve a kormánynak kedvezőtlen kontextust. Az első lépcső a budapesti főpolgármester által szervezett június végi Pride volt, amelyből valójában ellenzéki demonstráció lett. Ezzel alapozták meg a kormányellenes hangulatot, amelyet a július-augusztusi fesztiválszezon egyik-másik koncertjén skandált(atott) „Mocskos Fidesz” rigmus országos hangulattá való feltornászásának igyekezete követett. Eleinte egyes előadók adtak hangot egymás után homályos elégedetlenségüknek, aztán jött egy színpadi performansz a debreceni Campus Fesztiválon, majd több nyilvános megszólalás, melyeket az ellenzéki média összefűzött egymással és általános hangulatként tálalt. A terv azonban fordítva sült el: a fejbelövés jelenete és a fideszes választók sértegetése, „véglénynek” nevezése visszaütött és a kormánypártiakat mozgósította.

Az ellenzéki hangadók jóslatai és a kormányellenes média extrapolációi soha nem számolnak azzal, hogy a Fidesz is a pályán van, sőt tematizációjával uralja azt, szervezőképesség dolgában már csupán a rutinja is elegendő lenne, ráadásul folytonos innováció jellemző rá. Ezek használatbavétele a július-augusztusi hónapokban azzal járt, hogy megfordult a szél. Minden azzal kezdődött, hogy Orbán Viktor egymás után több podcast-műsorba ment el (Doperanos, Mandiner, ÖT, Patrióta, Pikk, Ultrahang), amely szélesítette elérését és diverzifikálta a hangját. Aztán következett a Harcosok Klubja mellé a Digitális Polgári Körök életre hívása, amelyek viharos gyorsasággal bővültek, de nem csak jobboldali politikusok és ismert személyek, hanem aktív civil résztvevők tekintetében is. Összehasonlításul, míg a 2002-ben meghirdetett polgári körök annak idején egy-két év alatt elérték a 11 ezer szervezet alapítását, melyekben 160 ezer regisztrált tag vett részt, addig most a közösségi médiában egyetlen hónap alatt összejött 57 ezer tag, vagyis az akkori létszám harmada. Az ismert rapperből zen gyakorlóvá vált Dopeman csatlakozása hetekig uralta a nyilvánosságot, maga a digitális kezdeményezés pedig felhajtóerőt biztosított és büszkeséget adott a kormánypártiaknak.

A napirend meghatározásában komoly előnyt jelentett a július végén rendezett Bálványosi Szabadegyetemen elhangzott, konszenzusépítő tusnádfürdői kormányfői előadás, majd az esztergomi MCC Fesztivál keretében a miniszterelnökkel folytatott őszinte beszélgetés, végül az augusztus végi tihanyi Tranzit következett, amely már átvezet a szeptember elejei kötcsei találkozóhoz, 20-án pedig jön a Digitális Polgári Körök offline találkozója. A kormány részéről bejelentett, szeptember elsejétől induló fix kamatozású 3 százalékos lakásvásárlási hitel, azaz az Otthon Start program iránti érdeklődés, valamint a miniszterelnök által évek óta (!) szorgalmazott közvetlen orosz–amerikai tárgyalás megvalósulása egyértelmű tematizációs előnyt jelentett, amellyel szemben semmit nem tudtak állítani. Az egyenlet a következő: otthonteremtés kontra örök elégedetlenség. Nem csoda, ha az alaszkai tárgyalástól a felemelő augusztus 20-i ünnepségig minden a kormány kezére játszott.

Szárad a Tisza

Ugyanez a politikai flow távolról sem tapasztalható a másik oldalon. Az ellenzéki oldal vezető erejének sem szervezett pártja, sem egyéni képviselőjelöltjei, sem országos ügyei nincsenek. Brüsszeli és budapesti frakciójuk között több személyi átfedés akad, utóbbi vezetője le is mondott, a második-harmadik sorban pedig láthatóan emberszűkében vannak. Az eddig forgalmazott személyek közül különböző okokból mindegyik ellehetetlenült, vagy visszaélésszerű botrányai miatt (Ruszin-Szendi Romulusz), vagy felkészületlensége okán (Kulja András), esetleg kijelentései miatt (Kollár Kinga), vagy mert politikai antitalentum (Tarr Zoltán). A one man show verklije közben megy tovább, jobb híján a harmadik országjárással fárasztva önmagát, a sajtót és a közvéleményt. Országot járni azonban akkor van értelme, ha van mondanivaló és mozgósítani kell a szavazókat, valamint meggyőzni a bizonytalanokat. Bejelentés, esemény, ügy azonban nincs, a műfaj pedig nem bír olyan húzóerővel, amely július, augusztus és szeptember folyamán, mintegy 80 napon keresztül, folyamatos és tartós érdeklődést tudna vonzani. Csak a magszavazókat győzködik.

Az elmúlt egy-másfél évben számos közvéleménykutatás látott napvilágot, amelyek jó része az ellenzéki oldal számára készült és szimulált körülmények között prognosztizált választási eredményeket. Áradásról, 10-15 százalékos különbségről lehetett hallani, leginkább akkor, amikor az ellenzék vezetője kínos ügyekbe keveredett, amelyből jócskán kijutott a nyáron. De a kérdésre, hogy „ha most vasárnap lennének a választások” egyébként is csak abból tudunk következtetni, amely választások, véleménynyilvánítások már lezajlottak. Nézzük meg tehát az erőviszonyokat abból, hogy miként szerepelt a kormányoldal és legfőbb kihívója a 2024-es európai parlamenti választásokon, valamint a 2025-ben tartott Nemzet Hangja kezdeményezésen és a VOKS 2025-ön. Választási eredményt ebből sem lehet prognosztizálni, de a valós erőviszonyok legalább számszerűsíthetők.

A 2024-es EP-választáson a Fidesz–KDNP listájára kerekítve 2 048 000 ezer szavazat érkezett, a VOKS 2025 véleménynyilvánításán viszont a kormányoldal álláspontjával már mintegy 2 168 000 ember értett egyet (az igeneket és a rontott szavazólapokat most bele se számítjuk). Ez azt jelenti, hogy az Ukrajna EU-tagságával kapcsolatos nemleges álláspontot mintegy 120 000 szavazattal többen osztották, mint ahányan egy évvel korábban a Fidesz-listára szavaztak, tették ezt ráadásul úgy, hogy a konzultációt átvették, kibontották, elolvasták, kitöltötték és postára adták, azaz fáradtak vele. Összehasonlításul: a Fidesz–KDNP második, 2014-ben aratott kétharmados győzelméhez 2 142 000 belföldi szavazat járult hozzá (a végeredménybe a levélszavazatokat bele nem számolva, hiszen a VOKS 2025-ön is csak belföldi lakcímmel lehetett szavazni), amely mindössze 26 ezer szavazattal több, mint a 2025-ös véleménynyilvánítás nemre voksoló válaszai.

Ehhez képest a Tisza Párt 2024 nyarán az EP-választáson 1 352 000 szavazatot kapott, a Nemzet Hangja című szavazásukon (ezúttal nem csak a vélhetően neki kedvező, hanem az összes szavazatot beleszámítva) viszont csak 1 137 000 szavazatot adtak le. Ez azt jelenti, hogy közel egy év alatt 215 000 szavazattal kevesebbet mutathattak fel, még úgy is, hogy saját kezdeményezésüket sokan on-line töltötték ki. Összehasonlításul: a 2014-es országgyűlési választáson a baloldali Összefogás listája 1 289 000, a Jobbiké 1 017 000, az LMP-s pedig 269 000 szavazatot kapott. Tegyük azt is hozzá, hogy a kérdésekre 82–99 százalékban érkeztek olyan válaszok, amelyek a párt irányvonalából kikövetkeztethetők, ami meglehetősen szórt eredményt jelent. Emlékezetes az is, hogy Ukrajna EU-csatlakozására 58 százalékuk mondott igent, a többiek viszont nemet.

Mi következik ebből? Nem más, minthogy a Fidesz-tábor dinamizálható, sőt bővíthető, az ellenzéké viszont megosztott. Ez minden bizonnyal jelentősen befolyásolni fogja a választott politikai stratégiákat. Előttünk van még az egyéni választókerületekben induló Tisza-jelöltek kiválasztásának zavarossága, valamint a körvonalazódó tény, hogy aligha csak egy ellenzéki kihívó indul majd a 106 fideszessel szemben. Eközben a választásokhoz közeledve a nyáron erőt gyűjtő kormánypárti tábor fokozatosan és folyamatosan aktivizálódhat, amely éppen egy olyan üggyel – Ukrajna gyorsított EU-csatlakozásával – mobilizálható, amely az ellentábort megosztja. Összegezve: az őszi politikai szezont a kormányoldal frissen és összeszedetten kezdi, az ellenzék fő pártja viszont úgy áll elébe az év utolsó harmadának, hogy láthatóan elfáradt, s hol van még a vége.

Békés Márton