Háborúban mindent szabad?

  •  
  •  

A brit politika torkán megakadt a brexit. A kontinensről nézve kevesen értik a May-kormány bizonytalankodásának valódi okait, ám annál többen várják a kilépési projekt bukását.

Az egyszerű összefüggések alapján, és elhamarkodottan ítélők kedvéért érdemes közelebbről is megvizsgálnunk a brit kormányfő helyzetét, mely több tekintetben is emlékeztet a mintegy nyolcvan évvel ezelőtti konzervatív miniszterelnök, Chamberlain helyzetére. Nem lehet tudni, hogy a May-kormány meddig tart ki, ahogyan azt sem, hogy milyen sors vár az Egyesült Királyságra, de óva intenénk attól, hogy idő előtt próbáljunk mérleget vonni.

Mission impossible: A brexit fogságában

A 2016-os brexit népszavazás eredménye az egyik oldalon mámort, a másikon kétségbeesést, a kilépést menedzselő kormány számára pedig megoldhatatlan feladatot hozott. A döntést követő brit politikai események nem tudták újraindítani Monty Python repülő cirkuszát, bár műfajilag nem tűnnek a szürreális komédiától távol esőnek. A brit politikai rendszert „a világ viccének” tartó Gavin Esler, a BBC egykori műsorvezetője például viccmondóból a vicc részévé vált azáltal, hogy csatlakozott egy új párthoz, és az általuk elutasított brexit farvizén maga is megpróbál az Európai Parlamentbe beevezni.

A brexit végkimenetele körüli bizonytalanság jelzi, hogy a brit politika képtelen volt feldolgozni a népszavazás eredményét – a kilépés halasztására vonatkozó kérés voltaképp ennek beismerése volt. (Nem mintha az Európai Unió felkészültebb lett volna… A brexit kezelése méretesre duzzadt homokszemet jelentett az integráció német-francia gépezetében: míg Angela Merkel – és brüsszeli szövetségese, Donald Tusk – visszafordítaná a brexit folyamatát, addig a britekben a mélyítés kerékkötőit látó Emmanuel Macron örömmel szabadulna tőlük, s az sem lenne ellenére, ha az Egyesült Királyság önállóságának útját kudarcok öveznék, melyek mindenkit elrettentenének attól, hogy szembeforduljon a Berlin–Párizs-tengely akaratával.)

Az október 31-ig megadott halasztással igazán senki sem lehet elégedett, az viszont biztos, hogy az uniós döntéssel a megállapodás nélküli kilépés felelősségét áttolták a brit kormányra. A halasztással Theresa May időt nyert, de ennél többet aligha remélhet, ugyanis a brexit levezénylése közben a brit kormányfőnek ellentétes elvárások között, olyan mezsgyén kell lavíroznia, amely nem mindenütt járható.

Miért elégedetlen szinte minden érintett a miniszterelnök teljesítményével? Azért, mert Theresa May lehetetlen küldetést kapott: egy végletesen megosztott politikai és társadalmi közegben úgy kellene végighaladnia a brexit útján, hogy se az Egyesült Királyság, se a demokrácia, se a kormányzópárt, se a gazdaság ne roppanjon bele.

Vészhelyzet: az Egyesült Királyság válsága

Kormányfőként Theresa Maynek kötelessége az 1801-ben létrehozott Egyesült Királyságot védenie és szolgálnia, ám a brexitről szóló népszavazás és a kilépés ügye alapjaiban rengette meg Nagy-Britannia és Észak-Írország unióját. A kilépés britjei és a brexit kifejezésből is kimaradó északírek már a népszavazáson sem voltak egységesek: Angliában 53,38%, Walesben 52,53%, míg Észak-Írországban 42,22%, Skóciában pedig csupán 38,00% volt a brexit támogatottsága. A Theresa May által „értékes uniónak” tartott Egyesült Királyság fenntartása nem mindenkinek egyformán fontos: az ír-északír határellenőrzés körüli vitát a kilépéspárti angolok leginkább adminisztratív akadálynak, a brexit egyik gátjának érzékelték, ezért érthető, hogy – egy LBC-YouGov felmérés szerint – többségük számára a brexit fontosabb, mint Észak-Írország benntartása az Egyesült Királyságban. Sőt, az Edinburgh-i Egyetemen működő Centre on Constitutional Change közvélemény-kutatása úgy találta, hogy a kilépést pártoló angolok többsége Skóciát is szívesen beáldozná a brexit érdekében.

A kilépési megállapodás Észak-Írországra vonatkozó része egyszerre elfogadhatatlan a kilépés elkötelezett támogatóinak és a tory kormányt kívülről támogató Demokratikus Unionista Pártnak (DUP). Előbbiek az uniós befolyás fennmaradásától, utóbbiak pedig az 1998-as nagypénteki egyezmény megszűnésétől és korábbi északír konfliktusok kiújulásától tartanak. Ráadásul az ulsteri protestánsok kevéssé bíznak Londonban, miközben az Ír Köztársasággal szembeni korábbi különbségek – akár életszínvonal, akár liberális progresszió (ld. homoszexuális miniszterelnök, abortusztilalom eltörlése) tekintetében – eltűnni látszanak. Ennek tükrében joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért is éri meg inkább a britekhez tartozni az írek helyett, és ha az Egyesült Királyság kilép az EU-ból, a válasz a korábbiaknál is kevésbé lesz egyértelmű.

Az északír példa láttán a skót miniszterelnök saját országának is különleges bánásmódot szeretne. Ehhez képest a kilépési megállapodásban Skóciát – ellentétben például a Pitcairn- vagy a Turks- és Caicos-szigetekkel – egyetlen egyszer sem nevesítették. Az 1707 óta Nagy-Britanniához tartozó, minden régiójában a bennmaradás mellett szavazó Skóciában a brexitről tartott referendumot követően azonnal megfogalmazódott egy újabb függetlenségi népszavazásra vonatkozó javaslat. 2017-ben a brit Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a skót parlament nem írhatja felül a brexitet, ennek ellenére Skócia kormányfője, s egyben a – 2015 óta a Westminster harmadik legerősebb pártjának számító – Skót Nemzeti Párt (SNP) elnöke, Nicola Sturgeon a skót parlament támogatásával kérte az Egyesült Királyság kormányát, hogy engedélyezze a második függetlenségi népszavazás kiírását. Hivatalos választ azóta sem kapott, ám az SNP-vezette kormány – a párt 2017-es választási gyengülése láttán – a brexit folyamatának lezárása utánra, de legkésőbb 2021 májusára halasztotta a népszavazást. London néhányszor már szót emelt a kezdeményezés ellen. Bár az érvek jogi természetűek voltak, a motiváció politikailag is érthető, hiszen a függetlenedés Nagy-Britanniától most sem élvez többségi támogatást Skóciában, az európai uniós tagság megőrzése viszont igen – s ha ennek az elszakadás lesz az ára, akkor jó eséllyel többen választanák az önállóságot, mint ahányan 2014-ben szavaztak mellette.

Bár – Angliához hasonlóan – Walesben is többséget kapott a maradás a népszavazáson, kérdés, hogy akkor is garantálható lesz-e a walesiek lojalitása, amikor szembesülni fognak a felerősödő északír és skót szeparatizmussal, valamint a számukra sokat jelentő uniós támogatások megszűnésével.

Kártyavár: a demokrácia és a Konzervatív Párt gyengélkedése

A kilépés vagy a maradás támogatása nem csupán kettészeli az Egyesült Királyság társadalmát, pártrendszerét és domináns pártjait, hanem a pártidentitásnál is erősebb politikai kötődést hozott létre. Theresa May kormányának teljesítenie kellene a népakaratot, s végig kell vinnie az Egyesült Királyságot a brexit útján. A kilépés pártján állók azonban megosztottak: többségük immáron egyezség és kötöttségek nélküli kiválást szeretne, míg mások a szerződéses távozást, a folytonosságot sok tekintetben fenntartó, kilépési megállapodást pártolnák (fele a jelenlegi, fele módosított feltételek alapján). Megint mások ráadásul maradnának az Európai Unióban, aminek eléréséhez többnyire egy megismételt népszavazást szeretnének kiharcolni.

Ez utóbbit a politikusok többsége azért veti el, mert az előző népszavazás eredményének megkérdőjelezése a demokrácia és a többség megcsúfolását jelentené. A népszavazás intézményét tisztelő maradáspártiak ezért inkább a puha brexitbe menekülnének, míg a második referendumot támogatók között vannak, akik az első legitimitását vonják kétségbe, s vannak, akik ezt látják az egyetlen kiútnak a jelenlegi politikai patthelyzetből.

Theresa May a kilépési megállapodásról tartott eddigi parlamenti szavazásokon csúfos vereséget szenvedett. A westminsteri modellben a kormányfő ereje és teljesítménye erősen összefügg pártelnöki sikerességével. A hatásos kormányzásnak előfeltétele a kormánypárt feletti miniszterelnöki kontrol gyakorlása. A szorult helyzetbe került kormányfők 2011-ig a választások előrehozásával próbálták – és gyakran tudták is – a renitens képviselőket regulázni, Maynak azonban erre nincs lehetősége, mivel ehhez ma már 2/3-os parlamenti többségre lenne szüksége. Így viszont a brit politika legsikeresebb pártját uralni képtelen Theresa Maynek a 185 éves párt egyben tartásáért kell küzdenie. Az 1834-ben alapított Konzervatív (és Unionista) Párt február óta több mint 10 százalékpontot veszített népszerűségéből, mely – 2013 óta nem mért mélységbe – 30% alá esett.

Ez komoly aggodalommal töltheti el, és May ellen fordíthatja az újraválasztásukért küzdő képviselőket. Bár a kormányfő-pártelnök leváltható, attól még a párt súlyos megosztottsága nem fog megszűnni. A toryk között vannak megállapodás nélküli kiválást támogatók (pl. Jacob Rees-Mogg, Andrea Jenkyns), puha kilépésre váltó, illetve második referendumot követelő maradáspártiak (pl. Kenneth Clarke, Dominic Grieve, illetve Phillip Lee, Justine Greening) és a miniszterelnök pragmatista vonalához lojális képviselők (pl. Jeremy Hunt, Alan Duncan, Karen Bradley). Ameddig a brexit kérdése uralja a politikai napirendet, addig a Konzervatív Pártot gyengíti az egység és az erő hiánya éppúgy, mint az egyéb társadalompolitikai kérdések elhanyagolása.

Ráadásul a torykat egyszerre két oldalról érte újabb kihívás: a tőlük és a Munkáspártból korábban kivált képviselők Change UK – The Independent Group néven hoztak létre brexitet ellenző, a maradás mellett kampányoló új pártot, amelyhez csatlakozott Boris Johnson húga vagy a fentebb említett Gavin Esler is; az EU radikális ellenzője, a 2016-os népszavazás előtt az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártját (UKIP) vezető Nigel Farage pedig Brexit Párt néven hozott létre új alakulatot, amely mielőbb és bármi áron kilépne az Európai Unióból. Az előbbinek korlátozottabb a vonzereje, az utóbbi viszont a legutóbbi felmérések szerint máris az európai parlamenti választások legfőbb esélyese a maga 30%-os támogatottságával. Ennek jelentős részét a konzervatív szavazók biztosítják, a toryk pedig csak 13%-ot remélhetnek… Nigel Farage-zsal a nyakán a Konzervatív Párt csakis a brexit végigvitelével kerülheti el a teljes ellehetetlenülést.

Baljós árnyak: veszélyeztetett gazdasági stabilitás

A kilépés és különösen a hard brexit támogatói a gazdaság uniós szabályok alóli felszabadításától jobb versenyképességet és a nagyobb növekedést remélnek. A maradáspártiak és a City képviselői ezt nem így gondolják. Szerintük a szolgáltatási engedélyek elvesztése, a vámolás, az engedélyeztetési és minősítési eljárások – a szükséges egyezmények megkötéséig – súlyos többletkiadásokat, és az átmeneti kereskedelmi zavarok révén számottevő károkat okoznának. A City elveszítené az európai pénzügyi piacokon betöltött központi szerepét, a font drasztikusan leértékelődne. Az importtermékek – köztük fontos élelmiszerek – megdrágulnának, az infláció emelkedne, az ingatlanpiac összeomlana. Az ipari termelés bizonyosan visszaesne, a tőkekivonás, az új befektetők és a külföldi munkavállalók egy részének elvesztése ugyancsak jelentékeny veszteségekhez vezetne. A GDP és az életszínvonal visszaesne, a fogyasztás szűkülne, az ingázás és a külföldre utazás körülményesebbé és drágábbá válna.

A piacok konzervatívabbak toryknál: a kiszámíthatatlanságra rendre hisztérikusan reagálnak, a járatlan utat választó kormányokat masszívan büntetik. Nem történt ez másképp a brexitről szóló népszavazást követően sem, amikor lebegtetése történetének legnagyobb visszaesését szenvedte el a font sterling. Azóta több cég (pl. Aviva, Merrill Lynch, Barclays, Credit Suisse, Dyson, Moneygram, Nissan, P&O, Panasonic, Rolls-Royce, Schaeffler, UBS) jelentős leépítést hajtott végre, illetve – legalább részlegesen – más országba települt át, míg mások (pl. Airbus, BMW, Ford, Honda, Jaguar, JPMorgan Chase, Lloyds of London, Michelin, Philips,Toyota) brit telephelyeik vagy érdekeltségeik csökkentésének/felszámolásának kilátásba helyezésével küldenek erős üzenetet a szigetországi döntéshozóknak.

A legsötétebb óra: alulértékelt Chamberlain

Mintegy 80 évvel ezelőtt, az akkori konzervatív miniszterelnök, Neville Chamberlain feladata sem volt kisebb: meg kellett óvnia az Egyesült Királyságot a – megalázó versailles-i békeszerződés ellenében – fegyverkező és agresszió árán is terjeszkedő Németországgal szemben, miközben a Hitler elleni koalícióépítés reménytelennek tűnt, az európai szövetségesek és a britek katonailag felkészületlenek voltak, az Egyesült Államok pedig még a segítségnyújtástól is vonakodott.

Érthető, hogy – a korábban rövid ideig egészségügyi, majd pénzügyminiszterként is szolgáló – Chamberlain politikai örökségét nem a munkahelyi körülményeket javító, illetve a gyermekek és nők munkaidejét csökkentő szabályozás, a szegénypolitika és a munkanélküli ellátás átalakítása, a fizetett szabadság kezdeményezése, a lakbérek korlátozását és a nyomortelepek felszámolását lehetővé tevő lakhatási törvény, a széntartalékok államosítása, a vámpolitika brit gyarmatok és domíniumok számára kedvező megváltoztatása, a hadikölcsönök kamatterheire fordított kiadások felére csökkentése, a költségvetés mérlegének pozitívba fordítása, vagy a hadsereg fejlesztésének újraindítása alapján szokták megítélni, hanem a külpolitikája, s azon belül is a megbékítési politikája mentén. Márpedig ennek megítélése a közvéleményben és történészi körökben többnyire negatív.

A legtöbbet bírált müncheni egyezmény aláírását követően még György király és éljenző tömeg üdvözölte odahaza Chamberlaint. Úgy tekintettek a miniszterelnökre, mint a béke hírnökére, s mint győztes államférfire. Noha az uralkodó, valamint a közvélemény és a parlament többsége egyértelműen támogatta Chamberlain béke megőrzéséért tett erőfeszítéseit, az ellenzéki Munkáspárt, valamint konzervatív képviselők egy része, köztük – a kormányból is távozó – Anthony Eden külügyminiszter és Duff Cooper haditengerészeti miniszter, vagy Harold Macmillan és Winston Churchill, keményen bírálta mind a Hitlerrel, mind az Etiópiát elfoglaló Mussolinivel folytatott egyezkedéseket.

Igaz, hogy a megbékítési politika nem térítette el Németországot az eredeti szándékaitól, s az Egyesült Királyságot sem tudta megóvni a háborútól, mindazonáltal a diplomáciai törekvésekkel Chamberlain időt nyert, és katonailag – a többi nyugat-európai országhoz képest – jobban felkészítette országát a hadbalépésre. A Lengyelországnak nyújtott garanciát, a katonai védelmi előkészületeket és a hadbalépést még a pártján belüli ellenzéke is üdvözölte, ám a norvégiai visszavonulásról szóló kormánydöntést követően, az úgynevezett norvégiai (narviki) vitát lezáró szavazásnál számos tory képviselő ellene szavazott. Chamberlain a Munkáspárt kormányzati szerepvállalásához kötötte maradását, ehhez azonban az ellenzék vezetője miniszterelnök-váltást szabott feltételül. A munkáspárti követelést teljesítve Chamberlain lemondott, és átadta helyét Churchillnek.

Chamberlain megítélését erősen befolyásolták olyan, részben munkáspárti, részben liberális szerzők által megjelentetett könyvek, mint a Guilty Men, a Why Not Trust the Tories és a We Were Not All Wrong. Ezekben a kormányfőt és a megbékítési politikáját tették felelőssé az ország felkészületlenségéért és kezdeti háborús veszteségeiért. Chamberlain értékelésének kifejezetten sokat ártott, hogy ugyanez a kritika köszönt vissza az utódja, Winston Churchill által írt The Second World War című – deklaráltan szubjektív – visszaemlékezésben is. Kimutatható, hogy a fenti munkák több olyan történészre is hatottak, akik hibásnak és/vagy naivnak találták a megbékítési politikát. Azóta tudjuk, hogy Chamberlain tisztában volt a németekkel szembeni szövetségépítés korlátaival, és azt is tudta Hastings Ismay tábornoktól, hogy legalább 6-12 hónapnyi felkészülési időt kellene nyernie a brit haderőnek ahhoz, hogy eséllyel szállhasson szembe a támadó német csapatokkal. Ezért írta halála előtt Chamberlain, hogy „eljöhet az a nap, amikor érthetővé válik a sokak által átkozott müncheni látogatásom”. Hogy „kezdettől fogva láttam katonai gyengeségeinket, és mindent megtettem a háború késleltetéséért, ha már megakadályozni nem tudtam”.

Brexit: The Uncivil War

Theresa May mérlegét még nem tudjuk megvonni. A 2016-os népszavazási kampányban egyszerűen hangzott a kormányzati szórólap ígérete, miszerint ez az Ön döntése, amit a kormány végre fog hajtani. Ma már egyértelmű: le lehet cserélni a miniszterelnököt, lehet tartani új választást vagy népszavazást, jöhet erősebb kormány, a brexit ügyében akkor sincs jó megoldás.

A brexitről Háborúban mindent szabad (eredetiben: The Uncivil War) alcímmel idén mutattak be egy filmet, amely azt sugallja, hogy a kilépést támogató oldal vezető politikusai (Nigel Farage és Boris Johnson) ki- és beszámíthatatlanok, s csupán Dominic Cummings, a legkiszolgáltatottabb választókat hamis üzenetekkel megvezető és évtizednyi apátia után szavazásra bíró kampányfőnök segítségével tudtak győzni a népszavazáson. Paradox, de Farage lesajnálása és a népszavazás legitimitásának kétségbe vonása nem a maradásért küzdőket, hanem, a Brexit Pártot és a hard brexit támogatóit segíti.

Ráadásul ez a film, a második referendumot követelők és a britek távozása felett örömködők egyaránt hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a brexit nem a brit politika kizárólagos terméke. A brexitért felelősség terheli az Európai Uniót is, mivel a 2008-as pénzügyi és a 2015-ös migrációs válságok utáni állapotával és elhibázott politikáival erős érveket adott az irányítás visszaszerzésével kampányoló kilépéspártiaknak. Idézzük Cummings szavait a filmből:

Európa csak egy jelkép …, minden rossz dologé, ami történt. A politikusok rontották el, tették tönkre. Ebben az országban, a nyugati világban ellankadtunk, sodródunk, és nincs se célunk, se víziónk.

A kilépés oldalán állók „az Angliáért vívott csata” kezdeteként tekintettek kampányukra. Nem tudhatjuk, hogy mi vár a britekre és Európára 10, 50 vagy 100 év múlva, ezért azt sem tudjuk, hogy a brexit történetével a Gallipoli, a The Great Escape, vagy éppenséggel a Hope and Glory című filmet fogjuk-e majd párhuzamba állítani.