Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell az emberiség legborzalmasabb emberkísérletére, hogy a bűn ne másszon ki újra a fényre.

Mert vannak, akik ma is nosztalgiáznak, akik a múlt árnyékából előbújva vörös csillagos pólóban Marx szobrokat állítanak, akik Lenin módszerét alkalmazva forgatják fel a természetes közösségeinket. Emlékeznünk kell az áldozatokra, a hősökre. Emlékeznünk kell, hogy az utánunk jövő magyarul beszélő generáció is tudjon róla. Hogy ne feledje senki!

Az ember sok dologban hasonlít, ám abban minden teremtett létezőtől különbözik, hogy ünnepeket, megemlékezéseket tart. Mert történelme és hite van. Mert veleszületett igénye van rá, hogy „saját magán túli” értékeket kövessen. S e vágya az emberi természet leválaszthatatlan szellemi darabkája.

A magyar Országgyűlés 2000. június 13-ai döntésével nyilvánította február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává. 1947-ben e napon tartóztatták le, majd hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt akkori főtitkárát.

Azért kell évről-évre megemlékeznünk e napról, azért kell valóban átélnünk az áldozatok tragédiáját, hogy figyelmeztessük minden olyan minket követő, önmagát magyarnak nevező generációt, hogy még egyszer ne kísérletezhessenek a magyarságon, hogy ilyen mértékű pusztítás ne történhessen újra. És azért is, hogy a nemzet igazságérzete helyreálljon.

A kommunizmus áldozatainak emléknapja tekert egyet a múlt értelmezésének kerekén, a megemlékezés segít abban, hogy a főszereplők, áldozatokból tragikus hősökké váljanak a nemzet színe előtt; mégis, a hiányérzetünk megmaradt… Három évtized telet el. Nemcsak az áldozatok, hanem a bűnösök is velünk élnek. Sunnyognak, vagy más ideológiák köntöseibe bújva hangosan és hamisan éneklik velünk együtt a himnuszunkat. Pedig a bűnt mindig bűnhődés kellene, hogy kövesse. Különben az igazság szenved csorbát. Megbocsátani meg lehet, de ahhoz előbb hallani kellene a bocsánatkérés szavát.

A nemzetiszocialista diktatúrák bűnösei megbűnhődtek. Máig üldözik őket – ha még egyáltalán élnek, büntetés vár rájuk, de az unokáik is folyamatos bocsánatkérésre kényszerülnek. A kommunizmus aljasságainak elkövetői közül viszont sokan megúszták; sok-sok gyilkosság és a bűnrészesség maradt büntetlen. Az emléknap az áldozatokat tragikus hősökké emelték ugyan a közösség színe előtt (ami tagadhatatlanul fontos érték), de a hiány továbbra is ott tátong a nemzet lelkén. Vérzik még a rajta ejtett sok ezernyi seb. Mert a bocsánatkérések, vagy a katartikus büntetések minálunk mind e napig elmaradtak.

Százmillió áldozat, százmillió lélek. Hiába pergett le a veres festék, hiába kezdte ki a rozsda már új korában is a “Sztálin-csillagot”, ahogy Wass Albert regényében is olvashatjuk, s hiába vásik el az idő múlásával az emberség maró savának hatására, ha az éjszaka leple alatt ismét vannak olyanok, akik internacionálét énekelnek a régi-új Marx szobrok árnyékába.

Múltunk sötét árnyai a jelenre vetnek árnyékot. Ezért emlékeznünk és emlékeztetnünk kell az új generációkat a kommunizmus bűneire. 

A történelem ugyan elrobog felettünk, de a nemzet marad. Marad, mert tud és akar is múltjára emlékezni.

Emlékezzünk ma méltó módon a kommunizmus áldozataira!

Nagy Ervin írása a PestiSrácok oldalán jelent meg.