1963-ban a leköszönő Harald Macmillan azzal a figyelmeztetéssel adta át fiatal utódjának a stafétabotot, hogy: „mindaddig, amíg nem akarod elfoglalni Afganisztánt, minden rendben lesz.”
Az új amerikai alelnök, Kamala Harris 2021. március 8-án, a nemzetközi nőnap alkalmával kijelentette, hogy „a világ a nők számára még mindig nem úgy működik, ahogy kellene!” Miért, a férfiak számára úgy működik? Miért az idősek, a gyermekek, stb. számára úgy működik? Miért pont úgy kéne a világnak működnie, hogy a nőknek legyen jó? Ki bízta meg, ki hatalmazta fel Kamala Harrist arra, hogy a világ női nevében beszéljen? Miért nem éri be az amerikai nők érdekképviseletével? Már az is szép lenne, ha el tudná érni, hogy ők is rendelkezzenek azokkal a kedvezményekkel, támogatásokkal, amikkel a magyar nők.
Az is magyarázatot követel, hogy miért összpontosítanak a nyugati haladók kizárólag a kisebbségek felszabadítására, érdekvédelmére? Szerintük a többség már fel van szabadítva? Az ő érdekeik már érvényesülnek?
„Emelnünk kell a normát. Addig, amig a Kongresszus fele nem lesz nő, akiknek a fele színes bőrű, addig minden valószínűség szerint nincs demokráciánk.” – folytatta. Érdekes kifejezés lett ebből a demokráciából. Egyrészt folyamatosan változtatja a jelentését, ami érthető, hisz az idők és a normák is állandóan módosulnak, változnak, másrészt mára olyan verőszóvá vált, aminek a hiánya delegitimál, ellehetetlenít, azonnal a sarokba szorít és ellenségnek bélyegez. Tehát az USA – mely ezidáig magát a demokrácia letéteményesének tartotta és mások demokrácia-teljesítményét osztályozta – saját, második számú vezetője szerint maga sem minősül demokráciának. Ez annál is inkább sajnálatos, mert ha nem is pont a fentiek miatt, de egyre többen, egyre többször, egyre több ok miatt, ugyanígy látjuk.
Ami a női kongresszusi képviselők számát, illetve a többi kvótát illeti, az USA új woke-ká vált elitje nem viccel. 2004-ben, amikor új alkotmányt fogadtattak el a megszállt afgánokkal, 27%-ban szabták meg számukra a női képviselők kötelező arányát, ami akkor magasabb volt, mint az USA-ban! Mára ugyanis Amerika régi biznisz alapú célfüggvényét és keresztény vallását egyaránt lecserélte. Ma a női- és gendervallás neofita terjesztőivé képezték át magukat. A gendervallásról és a kisebbségek priorizált helyzetének mindenek felé helyezéséről beszélek.
Nézzük mindezt Afganisztánban. Arról értelmes vitát lehet folytatni, hogy Afganisztán a törzsi társadalmak fejlődésének melyik szakaszában van éppen, de ahhoz elvetemültség és gyengeelméjűség szükséges, ha bárki azt képzeli, hogy egy ugrással a térség Hollandiáját lehet belőle faragani (És minek is?). Az Ivy-League megfizethetetlenül drága egyetemein végzett diplomaták és egyéb szakértők mégis úgy vélték, hogy Afganisztánból tűzzel-vassal, hipp-hopp a harvardi kampusz pandantját csinálhatják. Ezért költöttek el az USA kormányszerveivel 787 millió dollárt az ottani genderprogramokra! A tényleges összeg persze ennél sokkal magasabb, mert minden amerikai ötlet, kezdeményezés tartalmazott kötelezően megvalósítandó gender célokat is. Néhány száz afgán harcost arra képeztek ki, hogy beszéljen arról a „gender szerepről”, amit elfoglal, és arról, hogy „mik azok a férfi magatartásformák, amiket a nők sérelmeznek.” A felállítandó afgán hadseregben a nők számát 10%-ban szabták meg. [1] Hogy-hogy nem volt senki sem Washingtonban, sem a helyszínen, aki szólt volna nekik, hogy vallásos, esetenként fanatikus muszlimokkal van dolguk?
Schmidt Mária teljes írása a Látószög blogon olvasható.
