A véleménynyilvánítás szabadságát, mint elsőgenerációs alapjogot, Magyarország Alaptörvénye és számos nemzetközi jogi dokumentum is garantálja, de mint mindennek, úgy a „szabad szólásnak” is van határa. A tradicionális- és közösségi médiában – különösen a politikusokkal szemben – megnyilvánuló uszítás és gyűlöletkeltés olyan szintre jutott, hogy 2024-ben megtörténhetett az Európai Unióban, hogy emberölést kíséreltek meg egy legitim módon megválasztott miniszterelnök sérelmére – mindezt egyfajta politikai véleménynyilvánításként. Ugyan a közszereplők elfogadták, hogy szélesebb körben tűrik a velük szemben megfogalmazott véleményt, arra viszont senki sem vállalkozott, hogy szótlanul viselje a halálát kívánó uszító kommenteket. Mindezt az Alkotmánybíróság is számtalanszor kimondta, itt lenne tehát az ideje, hogy hatósági eszközökkel gátat szabjunk a gyűlölet elburjánzásának.

A XXI. Század Intézet állandó vendégszerzője, Szűcs Gábor jogász elemzéssorozatának legújabb darabja a szólásszabadsággal és annak alkotmányos, morális és jogi határaival kapcsolatos.

A szólás szabadsága

A véleménynyilvánítás szabadsága elsőgenerációs alapjog, azonosítására régen sor került már, hazánkban mégis viszonylag friss a tényleges, gyakorlati megvalósítása. Magyarország harmincöt éve szabadult fel a kommunista elnyomás alól, függetlenségünkkel kivívtunk egyéni szabadságokat is; többek között olyan politikai szabadságjogokat, mint a véleménynyilvánítás szabadsága. Ezzel a nemzetközi egyezményekben és a nemzeti alapokmányokban is deklarált joggal mindenki élhet, de nem visszaélhet. A közbeszéd színvonalának drasztikus csökkenése szükségessé tette a szólásszabadság észszerű keretek közé való visszaszorítását, melyben a jogalkotóknak, a jogalkalmazóknak és – talán mindenekelőtt – az Alkotmánybíróságnak volt kiemelkedő szerepe.

Jóllehet a politikusok számos, egyébként indokolt esetben nem indítanak személyiségi jogi pert vagy büntetőkereset (hiszen ezzel sem kívánják napirenden, a közbeszéd tárgyaként fenntartani a velük kapcsolatban elhangzottakat), magunk is érezhetjük, hogy a demokratikus vitához és a közélet alakításához – amik indokolják a véleménynyilvánítás szélesebb körű szabadságát – sok közük nincs az „O1G”, a „bajszos f*sz” és az ezekhez hasonló, minden nívót és jóérzést mellőző kijelentéseknek. És itt még „csak” az emberi méltóságukban sértik az érintetteket, ennél súlyosabb az, amikor a közszereplőkkel szemben erőszakra és gyűlöletre uszítanak – vagy, végső soron a halálukat vizionálják.

Bangóné Borbély Ildikó, az MSZP országgyűlési képviselője 2019 áprilisában többmillió embert nevezett patkánynak az ATV műsorában, csak azért, mert a nemzeti oldallal szimpatizálnak. A politikus ezzel pontosan azt csinálta, amit a Btk. a közösség elleni uszítás egyik elkövetési magatartásaként azonosít és három évig terjedő szabadságvesztéssel szankcionál: nagy nyilvánosság előtt a lakosság egyes csoportjai, illetve azok tagjai ellen gyűlöletre uszított. A baloldal vezetője, Gyurcsány Ferenc 2020. augusztusban közzétett bejegyzésében fogalmazott úgy, hogy „Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt! Minden értelemben földönfutók lesznek. Nem lesz árokbetemetés.” A DK elnöke fenyegetésének címzettjei a politikai élet szereplői mellett az egyetemi, művészeti élet alakjai is, a vagyonelkobzás pedig egy büntetőjogi intézkedés, amely kizárólag bűncselekmény elkövetése esetén, a törvényben taxatíve meghatározott esetekben szabható ki, az árokbetemetés értelmezését pedig mindenkinek a fantáziájára bízom, egy biztos: nem egy filantróp gondolat. A momentumos Szarvas Koppány Bendegúz ennél is tovább ment, és a pandémia első hullámának idején lámpavasra húzással fenyegette meg a járvány elleni védekezésben részt vevő kormányzati szereplőket. Hasonló retorikát folytatott az ellenzék közös kormányfő-jelöltje, Márki-Zay Péter, aki 2018-ban úgy fogalmazott: „Nem akarom mondani, hogy a kandelábereket mire lehet még használni a plakátok ragasztásán és helyezésén kívül”.

A baloldal rengeteg egyéb jogellenes elképzelésének is hangot adott már, így többen – élen Fleck Zoltánnal, Márki-Zay Péter közjogi stábjának vezetőjével – „feles többséggel” történő alkotmányozást, egyfajta puccskísérletet, illetve „egy [20]22-es ellenzéki győzelem után a jogállam tiszta érvényesüléséről való lemondást” tűzték zászlajukra, valamint a hatalmi ágak felszámolására is törekedtek. Jakab Péter például úgy képzelte el a magyar demokrácia működését, hogy ő, mint miniszterelnök, diszkrecionális jogkörben eljárva adna kegyelmet a politikai alapon letartóztatott vagy akár már el is ítélt fideszeseknek. (A baloldali miniszterelnökjelölt-jelölti vitában, 2021 őszén Fekete-Győr András légtárzárral, Karácsony Gergely számla-befagyasztással fenyegetőzött, rögtön a választások másnapján – a Szerk.)

Alkotmányos korlátok

Nem csak a morális meggyőződésünk alapján tűrhetetlen a baloldali kommunikáció uszító és gyűlölködő stílusa, hanem jogilag is elfogadhatatlan, érdemes áttekinteni a vonatkozó szabályozást és joggyakorlatot. Magyarország Alaptörvénye kimondja, hogy mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához, valamint Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit. Nemzeti alapokmányunk ugyanakkor korlátot is rögzít: a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának, illetve a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. A vélemények kinyilvánításának bizonyos keretek között tartását már a Csemegi-kódex 1878-as miniszteri indokolása is szükségesnek tartotta. Hasonló megfontoláson alapulhat az Emberi Jogok Európa Egyezményének 10. cikk 2. bekezdése, mely kimondja, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megakadályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából.

A véleménynyilvánítás szabadsága értelmezését és tartalmának kifejtését illetően az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a „véleménynyilvánítás szabadságának […] kitüntetett szerepe ugyan nem vezet arra, hogy ez a jog – az élethez, vagy az emberi méltósághoz való joghoz hasonlóan – korlátozhatatlan lenne, de […] kevés joggal szemben kell csak engednie”. Ezzel a magyar taláros testület lényegében elhelyezte a véleménynyilvánítás szabadságát, mint kommunikációs alapjogot, az emberi jogok hierarchiájának második fokán, egyúttal megerősítve az élethez és az emberi méltósághoz fűződő alapjogok korábban deklarált primátusát.

Ennek megfelelően, a régi Btk. a gyűlöletkeltés, az új Btk. pedig a közösség elleni uszítás, mint sui generis bűncselekmény címén rendeli három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetni azt, aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet vagy valamely csoport, illetve annak tagja ellen erőszakra vagy gyűlöletre uszít. Az Alkotmánybíróság és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) gyakorlata, valamint Halmai Gábor A véleményszabadság határai című művében leírtak nyomán a korlátok igazolását négy csoportra oszthatjuk: 1) az állam érdekei (alkotmányos rend védelme, kül- és belbiztonság, közjogi méltóságok és nemzeti jelképek védelme), 2) a társadalom egészének az érdekei (közrend és közerkölcs védelme), 3) a társadalom egyes csoportjainak az érdekei (faji, vallási, nemi, politikai, etnikai alapú gyűlölet nyilvánosság előtti kifejezésének a tiltása), végül 4) az egyén érdekei (személyiségi jogok és jóhírnév védelme).

Alaptörvényünk Nemzeti Hitvallása értelmében „az emberi lét alapja az emberi méltóság.” Az Alaptörvény védi az emberi méltóságot, deklarálva, hogy az sérthetetlen, így vele szemben a véleménynyilvánítás sem lehet minden korláttól mentes. Ezen határokat azonban az alkotmányjog mellett a polgári jogi és büntetőjogi szabályozás is törekszik megszabni. A magyar bírói gyakorlat szerint például „a becsület, mint büntetőjogi védelemben részesülő jogi tárgy két elemből tevődik össze: egyrészt a társadalmi megbecsülést, másrészt az emberi méltóságot foglalja magában.” Lényegében ugyanezt állapította meg több mint tíz évvel később a Legfelsőbb Bíróság is, miszerint „a bűncselekmény jogi tárgya a személyiségi jogok részét képező becsület; ezáltal büntetőjogi védelmet élvez a társadalmi megbecsülés és az emberi méltóság”.

Térjünk vissza oda, hogy a méltóság az Alaptörvényben általános személyi jogként szerepel, az Alkotmánybíróság pedig több határozatában is kifejezésre juttatta, hogy az emberi méltóság az általános személyiségi jog anyajoga. Tehát a személyiségi jogi korlátok is az emberi méltóság alkotmányos szintű védelméből vezethetők le, ahogy magát a Ptk.-t is, mint minden magyar jogszabályt, vissza lehet vezetni az Alaptörvényre. A véleménynyilvánítás magánjogi korlátait a becsülethez és a jóhírnévhez való jog jelentik. A Ptk. szerint a becsület megsértését jelenti különösen a más személy társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására alkalmas, kifejezésmódjában indokolatlanul bántó véleménynyilvánítás, míg a jóhírnév megsértését jelenti különösen, ha valaki más személyre vonatkozó és e személyt sértő, valótlan tényt állít vagy híresztel, vagy valós tényt hamis színben tüntet fel. A becsület objektív kategória, amely védelmének elsődleges célja, hogy a jogalanyról a társadalmi kép ne sértő, megalázó, indokolatlanul bántó vélemények nyomán alakuljon ki. A jóhírnév védelme – a Fővárosi Ítélőtábla két 2010-es ítélete szerint – „azt kívánja biztosítani, hogy a társadalom tagjait a valóságos értékük alapján ítéljék meg, amely úgy érvényesülhet, ha az adott személyről az objektív valóságot kifejező tényállítások, értékelések jelennek meg.” A jóhírnév megsértését azon valótlan tényállítás alapozhatja meg, amely alkalmas az érintett személy hátrányos társadalmi megítélésének kiváltására, tehát nem feltétele a tényállásszerűségnek, hogy a társadalomban (vagy annak egy csoportja körében) valóban romoljon a közlést „elszenvedőről” alkotott vélemény, elég a hamis és sérelmes tények közzététele.

A véleménynyilvánítás szabadságának eddig bemutatott keretei minden jogalannyal szemben hatályos, általános szabályok, más vonatkozik azonban a közszereplőkre. Az Alkotmánybíróság az EJEB Thorgeirson-ügyben hozott ítéletéhez hasonlóan deklarálta a közügyek szabad vitathatóságát, azok bő korlátait, illetve, hogy a hivatalos és a közhatalmat gyakorló személyeknek, valamint a közszereplőknek szélesebb körben kell tűrniük a velük szemben megfogalmazott kritikát. Az emberi méltóságot, mint minden ember veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen, alapvető jogát viszont még a közszereplők esetében sem sértheti a szabad véleménynyilvánítás – ez az Alaptörvényből és a Ptk.-ból is levezethető. Meghatározó és iránymutató eseti döntésnek számít például a BH2001. 99, ahol a magánvádló politikus egy személyben volt polgármester és országgyűlési képviselő. A terhelt azt állította, rá utalva, hogy „az igazi bűnöző a parlamentből nevet rajtunk”, illetve a következő minősítéssel illette: „Nagy Markos polgármesterünk mérlegfabrikáló képzettségével bizonyára nincs tisztában a várható jogi bonyodalmakkal”. Az első- és a másodfokú bíróság is elmarasztalta a terheltet, aki felülvizsgálati indítványt terjesztette elő, de a Legfelsőbb Bíróságon sem járt sikerrel, az ugyanis kimondta, hogy a kifejezések oly mértékben alkalmasak a sértett becsületének a csorbítására, hogy azt még közszereplőként sem kell eltűrnie.

Vörös vonal

Összefoglalva a fent leírtakat, illetve Robert Fico lelövése tényének és körülményeinek ismeretében újra terítékre véve az Alkotmánybíróság által a véleménynyilvánítás szabadsága kapcsán tett megállapításokat, kijelenthetjük, hogy ha komolyan vesszük az emberi élet és méltóság primátusát, akkor nem engedhetjük meg, hogy a politikusainkat (és persze bárki mást) megalázó, a közügyek megvitatása szempontjából teljesen irreleváns, obszcén kifejezésekkel illessenek, az pedig végképp nem fordulhat elő, hogy egy miniszterelnököt egy háborúkkal tűzdelt időszakban kifejtett békepárti álláspontja miatt – a vele szemben mutatott gyűlöletbeszéd és uszítás hatására – megkíséreljenek agyonlőni.

Szűcs Gábor