Tallai Gábor: Az igazság szava

  •  
  •  

„Az igazság egyetlen szava súlyosabb az egész világnál.” – Alekszandr Szolzsenyicin.

Léteznek könyvek, amelyeket megjelenésükkor nem tekintenek sem hiánypótlónak, sem jelentősnek, mert van egy ősbűnük: a korszellem ellenében, azzal szemben jöttek létre. Másképpen: vannak könyvek, melyek a jelen fényjátéka körül táncoló értelem számára érzékelhetetlenek vagy, ami rosszabb, kifejezetten sértik őt. ­Schmidt Mária történész legújabb esszékötete – ez több, mint valószínű – számos fajsúlyos történészmunka sorstörténetéhez hasonlóan gyarapítani fogja ezen „bűnös könyvek” sorát. Érdemes ugyanakkor leszögezni: az Országból hazát – Harminc éve szabadon címen most megjelent esszégyűjtemény par excellence korszellem egyik kiemelkedő alkotása, melyet egy kifutóban lévő társadalomkísérleti modell és történelemszemlélet képviselői okkal támadnak vagy ignorálnak majd.

Hiába mondott le 1989. november 30-án Mihail Gorbacsov, a végnapjait élő Szovjet­unió első számú vezetője hivatalosan is az igazság monopóliumáról, a marxizmust megszüntetve és megőrizve azonnal új, ugyancsak univerzalisztikus és totalitásra törekvő eszme jelentkezett. Ez az eszme, hasonlóan a kommunizmushoz, nemesnek, magasztosnak, mi több, fenségesnek maszkírozta magát, de valójában hézagmentesen illeszkedett George Orwell nagy hatású regényének (1984) szívszorító víziójába. Történelmi mércével mérve nem is kellett sokat várni, hogy a szavak eredeti jelentése újra visszájára forduljon vagy eltorzuljon (újbeszél, duplagondol).

A kettészelt Európa

A kommunizmus bukása után harminc évvel az Amerikai Egyesült Államokban, Európában, pontosabban az Európai Unió­ban így lett kifosztásból támogatás, diktátumokból demokratikus döntéshozatal, az önrendelkezés vágyából szeparatizmus vagy nacionalista önzés, többségben lévő szavazókból megtévesztett csürhe, jogállamból jog nélküli állam, békéből háború, szabadságból szolgaság és tudatlanságból erő. Újra közellenség lett a múlt, a történelem, a vallás, a hagyomány, miközben a normalitásra, azaz a hagyományos norma- és mintakövetésre abnormitásként tekintenek. Az egyértelműséget felváltotta a homály, az ártatlanságból bűn lett, és persze mindez fordítva is, attól függően, pillanatnyilag mit követel meg az eszme szolgálata.

Mennyire ismerős mindez! Az állampárti diktatúrák szorításából 1989-ben frissen szabadult európai népeknek mégis nemzedéknyi időre volt szükségük, hogy kapiskálni kezdjék: a nyugati álommal valami nem stimmel! Schmidt Mária legújabb könyvének alapkérdése éppen ezért fundamentális és elementáris egyszerre, hiszen úgy szól: miért nem érzékeltük korábban az Európát kettészelő törésvonalat, illetve honnan eredeztethetjük ezt a törést; és hogy ez (az egyéb törésvonalakkal együtt) ­miért csak évtizedekkel a bipoláris világrend megszűnése, az antikommunista forradalmak győzelme után vált ennyire tapinthatóvá, egyértelművé? Schmidt válaszkísérletei negyvenegy hol lazán, hol szorosabban egymáshoz kapcsolódó esszében öltenek alakot. Érdemes magának az esszé műfajának megválasztását is mérlegre tennünk, amely hagyományait tekintve a bátorság műfaja, de egyúttal arra is alkalmas, hogy a gondolkodás szabadságát a tudományos érvelés eszköztárával ötvözze.

A történészprofesszor könyvében látványosan mond búcsút a „hivatalos” (értsd: doktriner) tudományos közélet által feloldhatatlannak tartott ellentmondásnak, mert egyszerre képes arra, hogy személyes és szenvedélyes legyen, miközben egy igaz­ságügyi antropológus száraz kitartásával illeszti össze a „csontdarabkákat”, hogy végül és paradox módon elámuljunk a rekonstruált corpus kontúrjain. Ez az ámulat annyiban paradox, hogy miközben az „antropológusi munka” racionális és követhető, eredménye már-már zavarba ejtően egyértelmű, az olvasó mégis meglepődik, hogy ő maga miért nem jutott korábban ugyanarra a következtetésre, és ha ő nem is, miért nem látják és látták a professzionális elemzők és politikai aktorok közül ezt sokan ugyanígy vagy legalább hasonlóan?

Szembenézés az örökséggel

Az Országból hazát olyannyira sokrétűen ragadja meg korunk szembenállásait és azok történeti, ideológiai gyökereit, hogy egy recenzió terjedelmi korlátai csupán néhány példa felvillantására adnak lehetőséget. A kötet harmadik esszéje (A záradék és Katyn) például megérteti az olvasóval, miért jelentett akkora nehézséget a Nyugatnak és azon belül az Amerikai Egyesült Államoknak a Szovjetunió és a kommunizmus iszonyú örökségével való szembenézés, a náci főbűnösökhöz mérhető gyilkológépek és véresszájú ideológusok számonkérése, a történelmi igazságtétel lehetőségének megteremtése. Több írás (Az újratemetés, Vezércsel, Az egykori „demokratikus ellenzékről”, Kinek a sajtószabadsága? A továbbszolgálók, A régi-új élcsapat) korabeli források, nómenklatúrás önvallomások, illetve történészkollégák, kortanúk elemzése és értékelése alapján mutatja be, miképp is őrizhették meg irányító pozíció­jukat a diktatúrák működtetői, a kommunizmus közvetlen örökösei vagy az ellenzékiséget csak mímelő „liberális aranyifjak”. Ez utóbbiak nyugati segédlettel igen gyorsan magukhoz is ragadták az igazság monopóliumát, és elképesztő – amúgy mesterségesen előidézett – médiafölényükkel az egész kelet-európai régióban elérték, hogy a szabadság, a nemzeti függetlenség és az antikommunizmus hősei afféle neander-völgyi képződménynek számítsanak egészen napjainkig.

Egészen rendhagyó az Oroszország című esszé, mert minden eddiginél tömörebben mutatja be, hogy az agyonajnározott gorbacsovi élcsapat milyen terveket dédelgetett és valósított meg (!) a szovjet primátus és az általa képviselt eszme átmentéséhez, és ami egészen döbbenetes, hogy ezen tervek átmeneti sikerében a Nyugat szociáldemokrata pártjai mekkora szerepet játszottak!

Tallai Gábor teljes írása a Látószög blogon olvasható.