Törökország utóbbi hónapokban folytatott többdimenziós sakkjátszmája beérni látszik, hiszen több sikert is elkönyvelhetett a török vezetés az elmúlt hetekben bel- és külpolitikai téren egyaránt. Az állammal szemben 1984 óta fegyveres ellenállást folytató Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) éppen akkor jelentette be feloszlását a demokratikus alapértékek érvényesülésére hivatkozva, amikor az Erdoğan-rendszert politikai ellenfelei önkényuralmi vádakkal támadják az İmamoğlu-ügy miatt. Noha az isztambuli polgármester őrizetbe vétele által vetett hullámok továbbra is polarizálják a társadalmat, a tüntetések intenzitása jelentősen csökkent, ami nagy mértékben a külföldi támogatás hiányának is köszönhető. A transzatlanti világnak jelenleg nem áll érdekében Erdoğan megbuktatása, hiszen amíg az EU saját gyengesége és ezáltal a török katonai védernyőbe vetett reménye miatt egyenesen szemet huny a törökországi események felett, addig a Donald Trump vezette kormányzat lényegében Törökországra bízta a közel-keleti regionális biztonság kezelését, és Szíria sorsát is. Mindebből pedig egyenesen következik az, hogy az orosz–ukrán háborúban közvetlenül és közvetetten érintett felek (főképp az Amerikai Egyesült Államok, és az Európai Unió tagállamai) nemcsak alkalmasnak tartják Törökországot arra, hogy a békeszerződés helyszínéül szolgáljon, de kellő erőt is tulajdonítanak az országnak a háborúban álló felek közötti ellentétek megoldásához.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb elemzésében Törökország belpolitikai stabilizációját, és ezzel összefüggésben külpolitikai mozgástérbővülését veszi górcső alá az utóbbi hónapok eseményeinek tükrében.

Új utak a láthatáron

Május 12-én hivatalosan is bejelentette a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK), hogy követi vezetője, az 1999-ben börtönben ülő, ám most a kormányzattal kiegyező Abdullah Öcalan felhívását és feloszlatja önmagát, arra hivatkozva, hogy „a kurd nép ügyének megoldása eljutott a demokratikus rendezés küszöbéig, így a szervezet eddigi tevékenységének folytatására már nincs szükség.” Noha a békefolyamat már 2024 októberében kezdetét vette Devlet Bahçeli, a Nemzeti Mozgalom Pártjának (MHP) vezetője s ezáltal Erdoğan kulcsfontosságú szövetségese által, aki aktív közvetítőként vállalt szerepet Öcalan és a kormány között, a történelmi kiegyezés időzítését aligha lehet véletlenszerűnek tekinteni. Noha Erdoğan és az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) az utóbbi évek gazdasági nehézségei és a megélhetési válság ellenére a 2023-as köztársasági elnöki és parlamenti választásokat is megnyerte, a tavalyi márciusi helyhatósági választások során a kemalista Köztársasági Néppárt (CHP) fájó vereséget mért a regnáló hatalomra. Ebből a szempontból kockázatokat rejtett magában Ekrem İmamoğlu isztambuli polgármester, a CHP-t de facto lassan két éve vezető politikus korrupcióval, bűnszervezeti tevékenységgel és terrorizmussal összefüggő vádak miatti letartóztatása, azonban ez a lépés sem kezdte ki a rendszer stabilitását.

A PKK-t körülvevő szervezetek hálózata nemcsak Törökországban, de Irakban, Szíriában és Iránban, sőt az európai országokban is aktív maradhat, ami a jövőben még táptalajául szolgálhat a török–kurd ellentéteknek. Ennek ellenére több szempontból is történelmi jelentőségű esemény lehet a PKK feloszlatása, hiszen a társadalmi béke megteremtésével Erdoğan képessé válhat egy olyan nemzetegyesítő mítosz kialakítására, amely által számíthat a kurdok támogatására elnöki újraindulása esetén 2028-ban. A társadalmi bázis kiszélesítése rögvest három olyan utat nyithat meg a török elnök előtt, amelyek korábban szűk többségű parlamenti mozgástere miatt legfeljebb hipotetikus elgondolásnak bizonyultak. Először is, a török alkotmány biztosít egy olyan kiskaput, hogy amennyiben az elnök nem tölti ki ciklusát, akkor újraválasztható, tehát Erdoğan bármikor előrehozott választást írhat ki, ahol pártja akár a megbékélést favorizáló kurdok támogatására is számíthatna. Másodszor, a török alkotmány lehetővé teszi az alkotmánymódosítás népszavazásra bocsátását, amennyiben a parlament 60 százalékos többsége támogatja azt, aminek az elérése a mozgástér növelése által immár szintén nem tűnik elképzelhetetlennek.  Harmadszor elméletileg a kurdok támogatásával a parlamentben is lehetősége nyílhat kétharmados többség megteremtésére az alkotmánymódosítás terén, amely megszüntetné az elnöki mandátumkorlátot, ami jelenleg megakadályozza újraindulását. Noha az İmamoğlu-ügy miatt kirobbant tüntetések intenzitása mostanra csökkent, azt nem lehet eltagadni, hogy politikai turbulencia van az országon belül, aminek a kezelése még időbe fog telni. Emellett pedig mindhárom felsorolt lehetőség rejt magában kockázatokat, tehát nem valószínű, hogy a közeljövőben döntés születne a kivitelezést illetően. Nagy valószínűség szerint a következő egy–két évben fog kirajzolódni a török–kurd megbékélés sikere, ami a bel- és külpolitikai, de leginkább gazdasági sikerek felmutatása mellett kulcsfontosságú lesz Erdoğan újraválasztásának szempontjából.

Sokatmondó, hogy a CHP 2023-as helyhatósági győzelmei óta egy előrehozott választásra készül, elnökjelöltjének pedig a diplomájától és szabadságától megfosztott Imamoğlut jelölte. Noha a szimbólumpolitika szempontjából valóban erős üzenettel bír az isztambuli főpolgármester jelölése, ám kérdéses, hogy még esetleges szabadulása esetén is, diploma hiányában képes lesz-e elindulni a választáson, miután a köztársasági elnöki poszt betöltéséhez egyetemi végzettség szükséges. Az ügy hatására a CHP támogatottsága néhány százalékpontot növekedett, ám leginkább csak potenciális szövetségesei – főleg az İYİ párt – kárára tudott erősödni, ami jelenleg nem eredményezne parlamenti többséget a párt és szövetségesei számára. Az is csapdahelyzetet jelenthet az ellenzék legfőbb erejének, ha végül a szintén népszerű, ám Imamoğlunál jóval nacionalistább karakterű, Mansur Yavaşt választja meg köztársasági elnökjelöltjének, s ezzel a kurd szavazók egy részét a békét lehetővé tevő Erdoğan mellé sodorja. Az ellenzék és a kurdok kapcsolatában szintén ellentmondást szülhet, hogy miközben az ellenzék azt a narratívát sugározza a világ a felé, hogy a regnáló török rezsim nyílt autokráciává vált és hatalmi túlkapásokat hajt végre, addig a PKK ezzel ellentétesen azt közvetíti, hogy a kurdok ügyének demokratikus rendezése iránt a kormányzat minden korábbinál nyitottabb.

Egy új regionális nagyhatalom felemelkedése

A tüntetések kifulladása nem függetleníthető attól a ténytől, hogy az İmamoğlu-ügyről a transzatlanti világ igyekezett a lehető legkevesebb tudomást venni. Nyomásgyakorlás, de még elítélő nyilatkozatok sora sem érkezett a korábbi években morális nagyhatalomként tetszelgő Európai Unió és az (egykori) európai nagyhatalmak részéről, az Amerikai Egyesült Államok pedig saját érdekeivel összhangban egyenesen legfontosabb régióbeli partnereként tekint Törökországra. Az európai bürokraták – az EU katonai gyengeségének tudatában – kénytelenek voltak a védelempolitikai célkitűzéseik miatt szemet hunyni a török elnök belpolitikai játszmái felett. Már csak azért is, mert az amerikai–európai viszonyban beálló surlódások miatt az ütőképes hadsereggel és modern katonai technológiával rendelkező Törökországnak nagyobb szerepet szánnak a kontinens védelmében.  Nem véletlenül tekint még a „Tettrekészek Koalíciója” (coalition of the willing) is partnerként Törökországra, április és május folyamán is több egyeztetés zajlott az ukránok, franciák, britek és törökök között például a fekete-tengeri biztonság és az Ukrajnának nyújtott esetleges biztonsági garanciák kapcsán.

Noha Törökország lassan két évtizede az egyedülálló geopolitikai helyzetére építve folytat hatékony külpolitikai stratégiát, az ország jó érdekérvényesítő képessége az orosz–ukrán háború kirobbanása óta vált a mindennapok több területén is szembetűnővé. Például a gáztranzit lebonyolítása Európa felé, de az ország fekete-tengeri mezőgazdasági kereskedelmi kezdeményezés megkötésében betöltött jelentősége, a szankciókból való kimaradás, illetve a mediátor szerep felvétele a háborúban is ide sorolható. Talán azt sem túlzás állítani, hogy Európában és annak szomszédságában Törökország húzta eddig a legtöbb hasznot az európai elitek önblokkosító mentalitásából, és az önsorsrontó szankciópolitikából is. Törökország kihasználta az európai elitek szűklátókörűségét, ami által reálpolitikai alapokon és ezáltal saját érdekvédelmen nyugvó testtartást vett fel, amely bizalmat ébreszt a háborúban közvetlenül és közvetetten érintett felek között is. Természetes választásnak tűnt tehát, hogy három év után az első közvetlen orosz–ukrán tárgyalásra ismételten Isztambulban került sor május 16-án.

Noha a tárgyalások nem értek el áttörést, az már részsikernek tekinthető, hogy a delegációk nem zárkóztak el annak folytatásától, május 19-én pedig Donald Trump amerikai elnök telefonon egyeztetett Vlagyimir Putyin orosz, illetve Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel is a tűzszüneti tárgyalásokról. Bár az amerikai tárgyalódelegáció eleinte kategorikusan kizárta, hogy az európai országok részt vegyenek a béketárgyalásokban, a legújabb hírek szerint az amerikaiak európai szövetségeseikkel szorosan koordinálják a tárgyalásokat. Ez a fordulat az amerikai hozzáállásban jelentős mértékben éppen Törökországnak köszönhető, hiszen Erdoğan a multipoláris világrend támogatójaként kezdettől fogva ellenezte az Ukrajnát és Európát mellőző amerikai–orosz szuperhatalmi tárgyalásokat, ami egyet jelentett volna a kis és közepes országok kihagyásával együtt járó megegyezéssel. A nemzetközi hírekben Erdoğan egyre gyakrabban Trump béketeremtő megbízottjaként jelenik meg, ami nem meglepő, hiszen az amerikai elnök a közel-keleti regionális biztonság kezelését, és Szíria visszaintegrálását a nemzetközi közösségbe is Erdoğanra bízta.

A gyümölcsöző amerikai–török kapcsolatokra a rijádi találkozó is rávilágított, ahol 25 év után került sor közvetlen tárgyalásokra az amerikai és szíriai elnök között, ráadásul Trump elmondása szerint a Szíriával szembeni szankciók feloldásáról szóló döntését a török elnökkel folytatott telefonbeszélgetés előzte meg. Mindez több szempontból is megerősíti Erdoğan pozícióit, hiszen Ahmed al-Sara’a legitimálásával a török vállalatok kulcsszerepet vállalhatnak Szíria újjáépítésében, Törökország a szír elnök kérésére (!) vehet részt az új szír hadsereg tagjainak kiképzésében, és légibázisokat is nyithat az országban, továbbá a szír menekültek jelentős része is hazatérhet.

Mindemellett a szíriai kurd kérdés is enyhülni látszik, hiszen amellett, hogy  a Kurd Népvédelmi Egységek (YPG) nem tekintették magukra nézve kötelező érvényűnek Öcalan felhívását, a Szíria északkeleti részén évek óta de factofélautonómiát kialakító kurdok kvázi a függetlenségi törekvéseiknek voltak kénytelenek búcsút mondani azáltal, hogy aláírták a szíriai nemzeti hadseregbe való integrálódást.

Magyar útmutatás Európának

A nyugat-európai elit ideológiavezérelt oroszellenes politikája az energiaellátás és a védelmi kérdések terén is kiszolgáltatta magát Törökországnak. Az ország megkerülhetetlensége egy új geopolitikai realitássá vált Európa számára, legalábbis középtávon biztosan. Már most is a Török Áramlat maradt az egyetlen aktív útvonala az Európába irányuló orosz gázszállításoknak, és noha az Európai Bizottság dolgozik azon, hogy „2027 végéig tagállamok teljesen leváljanak az orosz olajról, gázról és nukleáris fűtőanyagról”, a gázelosztói ambíciókat dédelgető Törökország aligha fog belenyugodni ebbe. Az EU által korábban ünnepelt azeri gázalku a gyakorlatban szintén a török vezetékeken keresztül történő szállítást jelenti, miközben kvázi nyílt titok, hogy Azerbajdzsán szintén átcímkézett orosz gázt exportál Európába.

Az EU mozgástere az energiaimport terén rendkívül szűk, miután a szervezet tagállamai brüsszeli nyomásra gázszükségleteiknek immár közel 50 százalékát drága LNG-ből fedezik, aminek felét az Amerikai Egyesült Államok exportálja. Ezen az eleve kiszolgáltatott helyzeten tovább rontott, hogy a Trump-adminisztráció további 350 milliárd dollár értékben várná el az európaiaktól, hogy amerikai energiát vásároljanak a vámcsökkentés érdekében. A transzatlanti viszonyt megterhelő nézeteltérések aligha teszik lehetővé az EU számára, hogy legfőbb beszállítói közül egyszerre lépjen fel az USA-val, Oroszországgal, valamint Törökországgal és Azerbajdzsánnal szemben.

Ezzel a brüsszeli önblokkosító mentalitással szemben Magyarország a fentiekben felsorolt összes állammal kifejezetten jó, reálpolitikai alapokon álló kapcsolatot ápol saját érdekvédelméből adódóan. Miközben Magyarország külkereskedelmi kapcsolatainak diverzifikálása, vagyis a keleti nyitás stratégiája miatt évek óta az EU célkeresztjében van, maga az EU is ráébredt a közép-ázsiai államok növekvő súlyára. Április közepén az EU–Közép-Ázsia csúcstalálkozón a blokk képviselői „az összekapcsoltság” jegyében egy újabb 12 milliárd eurós beruházási csomagot mutattak be Közép-Ázsia számára, miután 2024 elején is már megállapodás született egy 10 milliárd eurós közlekedési infrastruktúrát és logisztikát érintő stratégiáról. Az Európát Kínával összekötő szállítási útvonalhálózat, az ún. középső folyosó délre való eltolódása a háború miatt azt jelenti, hogy Magyarország fontos elosztóközponttá válik, ezáltal például új értelmet adva a Budapest–Belgrád vasútvonalnak is. Ez azt is jelenti, hogy Európa és Kína között a szárazföldi nyugati–keleti kereskedelem többek között Magyarországon, Törökországon, Azerbajdzsánon és Kazahsztánon keresztül fog zajlani. Ennek fényében az sem meglepő, hogy a Türk Államok Szervezete (TÁSZ) története során először rendezett csúcstalálkozót egy megfigyelő státuszú tagállamban, vagyis Magyarországon május 20-án és 21-én, ami hazánk emelkedő súlyát is jelzi az együttműködésen belül. Magyarország és a TÁSZ tagállamai, különösen annak domináns állama, Törökország is egy olyan békén és energiabiztonságon alapuló stratégiai jövőképen osztozik, amelyet kölcsönösön előnyös megállapodások keretében a csúcstalálkozót lezáró Budapesti Nyilatkozat is tükröz.

Biró András