A III. világháború széléről táncolt vissza a világ? Trump elnök saját bevallása szerint 10 perccel a támadás előtt vonta vissza a tűzparancsot, így az USA mégsem mért csapást három iráni célpontra. Mi rejlik a kardcsörtetés mögött?
A helyzet megértéséhez az amerikai geopolitikai nagystratégiát kell segítségül hívnunk, amelyről Wesley Clark nyugalmazott tábornok, a NATO európai erőinek volt főparancsnoka többször is beszélt. Eszerint a Project for a New American Century (PNAC) stratégái a Közel-Kelet és Észak-Afrika korábbi szovjetbarát vagy kiszámíthatatlan rezsimjeit még azelőtt akarták megdönteni és destabilizálni, mielőtt egy feltörekvő rivális hatalom megnyerné azokat magának szövetségesnek. Clark hét ilyen országot említ: Irak, Szíria, Szomália, Szudán, Líbia, Libanon és végül Irán.
A PNAC-projekt 2006-ban hivatalosan véget ért ugyan, ám elég egy pillantást vetni a térképre, hogy lássuk: a destabilizálás javarészt sikerült, ugyanakkor időközben megjelent egy rivális hatalom is, Kína.
Kína ráadásul az Új Selyemúttal – pontosabban annak tengeri és egyik vasúti ágával – összeköttetésben áll Iránnal. Kínának nagy tervei vannak Iránnal, a Főnix-projekt keretében például építenének egy szárnyvonalat Irakon át a szír tengerpartig. A vonal hivatalosan Aleppó, Moszul és más szétlőtt városok újjáépítését szolgálná, amit a nagyhatalmak közül jelenleg egyedül Kína tudna finanszírozni és – a “bevett” módon, saját munkásaival és anyagaival – kivitelezni.
És mivel fizetnének a szírek, irakiak és a felettük atyai felügyeletet gyakorló irániak Kínának? Olajjal és gázzal, elvégre Kína már jelenleg is az iráni olaj fő vásárlója Indiát megelőzve.
Amikor Trump elnök Iránt újabb szankciókkal sújtotta, valójában Kína és India olajvásárlását akarta megdrágítani, így növelve e két feltörekvő kereskedelmi hatalom energiaköltségét és teremtve piacot az amerikai palaolajnak. India még védekezik, az USA kereskedelmi szankcióira válaszlépéseket hozott. Kína is kereskedelmi háborúban áll az USA-val, amit a ritkaföldek kivitelének lassításával vív.
Az elektromobilitáshoz szükséges nyersanyagokból Észak-Koreában is rengeteg van, így ne csodálkozzunk, ha Trump nemsokára ismét találkozik a rakétaemberrel. Ezt persze a kínaiak is tudják, ezért az amerikai állampapírok fokozott eladásával is zsarolják Washingtont, ami az amerikai jegybank szerepét betöltő FED kamatemelését kényszerítené ki, már ha Trump elnök nem óvná ettől hetente a FED-et Twitter-üzeneteiben.
Irán tehát Kína előretolt bástyájaként is szálka Washington szemében, ám Teheránnak regionális hatalmi ambíciói is vannak. A szír háborúban az orosz légierő mellett iráni és palesztin Hezbollah-zsoldosok mentették meg Aszad elnök hatalmát, amiért Teherán be is nyújtotta a számlát. Kínához hasonlóan Szírián keresztül szeretne kijutni a Földközi-tengerre, hogy onnan is exportálhasson szénhidrogéneket Európába. A görög és olasz olajfinomítók ugyanis az iráni olajra voltak hangolva, ám az EU azonnal engedett az USA nyomásásnak és leállította az iráni olajvásárlásokat. Aligha várható, hogy a brüsszeli politikusok beváltsák ígéretüket, és a dollár kikerülésével, az INSTEX barter kereskedőházon keresztül bonyolítsák az EU-iráni kereskedelmet.
Irán most leginkább egy mellékhadszíntér a nagy játszmában, amelyben az USA és Irán-ellenes, térségbeli szövetségesei nyerésre állnak. Légicsapások várhatók az atomprogram intézményeire, az iráni légvédelemre, de megszállás aligha.
Az idő most Trumpnak dolgozik, a 82 milliós perzsa ország az embargók miatt súlyos gazdasági nehézségekkel küzd, az olajexport lassulása tovább erodálja a teheráni rezsim gazdasági legitimációját. Moszkva sem nézi jó szemmel egy olajban és katonaképes fiatalokban gazdag, százmilliós síita birodalom kiépülését a határainál.
Borítókép: MTI/AP/Evan Vucci
