Számos olyan eset van, amikor a jog egyértelműen és kíméletlenül kimondja azt, amit a politika nem szeretne. A német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság 2025. december 10-i ítélete az Északi Áramlat 2022-es felrobbantásáról pontosan ilyen. A német ítélet valójában annyit mondott ki, amit eddig is tudtunk: a terrorcselekményért Ukrajna felelős, egy állami hátterű, titkosszolgálati műveletről volt szó, amely veszélyeztette egy uniós ország, s így az egész EU energiaszuverenitását. A megfelelő következményeket mielőbb le kellene vonni, Ukrajna alkalmatlan az uniós csatlakozásra, hiszen egy ilyen ország nem érdemli meg a többi tagállam bizalmát. A brüsszeli vezetés azonban hallani sem akar erről, mint ahogy a nyakló nélkül kiszórt uniós források kapcsán sem hajlandó elszámoltatni Ukrajnát.
Petri Bernadett, a XXI. Század Intézet kutatója a német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság Északi Áramlattal kapcsolatos ítéletét és annak következményeit tekintette át.
Történelmi jelentőségű ítélet, de semmi meglepő
A határozat egy Serhij K. nevű férfi ügyében született, aki korábban az ukrán hadsereg egyik különleges egységének tagja volt. A férfit tavaly Olaszországban fogták el, jelenleg Németországban van előzetes letartóztatásban. A perben védői többek között azzal érveltek a férfi ártatlansága mellett, hogy még abban az esetben is úgynevezett nemzetközi mentelmi jog illeti meg ügyfelüket, ha részt vett volna a támadásban. Állításuk szerint ugyanis az Északi Áramlat elleni akció az ukrán–orosz háború része volt, az orosz infrastruktúra elleni támadás pedig a nemzetközi jog alapján megengedett. Arra is hivatkoztak, hogy a vezetékek nemzetközi vizeken futottak, és katonai célpontnak minősültek, mivel Oroszország az energiaszállításból finanszírozta háborús erőfeszítéseit. A német bíróság határozata ezt az érvelést egyértelműen elutasította és kimondta: az Északi Áramlat nem számított legitim katonai célpontnak, ráadásul annak felrobbantása „idegen állam megbízásából” történt, a felelős pedig Ukrajna.
A bíróság szerint az Északi Áramlat felrobbantása nem elszigetelt akció, hanem állami hátterű, titkosszolgálati művelet, ami gyakorlatilag terrorcselekménynek minősül.
A döntés egyik legfontosabb mondata az, hogy a robbantás következtében Németország energiaszuverenitása károsodott, mert a vezetékek Németországban végződtek és a német gázellátást szolgálták. Ezzel az ügy egy szempillantás alatt más megítélés alá került, hiszen Ukrajna évek óta következetesen igyekezett Oroszországra kenni a történteket, Brüsszel és az Ukrajnát mentegető európai vezetők pedig mindent megtettek, hogy segítsenek elkenni a felelősséget. Az életben azonban fehéren-feketén szerepel, az Északi Áramlat felrobbantása egy európai uniós tagállami szuverenitást és ellátásbiztonságot érintő jogsértés.
Az Északi Áramlat-ügy valójában az európai döntéshozatal önámítási képességéről szól. Egy bírósági döntés jelzi az ukrán állami felelősséget és az európai szuverenitás érintettségét, de mind a német vezetés, mind pedig a brüsszeli elit úgy tesz, mintha „nem lenne itt semmi látnivaló”. És teszik ezt évek óta, hiszen a német ítélet valójában annyit mondott ki, amit eddig is tudtunk.
Az Északi Áramlat felrobbantása az egész EU elleni támadás
A jog azonban nem ízlés kérdése, és nem fordítható minden esetben a háborúbarát brüsszeli elit előnyére. Ha egy tagállam létfontosságú infrastruktúráját állami szinthez köthető szabotázs éri, a felett nem lehet egyszerűen szemet hunyni és nem kezelhető egyszerű diplomáciai kellemetlenségként sem, mert az uniós jogrend a tagállamok biztonságát szerencsére nem a kéz kezet mos elvére, hanem szerződéses kötelezettségekre és azok következményeire építi.
Ilyen automatizmus az uniós alapszerződés védelmi klauzulája, ami jogi kötelezettségvállalás a tagállamok közötti szolidaritásra egy meghatározott tényállás bekövetkezése esetén.
A szerződés szövege egyértelmű: a klauzula akkor alkalmazandó, ha egy tagállam „fegyveres támadás áldozatává válik területén”. A rendelkezés szándékosan nem részletezi a válaszlépések formáját, mert a hangsúly nem az eszközökön, hanem az esemény jogi minősítésén van. A klauzula elsődleges funkciója tehát az, hogy egy bizonyos súlyosságú erőszakos cselekményt az Unió egésze számára releváns jogi eseménnyé emeljen. Mindez különösen fontos a nem hagyományos erőalkalmazási formák esetében. A nemzetközi jog – az ENSZ Alapokmánya 2. cikk (4) bekezdésének értelmezése és a Nemzetközi Bíróság gyakorlata alapján – régóta elismeri, hogy az „erőszak” és a „fegyveres támadás” fogalma nem az alkalmazott eszköz típusához, hanem a cselekmény hatásához és következményeihez kötődik. Ennek megfelelően
egy kritikus infrastruktúrát érintő, állami szabotázs Ukrajna részéről, amely súlyos gazdasági és biztonsági következményekkel jár, elérheti a fegyveres támadás jogi küszöbét akkor is, ha nem klasszikus katonai művelet formájában valósul meg.
Ezt az értelmezést egyértelműen megerősíti a Nemzetközi Bíróság ítélkezési gyakorlata. Az Oil Platforms ügyben a Bíróság vizsgálta, hogy az iráni olajplatformok megsemmisítése miként illeszkedik az erőszak tilalmának és az önvédelem jogának rendszerébe. Az ügy jelentősége abban áll, hogy egyértelművé tette: a létfontosságú gazdasági infrastruktúra elleni támadások a jus ad bellum, vagyis az erő alkalmazásának tilalma körébe tartozhatnak, és nem pusztán humanitárius vagy kereskedelmi jellegű kérdések.
Hasonló következtetés adódik a Korfu-szoros ügyből, amelyben a Bíróság kimondta, hogy egy állam nem hagyományos hadműveletekért is nemzetközi jogi felelősséggel tartozhat, amennyiben azok egy másik állam szuverenitását és biztonságát súlyosan veszélyeztetik. A döntés lényege, hogy az erőszak tilalma és az állami felelősség nem kizárólag nyílt fegyveres összecsapásokhoz kötődik, hanem minden olyan állami magatartáshoz, amely érdemben sérti egy másik állam biztonságát.
Ukrajna nem érdemli meg az uniós tagállamok bizalmát
Az uniós alapszerződés védelmi klauzulájának alkalmazása tehát minden szempontból megalapozott lenne. Azonban nem történik meg. De vajon miért? Pedig, és éppen ez a klauzula alkalmazhatóságának következménye, innentől kezdve az ügy többé nem értelmezhető Németország és Ukrajna kétoldalú konfliktusaként. Ennek az ügynek a kezelésébe innentől kezdve a többi uniós országnak is beleszólása van. És amit a brüsszeli vezetés a legkevésbé szeretne látni:
ha egy harmadik ország, így Ukrajna cselekménye az Unió egészének biztonságát érinti, akkor nem tartható fenn változatlan formában sem a társulási, sem a csatlakozási folyamat.
Az EU–Ukrajna Társulási Szerződés ugyanis nem pusztán gazdasági együttműködés, hanem érték- és biztonságpolitikai megállapodás. A szerződés „alapvető elemei” közé tartozik a szuverenitás tisztelete, a békés együttműködés és az európai stabilitás előmozdítása — vagyis éppen az, amit egy infrastruktúra elleni, állami szinthez köthető támadás a legdurvábban sért. Ezek az elvek kifejezetten megjelennek a szerződés alapelvei között. A megállapodás 2. cikke kimondja, hogy a demokrácia, az emberi jogok és az alapvető szabadságok tisztelete, valamint a szuverenitás és a területi integritás, a határok sérthetetlensége és a függetlenség tiszteletben tartása a megállapodás „alapvető elemeit” képezik. Ennek jogi jelentősége kiemelkedő: az „alapvető elem” nem pusztán deklaratív megfogalmazás, hanem olyan szerződéstechnikai minősítés, amelyhez a nemzetközi szerződési jog alapján konkrét jogkövetkezmények kapcsolódnak. Egy EU-tagállam energia-infrastruktúráját érintő állami támadás tehát mindezekkel összeegyeztethetetlen, és lényeges szerződésszegést valósíthat meg. Itt Ukrajna nem bújhat el a szokásos áldozati érvek mögé, hiszen ez a szerződésszegés egy jogi értelemben vett bizalomvesztés.
Az Európai Unióról szóló szerződés 49. cikke szerint az Unióhoz való csatlakozás feltétele, hogy az érintett állam „tiszteletben tartsa és előmozdítsa” az Unió alapértékeit, amelyeket az EUSZ 2. cikke határoz meg. Ezek közé tartozik a béke, a jogállamiság, valamint a tagállamok közötti szolidaritás. A 49. cikk szövegezése nem pusztán deklaratív: a „tiszteletben tartja és előmozdítja” kitétel folyamatos és aktív kötelezettséget keletkeztetne Ukrajna számára a teljes tárgyalási időszak alatt. E kötelezettséggel jogilag összeegyeztethetetlen, ha egy csatlakozni kívánó ország katonai vagy kvázi katonai cselekményt hajt végre egy EU-tagállam ellen
Amennyiben az Európai Unió intézményei politikai megfontolásokból nem kívánják felfüggeszteni vagy felmondani az EU–Ukrajna Társulási Szerződést, ez nem jelenti azt, hogy a tagállamok jogilag eszköztelenné válnának. Az uniós jogrend több olyan ponton is mozgásteret biztosít számukra, ahol konkrét döntésekkel tényleges hatást tudnak gyakorolni. A nemzeti biztonság a tagállamok kizárólagos felelőssége. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tagállamok saját hatáskörben hozhatnak védelmi intézkedéseket, a csatlakozási eljárás, illetve ezen belül egyes fejezetek lezárása pedig továbbra is egyhangúsághoz van kötve – a jelen helyzetben tehát egyáltalán nem csoda, hogy Brüsszel foggal-körömmel küzd ellene, hiszen egyre inkább szembejön a valóság és egyre komolyabb veszély fenyegeti az Ukrajna gyorsított csatlakozására vonatkozó brüsszeli mestertervet.
A magyar emberek érdeke nem lehet alku tárgya
Nem szabad elfelejteni, hogy a fenti kötelezettségek nemcsak a tagállamokra és a csatlakozásra várókra vonatkozik, hanem a jóhiszeműség, a szolidaritás, a bizalom elve ugyanúgy köti az európai vezetést is, a jogsértés pedig brüsszeli részről is jogsértés. Ezen a téren pedig újabb szintet lépett a von der Leyen Bizottság, lefelé.
Mert miközben Ukrajna egy európai uniós tagállam, következésképpen pedig a teljes európai közösség energiabiztonságát támadja, Brüsszel tovább önti a pénzt Ukrajnába – ellenőrzés nélkül, elszámoltatás nélkül, kérdések nélkül. Az Európai Unió eddig 193 milliárd euróval támogatta Ukrajnát, és Ursula von der Leyen a napokban újabb 90 milliárd eurós csomagot jelentett be, amit a brüsszeli tervek szerint az elkövetkező években további 800 milliárd euró kifizetése követ. Az átláthatóság, a közpénzek felelős kezelése köti Ukrajnát és kötné Brüsszelt is, de ők egy háborús pénzautomataként tekintenek az Európai Unióra.
Ezért jogos és elkerülhetetlen a követelés: Brüsszelnek egyértelműen és határozottan el kell ítélnie az uniós tagállamok energiabiztonsága elleni ukrán támadásokat, el kell állnia a gyorsított ukrán csatlakozás tervétől és és haladéktalanul felül kell vizsgálnia az Ukrajnának juttatott pénzügyi támogatásokat, mert minden újabb átutalt euró tovább növeli a politikai és biztonsági kockázatot és az európai emberek bizalmatlanságát.
És éppen ezért egyértelmű: egyáltalán nem mindegy, ki képviseli Magyarországot, amikor ebben a kérdésben döntenek.
Ebben a súlyos ügyben pedig csak az a politikai erő viheti előre a magyar emberek érdekeit, amely nemet mond a felelőtlen ukrán pénzszórásra, nemet mond az elszámoltatás nélküli támogatásokra, nemet mond arra, hogy Európa Ukrajna érdekében felrúgja a saját szabályait és eljátssza az európai állampolgárok bizalmát. Ma a nemzeti önvédelem az egyetlen biztos választás.
