A nemzeti újjáéledés korszaka

„Nem elég a világ, világkép kell” – fogalmaz Márai Sándor. Világrendet csak az képes kialakítani, aki világképet is tud kínálni: olyan víziót és rendezőelvet, amely kijelöli a közösségek céljait, értékeit és önértelmezését. Az elmúlt évtizedek globális ideológiái azonban épp ettől fosztották meg a világ társadalmait – univerzális ígéreteik mögött nem világképet, csupán technokrata menedzsmentet kínáltak. A jelenlegi átrendeződés egyszerre következménye egy ideológiai vákuumnak és lehetőség arra, hogy újraértelmezzük, mi lehet ma egy érvényes, jövőt formáló világkép alapja.

Halkó Petra, a XXI. Század Intézet vezető elemzője legújabb elemzésében annak jár utána, miként vezetett a nyugati liberalizmus válsága a globális világrend megingásához. Bemutatja, hogy a világ jelenlegi átrendeződésében nem az ideológiai uniformizálódás, hanem a nemzeti önértelmezések felélénkülése válik a jövő rendezőelvévé.

Világkísértés: egy univerzális rendígéret

A második világháborút követő évtizedek során – kiemelten az 1968-as „életmódforradalom” után – olyan politikai-filozófiai áramlatok kerültek felszínre és váltak meghatározóvá Nyugaton, amelyek nyíltan vagy közvetetten valamiféle „utolsó ember” eljövetelét hirdették, azaz egy olyan individuumét, aki túl van a történelem viszontagságain és a fölé emelkedve, kollektív kötöttségek nélkül élvezheti a szabadságát. E gondolkodás szerint a nemzeti hovatartozás, a családi kötelékek, a társadalmi normák, s különösen a keresztény erkölcsi rend csupán béklyók, akadályai az ember önkiteljesedésének. Az önfelszabadítás eszméje vonzóvá tette a liberalizmust, mivel az az élvezet szabadságát az erkölcsi és társadalmi felelősség- és kötelezettségvállalás fölé helyezte. Ez az elképzelés mindenek felett hangsúlyozta az egyéni autonómiát és radikálisan átalakította a társadalmi értékek, közösségi normák jelentőségét, ezzel aláásva az általános értelemben vett társadalmi kohéziót a nyugati világon belül. Más szóval: a nyugati civilizáció nem pusztán a közösségi normákról, hanem azok értelmezési keretéről is lemondott.

A nyugati liberális gondolkodás így tehát hátat fordított a történetiségnek, s az egyéni szabadságot a közösség rovására, azt szétzúzva értelmezte újra. Tette mindezt egyfajta valláspótlékként, amely a haladás eszméjét egy idealizált világképbe csomagolta. Ezt az irányzatot a legmarkánsabban Francis Fukuyama képviselte, aki szerint a liberális demokrácia megtestesíti a világtörténelem végpontját, elérve az emberi fejlődés csúcsát. Habár az elmúlt évtizedek történései nem Fukuyama narratíváját támasztottak alá, hanem sokkal inkább annak tarthatatlanságát, két ok is létezik, amiért (még) foglalkoznunk kell vele.

Egyfelől ez az eszmefuttatás azt állítja, hogy az emberi társadalmak fejlődése, mint olyan lezárult, a történelem beteljesítette önmagát. Márpedig ha így van, akkor nincs többé hová tartani, nincsenek gyökerek és nincsenek a hétköznapokon túlmutató célok. Csak egy horizont, amely mögött már nem húzódik semmi. Vagyis a nyugati liberalizmus nemhogy világképet nem kínál, de még a szükségességét sem látja annak – legyen elég a világ! A világ, amelyet nem lehet és nem is kell formálni, csak menedzselni, fogyasztani, fenntartani és újrahasznosítani. Magyarán: nincs szükség jövőre, csak jólétre.

A nyugati liberalizmus soha nem volt több, mint egy kecsegtető, de hamis ígéret arra, hogy történelem, közösség és erkölcs nélkül felépíthető egy egyetemes rend.

És íme a második ok, amiért beszélnünk kell minderről: ez a kísértés csaknem egy világot ejtett rabul, s kísérelte meg annak univerzálását. 1989 után sokak számára úgy tűnt, hogy a múltat végérvényesen magunk mögött hagytuk, s ez a fajta felfogás marad örök érvényűen az egyetlen verseny- és életképes (politikai) eszmerendszer a világban. A Szovjetunió összeomlása ezt pedig nemcsak megerősítette, hanem esélyt is kínált arra, hogy a nyugati szemléletet globálissá tegyék. Ennek geopolitikai leképeződése volt az Amerikai Egyesült Államok (USA) szuperhatalmi státusza, azaz a globális hegemóniája.

Ebből is jól látható, hogy a nyugati liberalizmus szellemi szülöttei, a poszthumán és posztnemzetállami irányzatok szoros összefüggésben állnak egymással, sőt utóbbi az előbbiben gyökeredzik: mindkettő a hagyományos emberkép, közösségi kötődés és történeti folytonosság tagadásán alapul. A poszthumán szemlélet az emberi lét biológiai és erkölcsi határainak felszámolását célozza, míg a posztnemzetállami gondolat a politikai közösségek határainak feloldására törekszik. Ergo együttesen váltották ki a „tradicionális” keretek elutasítását és kezdték meg egy új technokratikus, jogi, anyagi és globális világ építését – koherens világkép nélkül, ami végül a liberális hegemónia válságához vezetett. Miközben ugyanis a világkép nélküli világ világrenddé igyekezett válni, kiderült: a szabadságra épülő utópia valójában a szabadság korlátozásához vezetett, s az ideológiai önfelszámolás nem csupán belső társadalmi feszültségeket keltett, hanem a nemzetközi erőtérben is kihívásokat generált, mivel a liberális világkép globális exportálhatósága egyre több helyen ütközött ellenállásba, s ezzel elindította a geopolitikai struktúrák újrarendeződését.

Világrend: átrendeződés egy világkép nélküli korszakban

A nemzetközi struktúrák átalakulásának legfőbb indikátora, hogy a nyugati modell univerzalista, határokat eltörlő politikája már nem mindenki számára tekinthető szükségszerűen és feltétel nélkül követendő példának, sőt alternatív világképek mentén keresik az új geopolitikai rend lehetőségét. E paradigmaváltás a világpolitika új korszakát jelöli ki, amelyben a korábbi, 1991 óta uralkodó, egypólusú világrend helyébe egy többpólusú világrend épül. Azaz ez nem csupán a gondolkodásmód és a korszellem radikális átalakulását jelenti, hanem olyan tektonikus változásokat, amelyek magukkal hoztak egyfajta geopolitikai erőátcsoportosulást is: a világgazdaság növekedésének súlypontja áthelyeződött a transzatlanti világból Ázsia, Afrika, illetve Dél-Amerika irányába, s megkerülhetetlen szerep jutott a fejlődő világ országainak a holnap világrendjében.

Miután a nyugati liberális világrend megrendült, sőt kudarcot vallott, természetes módon megkezdődött több regionális nagyhatalom vagy középhatalom vetélkedése, amely jelentősen megváltoztatta az erőviszonyokat a világpolitika színpadán. Az első erőcsoportot alkotja az ezidáig egyeduralkodó Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei (Európai Unió, Nagy-Britannia, Japán). A második blokkba tartozik Oroszország és a maga mellé állított, szintén nyugati szankciók által sújtott országok, mint például Belarusz, Irán, Észak-Korea, Mianmar és Venezuela. A harmadik csoport tagja Kína és a globális Dél részéről Brazília, a Dél-afrikai Köztársaság, India, Indonézia, Pakisztán, Szaúd-Arábia és Törökország, mögöttük-mellettük pedig az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Kazahsztán, Mexikó, Nigéria, Vietnám. Ennek értelmében jelen állás szerint a nagyhatalmi politikában az amerikai–orosz–kínai viszonyrendszer, az eurázsiai térségben az orosz–indiai–kínai, míg a közel-keleti régióban a szaúdi–iráni–török hármas lesz a meghatározó. Az olyan regionális konfliktusok, mint az orosz–ukrán, az azeri–örmény vagy az izraeli–palesztin immár nem lokális zárványokként, hanem a globális viszonyrendszerek metszéspontjaiként egyértelműen rávilágítottak arra, hogy a felsorolt országok mára már nem „csak” térségük legmeghatározóbb szereplői, hanem globális befolyással bírnak.

A geopolitikai erőtér e tagolása ugyanakkor nem pusztán stratégiai viszonyokat tükröz, hanem egymással versengő világnézeti attitűdöket is: liberális hegemónia, civilizációs ellenpólus, újrakeretezett együttműködés. Fontos látni, hogy Kína és a globális Dél primer célja nem egy alapjaiban új világrend létrehozása, hanem az ezidáig uralkodó amerikai dominancia megdöntése a globális együttműködés keretein belül. Vagyis: miközben az Amerikai Egyesült Államok az alkalmi, bilaterális és továbbra is alárendeltségre épülő kapcsolatrendszerekre építene – értelemszerűen saját pozícióját is erősítve ezzel –, addig az új kezdeményezések érdekes módon a jelenlegi globális együttműködés multilaterális struktúráit értelmeznék újra oly módon, hogy túllépnek a nyugati fragmentált és versengő felfogáson.

Ennek az új világrendnek a multilateralizmusa láthatóan a korábbiaktól merőben eltérő szemléleten alapul. Míg a korábbi világrend(ek) azt bizonyították, hogy a nemzetközi szervezetek elsősorban azért léteznek, hogy előmozdítsák a nemzetközi rendszer legerősebb államainak érdekeit, addig a globális Dél megszerveződésének eddigi formái (BRICS, Eurázsiai Gazdasági Unió, Övezet és Út kezdeményezés, Sanghaji Együttműködési Szervezet, Türk Tanács) nem nemzetek feletti, intézményesített formában működnek, hanem fórumként funkcionálnak az együttműködésre. Ez nem a hatalmi hierarchiák újraosztását ígéri, hanem a kapcsolatrendszerek minőségi átalakítását, ezzel új típusú legitimációs mintákat teremtve a nemzetközi térben. Ennek egyik alapelve pedig, hogy minden nemzet egyenjogú partnerként léphet fel és vehet részt a nemzetközi folyamatokban. E modell maga Kína számára is gyors növekedést és teljes integrációt biztosított a világkereskedelmi rendszerben, lehetővé téve számára, hogy vezető pozíciót érjen el a globális gazdasági szabályozásban és új értéket teremtsen az új szabályokban: a kölcsönös előnyök maximalizálása és a kockázatok minimalizálása.

Az Amerikai Egyesült Államok kiszámíthatatlan, harsány külpolitikai döntései tehát mostanra nem a status quo, azaz egy meglévő rend megóvására vagy egy már kialakult rend ellen irányulnak, hanem egy még éppen formálódó, ám a maga szempontjából kifejezetten kedvezőtlen, új rend feltartóztatására, késleltetésére. Az amerikai lépések azonban minden bizonnyal későinek és kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy megakadályozzák a globális átrendeződést egy többpólusú világrenddé.

A valódi kérdés így nem a multipoláris világrend létrejötte, hanem sokkal inkább az, hogy az milyen szerkezeti mintázatokat követ majd, és melyek lesznek annak meghatározó jellemvonásai.

Világkép: a jövő rendezőelvei

A geopolitikai törésvonalak tehát egyre mélyülnek; és ezzel párhuzamosan a transzatlanti szövetség megingása is jól érzékelhető – noha ez a szövetség hosszú ideig a globális rend egyik tartópilléreként szolgált. A második világháborút követő korszakban az Amerikai Egyesült Államok és Európa szoros stratégiai, katonai és értékalapú együttműködése a nyugati világrend stabilitásának egyik alapköve volt. A 21. század második évtizedére azonban egyre nyilvánvalóbbá váltak az ellentétek a korábban egységes nyugati blokk tagjai között. Ez a hasadás pedig a politikai nézetkülönbségeken túl mélyebb értékválságra utal, amelynek (egyik) kiváltó oka: az elitista politika problémája.

Miközben a jogállamiság és a demokratikus értékek megőrzése elvitathatatlanul fontos cél, a nyugati döntéshozók egy része olyan ideologikus keretben gondolkodik, amelyben ezek az eszmék gyakran eltávolodnak tényleges tartalmuktól, valamint a geopolitikai realitásoktól. Dogmatikus szlogenekként való hangoztatásuk élvez elsőbbséget, semmint azok reálpolitikai keretek közötti alkalmazása. Ennek következtében az európai polgárok egy jelentős része súlyos megélhetési válsággal, magas energiaárakkal és migrációs feszültségekkel küzd nap mint nap. Európa politikai elitje eltávolodott az emberek valóságos problémáitól, valamint a kontinens saját történelmi és földrajzi adottságaitól, ez a szemlélet pedig hosszabb távon hozzájárult a transzatlanti szövetség kohéziójának meggyengüléséhez is. A nyugati elitek ugyanis pontosan ugyanazzal a morális fölényességgel kezdtek viszonyulni a világ többi részéhez, mint saját polgáraikhoz és sokadrangú kérdéssé tették az érdekeiket. Az európai politikai elit univerzalista és moralizáló megközelítése így egyszerre veszítette el kapcsolatát a saját közösségeivel és a potenciális globális partnereivel. Európa jelenleg a világ vezető hatalmainak egyikével sem ápol jó viszonyt, mi több saját korábbi gyarmatain is veszített befolyásából. Egyedül maradt, egyre gyengül, sem politikai, sem gazdasági, sem katonai értelemben nem tud saját erőt felmutatni.

Európa helyzete ma éppen azért válságos, mert nyomokban még felellhető, ám folyamatosan párolgó „világgal” még rendelkezik (geopolitikai tér, történelmi örökség, intézményes keretek), világképe ugyanakkor már nincs hozzá. Márpedig ma, amikor a világrend jövője a világképek versenyében dől el, akkor az, aki nem tud világképet kínálni, nem lesz képes a világot alakítani. Mindez Európa szempontjából azért különösen lesújtó, mert Európa – történelmi hagyományaira építve – akár élen is járhatna ebben a versenyben, miután a 16–17. században itt alakult ki a szuverén (nemzet)államok egyenrangú felekként való együttműködésének a gondolata. Csakhogy ennek a gondolatnak elidegeníthetetlen részét képezte az is, hogy a nemzeti lét, mint olyan – a történelmével, karakterével, tudatával – vitathatatlan életforma volt. Nem elsősorban mint politikai egység, hanem mint egy adott világkép hordozója. A nemzetállami gondolat, sőt önrendelkezés a közösségi jövő egyik alapfeltétele volt, vagyis nemcsak politikai mechanizmus, hanem egy világképen alapuló rend. Ma az Európai Unión kívül azonban kevés vagy egyetlen olyan közösséget/államot sem találunk, amely a nemzeti szuverenitás akár – klasszikust idézve – „egy nagyon pici” részének önkéntes feladását is természetesnek tekintené. Sőt! A nemzeti hagyományok felélesztése ily módon világszerte új politikai mintázatokat eredményez.

Tehát a világ geopolitikai újrarendeződése mellett egyfajta civilizációs újraharmonizálódás korszakát is éljük.

A társadalmak egyre inkább saját történelmi tapasztalataik, kulturális örökségük és nemzeti érdekeik mentén próbálják újradefiniálni politikai és gazdasági pozíciójukat a világban. A civilizációs alapú önértelmezések térnyerése pedig új típusú regionális együttműködéseket és szövetségeket is életre hív (lásd a fentebb felsoroltak). A civilizációs újraharmonizálódás tehát nem a globális széttöredezettség tünete, hanem egy olyan új világrend kezdete, amelyben a nemzeti érdek és önazonosság válik az együttműködések elsődleges rendezőelvévé. Fontos tudatosítani azonban, hogy a nemzeti önértelmezések erősödése nem csupán integráló, hanem potenciálisan konfliktusokat gerjesztő tendenciákat is magában hordozhat. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a „nemzetek visszatérése” nem egy egységes folyamat, mivel magukat a nemzeteket és a nemzeti gondolat jelentését különféle történelmi és politikai tapasztalatok formálták: például míg Nyugat-Európában a nemzet a legtöbb esetben birodalmi keretbe ágyazódott, és így a szuverenitás kérdése gyakran másodlagosnak bizonyult a globális szerepvállalással vagy az európai integrációval szemben, addig Közép- és Kelet-Európában a nemzeti önrendelkezés megélése és megerősítése történelmi sérelmekre adott válaszként, a szuverenitás visszaszerzésének és megtartásának eszközeként jelenik meg. Tény, hogy e különbségek feszültségekkel terhelt geopolitikai mezőt rajzolhatnak ki, de egyben azt is jelzik, hogy a világpolitika új korszakát nem egynemű ideológiák, hanem különböző történeti tapasztalatokra épülő önértelmezések formálják.

A globalizmus egyik legnagyobb illúziója az volt, hogy a népek és nemzetek megszűntek létezni. Ma ezzel szemben éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: a népek és nemzetek újult erővel visszatérnek, saját történelmi és kulturális karakterükkel. Mindez azt jelenti, hogy a világ nem „pusztán” többpólusúvá válik, hanem szuverén nemzeti rendszerek hálózata (Emmanuel Todd) körvonalazódik. Ez egyidejűleg magával hozhatja egy új, stabilabb, reálisabb világrend létrejöttét is, amennyiben felismerjük, hogy az új korszak nem (csupán) a régi rend romjain való túlélést jelenti, hanem szakítást az univerzalista ideológiák kizárólagosságával, valamint visszanyúlást a történetiség, a kultúra és a nemzeti önazonosság közösségalapú eszméjéhez – azaz: a nemzetek újjászületésének történelmi esélyét.

Halkó Petra