A Nyugat veszít a vonzerejéből

Bár a háború kezdete óta gyakran hallható narratíva volt, hogy az egész világ összefogott Oroszország ellen, egy év után már teljes biztossággal kijelenthető, hogy a valóság ettől eltér. Ez persze nem jelenti azt, hogy a világ országai Moszkva mellé álltak volna: saját érdekeikből kiindulva a mielőbbi békét szorgalmazzák, ennek eléréséhez pedig a konfliktusok tompítását, és nem kiélezését tartják megfelelő eszköznek. A Nyugat makacs hozzáállása pedig ahhoz vezethet, hogy az Oroszország elszigetelésére irányuló igyekezetében saját maga zárkózik el a „Többiektől”.

A XXI. Század Intézet gyorselemzése a világpolitikai átrendeződés azon aspektusát vizsgálja meg, hogy hogyan változott a nemzetközi renddel kapcsolatos nyugati álláspont népszerűsége a háború egy éve alatt.

Egyre kevesebben a Nyugat mellett

Az oroszpártisággal nehezen vádolható Economist Intelligence Unit (EIU), vagyis az Economist Group kutatási és elemzési részlege arra a megállapításra jutott, hogy az orosz–ukrán háború kezdete óta eltelt egy évben egyre csökken azoknak az országoknak – pontosabban az azokat vezető kormányoknak – a száma, amelyek elítélik az orosz agressziót.

A térképre vitt infografika öt különböző csoportot különített el: 1) Oroszországot elítélő, 2) a nyugati álláspont felé hajló, 3) semleges, 4) Oroszország felé hajló, 5) Oroszországot támogató. A csoportok behatárolásánál a szankciók bevezetését, ENSZ-szavazási mintákat, belpolitikai trendeket, hivatalos nyilatkozatokat, valamint a gazdasági, politikai, katonai és történelmi kapcsolatok szempontjainak együttesét vette figyelembe az EIU.

Mindezek alapján pedig kirajzolódott, hogy az Oroszországot elítélő kormányzatok száma egy év alatt 131-ről 122-re csökkent, a semleges pozíciót felvevőké 32-ről 35-re nőtt, míg az Oroszország felé hajlók száma 29-ről 35-re emelkedett. A korábban a nyugati álláspont felé hajló országok közül Katar, Kolumbia és Törökország most már inkább a semleges kategóriába sorolhatók be, mivel ezen országok kormányai saját gazdasági érdekeiket szem előtt tartva mindkét szembenálló féllel együttműködnek. Az Oroszország felé hajló országok kategóriájában kétségtelenül az ázsiai szuperhatalom, vagyis Kína álláspontjának megváltozását kell kiemelni, ám olyan fejlődő országok is ide sorolhatók, mint Bolívia, vagy a Dél-afrikai Köztársaság. A kifejezetten Oroszországot támogatók tábora Burkina Fasoval, Iránnal és Malival bővült az elmúlt egy év során.

Ezen átrendeződések pedig egy másik figyelemreméltó szempontot is beemeltek a vizsgált kérdéskörbe, márpedig azt, hogy az Oroszországot aktívan elítélő országok koalíciója a világ lakosságának 36 százalékát képviseli, a semleges országok 31 százalékát, míg az oroszpárti álláspontra helyezkedők 33 százalékát.

A nemzetközi trend változása tehát egyre kézzelfoghatóbb alakot ölt.

Mindez erősíti azt, már a háború kitörésekor szembetűnővé vált – a nyugati narratíva által hamisan sulykolt – alapállást, hogy közel sem uralkodik konszenzus a világ kormányzatai között afelől, hogy Oroszországot páriává kell kikiáltani és nemzetközileg el kell szigetelni. Az orosz inváziót elítélni célzó ENSZ BT-szavazás során Kína tartózkodott, míg a szervezet Közgyűlésében tartott szavazás alkalmával Kína mellett többek között India, Pakisztán, Irán és gyakorlatilag az egész arab világ sem érezte szükségét annak, hogy elítélje nyíltan az orosz támadást.

De az a tény is sokat sejtet, hogy noha például Brazília, Egyiptom, Szaúd-Arábia és Törökország elítélték az agressziót, ez semmiféle hatással nem volt diplomáciai és gazdasági együttműködésükre Oroszországgal, sőt az bizonyos esetekben még szorosabbá is vált. Egyiptom, Szaúd-Arábia és Törökország ráadásul éppen az inváziót követően kezdett el egyre látványosabban gravitálni olyan szervezetekhez (BRICS, Sanghaji Együttműködési Szervezet), amelyeknek Kína mellett Oroszország is tagja. Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy a regionális nagyhatalmi státuszra törekvő államok (Törökország, Szaúd-Arábia, Irán, Pakisztán, India, Brazília, Egyiptom, Nigéria, és a Dél-afrikai Köztársaság) szinte kivétel nélkül semleges, vagy Oroszország felé hajló álláspontra helyezkednek.

Az EIU térképe emellett az olyan felemelkedési potenciállal rendelkező országokat, mint Argentína és Indonézia a Nyugat-felé hajlók táborába sorolja, azonban ezen két állam vezetői nem zárkóznak el a konfliktus mihamarabbi rendezése felől, hiszen saját érdekeiket is ez képviseli. Miközben az indonéziai vezetés a Nyugati világban való megítélése miatt diplomáciai manőverezésre kényszerül – ennek tudható be, hogy az ENSZ-ben tartott szavazások alkalmával elítélték Oroszországot –, a közel 300 milliós ország közel ötven százaléka az agresszió ellenére is támogatja a gazdasági kapcsolatok fenntartását Moszkvával. A felmérést a berlini-székhelyű Latana marketingcég a „Demokráciák Szövetsége” nevű non-profit szervezettel együttműködve végezte el a világ 52 országában, aminek keretében azt mérték fel, hogy az adott országok lakosságának hány százaléka szerint kellene a kormánynak megszakítania a gazdasági kapcsolatait Oroszországgal Ukrajna megtámadása miatt. Az eredmények szerint az indonéz lakosságnál magasabb arányban csak a kínaiak foglaltak állást az Oroszországgal történő gazdasági kapcsolatok fenntartása mellett.

Mindezen mozgásoknak az összessége tehát újabb bizonyítékául szolgál annak, hogy az Egyesül Államok vezette unipoláris világrend átalakulóban van, a nemzetközi törésvonalak pedig egyre inkább multipolaritást eredményeznek.

Ki szigetelődik el?

A multipolárissá váló világban azonban egyúttal aszimmetria is felfedezhető. Már egy évvel ezelőtt felmerült, hogy az Oroszország elszigetelésére tett kísérletek mellékhatásaként az sem zárható ki, hogy globális léptékben végül a Nyugat válhat valamiféle zárt világgá, a többségtől eltérően viselkedő kisebbséggé a nemzetközi kapcsolatokban. Bár az Economist Intelligence Unit által közölt ábra is azt mutatja, hogy ez még nem jelenthető ki egyértelműen, a tendenciákra azonban rámutat, ahogyan a világban zajló más geopolitikai események is.

Egyre több történés utal ugyanis arra, hogy egy olyan világrend van kialakulóban Kína égisze alatt, amelyet a békésebb formák felé elmozduló regionális versengés és rivalizálás mellett a szoros gazdasági kapcsolatok jellemeznek. Kína ereje ebben a rendszerben nem közvetlenül érvényesül, hanem közvetetten – az egyes hatalmak érdekeltek abban, hogy csatlakozzanak ehhez a formálódó rendszerhez. Ez az új nemzetközi rend nem ideológiai alapokra, hanem pragmatikus érdekekre épül, a nemzetközi térben jelentkező konfliktusok megszüntetése helyett pedig azok ésszerű tompítására törekszik. Ennek jó példája Irán és Szaúd-Arábia Peking által tető alá hozott megegyezése, de ebbe a sorba illeszkednek a szíriai konfliktus rendezésére irányuló törekvések is.

Ennek az új, kialakulóban lévő, többpólusú nemzetközi rendnek pedig mondhatni két renitense van jelenleg. Az egyik az Ukrajnában elhúzódó háborúba keveredő Oroszország, a másik pedig a Moszkvával való béketárgyalásokat saját maga számára is megtiltó Ukrajna és az őt támogató Nyugat.

Nem véletlen, hogy Oroszország lépten-nyomon hangoztatja, hogy kész a béketárgyalásokra. Egyesek ezt teljesen félreértelmezve a meghátrálás és a kudarc beismerésének jeleként értelmezik – valójában azonban ez a gesztus elsősorban nem Ukrajnának és nem a Nyugatnak, hanem a „Többieknek”, az ún. globális Délnek szól. Az ő elvárásuk – és érdekük – ugyanis az, hogy legyen béke. A kínai békejavaslat, a brazil, török vagy szaúdi közvetítői felajánlások, vagy éppen az orosz elnök indiai miniszterelnök általi, a nyugati média által felkapott és túlgondolt „megrovása” is ebbe a sorba illeszkedik. Ezek az országok saját tapasztalatuk és évtizedes diplomáciai hagyományaik alapján úgy vélik, hogy egy konfliktus bármelyik résztvevőjének egyértelmű megrovása nem az ellentétek csökkentéséhez, hanem kiélezéséhez és fenntartásához járul hozzá. Nyugaton azonban még meghatározóak azok a hangok, amelyek úgy vélik, az Egyesült Államok unipoláris pillanata (Charles Krauthammer) még tart és Washington még mindig diktálhatja a nemzetközi rend szabályait. Ezért hallhatók a nyugati politikusoktól, újságíróktól és elemzőktől gyakran olyan hangok, amelyek meglepődnek azon, hogy egyes országok nem csatlakoznak az Egyesült Államok „morális” alapokon nyugvó külpolitikájához és az ebből fakadó, szinte „szent háborúként” értelmezett akciókhoz, az ezekből kimaradókat pedig „latorállamokként” és a „gonosz tengelyeként” bélyegzik meg.

Ez a még mindig elterjedt, sőt, sok szempontból meghatározó hübrisz pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a Nyugaton kívüli hatalmak egyre megértőbbek Oroszországgal, és egyre inkább a Nyugat nélkül rendeznék a különböző konfliktushelyzeteket.

Ráadásul az Egyesült Államok és szövetségesei Oroszország elleni fellépése óvatosságra is inti a nem nyugati államokat, hiszen felveti annak kérdését, hogy siker esetén nem próbálná-e meg Washington ellenük is alkalmazni ezeket a módszereket, ha érdeke úgy kívánná. Éppen ezért a nem nyugati államok a szankciók kudarcában érdekeltek.

Így viszont jelenleg Kína és a többiek is jó előre tanulmányozhatják azokat a módszereket, amelyekkel a szankciók kijátszhatók, együttes súlyuk pedig már akkora, hogy az Egyesült Államok nem képes rájuk is kiterjeszteni a szankciós rendszert, hiszen azzal már magát szigetelné el. Ez a helyzet pedig csak romlani fog az USA szempontjából. Ezt ismerte fel nemrég Marco Rubio republikánus szenátor is, aki a brazil–kínai kereskedelmi megállapodás kapcsán mutatott rá arra, hogy a dollár szerepének csökkenése miatt a jövőben a szankciók is sikertelenebbek lesznek.

A felismerés azonban vélhetően már késői: a világ végérvényesen megváltozott, és az unipoláris pillanat végleg elillant.

Ugyan nem a háború döntötte meg az Egyesült Államok hegemóniáját, de lerántotta a leplet annak már bekövetkezett visszahúzódásáról, és az amerikai befolyás korlátairól. Lassan-lassan Washingtonban is kénytelenek felismerni, hogy a világ megváltozott. A kérdés, hogy milyen következtetéseket vonnak le majd ebből.

Biró András–Kosztur András