A világ egyik legnépesebb államaként és atomhatalomként Pakisztán nem csak Dél-Ázsia, de az egész eurázsiai kontinens stabilitása szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bír. Nem véletlen, hogy a világ vezető hatalmai mind igyekeznek jó kapcsolatokat ápolni Iszlámábáddal, amely pedig mindent megtesz azért, hogy az ebből fakadó lehetőségeket kihasználja. Azonban a közös rivális – India – leginkább Kínához hozhatja közel Pakisztánt, a két ország szövetségének pedig a gazdasági alapjai is megvannak.

A XXI. Század Intézet geopolitikai elemzés-sorozata Törökország, Szaúd-Arábia és Irán után ezúttal Pakisztán ambícióit veszi górcső alá az átalakuló világrendben.

Iszlamizmus és militarizmus, mint stabil tartópillérek

Pakisztán bel- és külpolitikáját a mai napig meghatározza az a tény, hogy az egységes gyarmatként kezelt Brit-India muszlim többségű, de egymástól a vallást leszámítva szinte mindenben különböző területeinek összeolvadásából jött létre. Maga Pakisztán elnevezése is egy betűszóból tevődik össze: Pandzsáb, Afgán területek, Kasmír, Indus, Szindh szavak kezdőbetűiből, valamint Beludzsisztán utolsó szótagából. A lakosság közel fele etnikailag pandzsábi, ám többek között a pastuk, a mohádzsirok, a szindhik és a baludzsik is meghatározó kisebbséget alkotnak, emellett körülbelül hetvennégy nyelvet (!) beszélnek az országban.

Ráadásul a szétválás nem enyhítette, hanem talán csak fokozta az egykori brit gyarmat területén élő muszlim és hindu lakosság konfliktusát. Miután az etnikai–vallási határvonalak továbbra sem esnek egybe a két állam közötti államhatárokkal, és napjainkban is jelentős hindu kisebbség van Pakisztánban, valamint muszlim kisebbség Indiában, ez folyamatos feszültségforrást jelent a két ország relációjában. Ehhez járul még Kasmír vitatott státusza is, amely miatt már több háborút is vívott egymással a két – atomfegyverrel is rendelkező – hatalom.

Egyrészt a Pakisztáni Iszlám Köztársaság alkotmánya hűen tükrözi Abul A’la Maududi iszlamista eszmeiségét – a Jamaʿat-e-Islami (Iszlám Közösség) mozgalom társadalmi beágyazottságán és befolyásán keresztül –, másrészt pedig az Indiától való egzisztenciális félelem folytán gyakorlatilag a hadsereg a legfontosabb állami szerv.

Noha Pakisztán alkotmányos értelemben egy demokratikus parlamentáris köztársaság, az ország 74 éves fennállásának közel felét katonai diktatúra alatt töltötte, amit minden alkalommal egy puccs váltott ki. Annak, hogy a hadsereg megkerülhetetlen szereplőjévé vált a pakisztáni politikának, okai főképp a gyarmati örökségben, valamint pedig az India-szindrómában keresendők. Sokatmondó az a tény is, hogy a 2018–2022 közötti miniszterelnök, Imrán Hán a pakisztáni politika királycsináló aktora, vagyis a hadsereg segítségével juthatott hatalomra, majd a bizalom megrendülése után a távozásra is katonaság vezetői bírták rá. A pakisztáni hadsereg vezetőinek befolyása a politikában mindig is meghatározó volt, még akkor is, ha szabad választásokon valamely párt győzelmet aratott.

A fentiekből adódóan nem meglepő, hogy ország vezetése a GDP-jének jelenleg körülbelül 4 százalékát fordítja katonai kiadásokra, ami noha jelentős csökkenés az 1980-as évekhez képest, amikor ennek mértéke a 7 százalékot is elérte, ez még mindig, világviszonylatban is magas értéknek tekinthető. Összevetésképp gondoljunk csak arra, hogy az európai országok többsége még a jelentős újrafegyverkezés ellenére sem éri el a NATO által elvárásként támasztott 2 százalékos határt.

Noha Pakisztán lakossága 1990-ben még 115 millió főt számlált, aminek mára hiába duplázódott meg a száma (körülbelül 233 millió lakossal ma a világ ötödik legnagyobb népességű országa) érthető, hogy az 1,4 milliárd lakosságú India árnyékában élni kisebbségi komplexust von maga után.

A Global Firepower rendkívül komplex, több mint 60 különböző faktort figyelembe vevő ún. Powerindex listája szerint a pakisztáni hadsereg 145 ország közül a hetedik legütőképesebb a világon, míg az indiai a negyedik, ráadásul mindkét állam közismerten atomhatalom az 1990-es évek óta.

Háromhatalmi vetélkedés Kasmírért

Pakisztán és India már 1947 októberében háborúba keveredtek Kasmír hovatartozása miatt – amely területnek helyzetét a brit gyarmatosítók nem rendezték –, ideológiai és geopolitikai okok miatt egyaránt. Egyrészről Kasmír egy muszlim többségű, ám hindu dinasztia által uralt terület volt, ami ráadásul stratégiai fontosságú, hiszen az Indus folyót a völgy vize táplálja.

A függetlenedés után a két ország összesen háromszor indult háborúba a terület megszerzéséért (1947 után 1965-ben, valamint limitált mértékben 1999-ben is), de meg kell említeni az 1971-es háborút is, amikor India segítségével Banglades függetlenedett Pakisztántól. Noha a kasmíri területek jogi helyzete máig sem tisztázott, azonban de facto Gilgit-Baltisztán és Azad Kasmír Pakisztán, míg Dzsammu és Kasmír India ellenőrzése alatt van. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy 1962-ben Kína elfoglalt egy szintén vitatott területet a térségben, Aksai Chint, amelyről végül Iszlámábád lemondott Peking javára, ám Új-Delhi továbbra is magának követeli a régiót. Leginkább egyébként Pakisztán érdekelt a status quo megváltoztatásában, ezáltal nem meglepő, hogy az évtizedek során különböző szeparatista és dzsihádista csoportokat is előszeretettel támogatott Iszlámábád, amire az indiai kormányzat szintén erőszakos válaszlépéseket tett. Noha az elmúlt húsz évben is adódtak határvillongások és dzsihádista terrortámadások a térségben, miután India után Pakisztán is atomhatalommá vált, a két ország közötti közvetlen összeütközés esélye valamelyest csökkent, annak lehetséges kockázatai viszont jelentősen nőttek. Sokatmondó az a tény is egyébként, hogy sem Pakisztán, sem India nem tagja az 1968-as atomsorompó egyezményenek (NPT), ahogyan az 1996-os teljes körű atomcsend egyezménynek (CTBT) sem.

Új-Delhi hosszú évtizedek óta gyanakvással figyeli, hogy Pakisztán egyre erőteljesebben élvezi Kína támogatását, ami érthető módon India érdekei ellen hat a térségben. Az Iszlám Köztársaság döntően fontos szerephez jut Kína három kontinenst összekötő geostratégiai tervében (Övezet és Út Kezdeményezés [BRI]), hiszen az Arab-tengeren át Iszlámábád biztosíthatja a kínai Hszincsiang tartomány szinte közvetlen tengeri összeköttetését.

Sokatmondó, hogy miután Nawaz Sharif 2013-ban Pakisztán miniszterelnökévé vált, első külföldi útja Kínába vezetett, ahol az alábbi módon fogalmazott a pakisztáni–kínai kapcsolatokról: „Barátságunk magasabb, mint a Himalája, mélyebb a világ legmélyebb tengerénél és édesebb a méznél.”

Ezen együttműködés egyik sarokköve a Kína–Pakisztán Gazdasági Folyosó (CPEC), amelynek kivitelezése főleg infrastrukturális fejlesztéseket foglal magában (utakat, nagy sebességű vasutakat, erőműveket, valamint különös prioritást élvez a dél-pakisztáni Gvádár mély vízű kikötő megépítése), amely programokra eddig 60 milliárd dollárt fordítottak már. A BRI projektben Gvádár kulcsszerepet játszik, hiszen a kikötőbe vezető CPEC közvetlenül összekötné az Arab-félszigetet és Kelet-Afrikát a nyugat-kínai területekkel. A BRI kezdeményezés jövőbeli sikere erősen függ az olyan konfliktusokkal és terrorizmussal terhelt területek stabilizálásától, mint amilyen egyébként az ujgurok lakta Hszincsiang, ezért sem véletlen, hogy Kína elnyomása a kisebbség tagjai ellen az utóbbi években nagy sajtóvisszhangot kapott. Az instabilitás árnyéka vetül a pakisztáni Beludzsisztán tartományra is, aminek kiküszöbölésére a pakisztáni kormány 2017-ben egy 15 ezer fős katonai hadosztály felállítása mellett döntött, amelynek kifejezetten feladata a CPEC biztonságának fenntartása, valamint a beruházásokért felelős kínai vállalkozók védelme.

Azonban, ahogyan már arról korábban is szó esett, a vitatott hovatartozású területet Új-Delhi is magának követeli, ami komoly nézeteltérésekhez vezethet a pakisztáni–kínai tengely, valamint India között. Az viszont kétségtelen, hogy Iszlámábád – érthető okokból – mindent megtesz annak érdekében, hogy a projekt sikeres legyen, hiszen a becslések szerint a CPEC megépülése esetén évi 8 százalékkal növekedne Pakisztán GDP-je. A pakisztáni vezetés egyébként kifejezte csatlakozási szándékát a BRICS-csoporthoz is, azonban egyelőre India még ezt megakadályozta, ami ismervén a két ország feszült kapcsolatát nem meglepő.

Reálpolitika pakisztáni módra

A pakisztáni–indiai regionális vetélkedésnek azonban adódik olyan vetülete is, amely teret enged a közös, kölcsönösen előnyös együttműködésnek: ide sorolható például a Türkmenisztánt, Afganisztánt, Pakisztánt és Indiát összekötő TAPI gázvezeték. Noha a tálib hatalomátvétel Afganisztánban igencsak kétségbe vonta ezen projekt sikerét, azonban az iszlamisták többször is kifejezték támogatásukat a 10 milliárd dollár értékű beruházás iránt. A szomszédos országokkal való kereskedés a tálibok esetén is kölcsönösen előnyös lehet: ismervén például, hogy a pakisztáni titkosszolgálat (ISI) évtizedek óta pénzügyileg és logisztikailag is támogatja a tálibokat, Pakisztán lehet az egyik fő haszonélvezője ezen ásványkincseknek – amit például hadseregfejlesztésre tud fordítani – , míg a Talibán a befolyt összegből szintén nagyobb sereget felállítani, és ezáltal még inkább megszilárdítani hatalmát.

Kína mellett Pakisztán egyik másik legfontosabb stratégiai szövetségese Szaúd-Arábia, a Közel-Kelet meghatározó regionális hatalma. Az egyre szorosabbá váló együttműködést kellően szemlélteti, hogy 2019 februárjában Mohamed Bin Salman szaúdi koronaherceg egy húszmilliárd dolláros megállapodást írt alá egy Gvádárban építendő olajfinomító és petrolkémiai üzemet illetően.

2021-ben pedig Imrán Hán miniszterelnök 4,2 milliárd dollár értékű kölcsönt vett fel Rijádtól, amiből 3 milliárd dollárt kölcsön formájában, míg a fennmaradó 1,2 milliárdot halasztott olajfizetés formájában kell visszafizetnie Iszlámábádnak. A pakisztáni–szaúdi kapcsolatokat ráadásul erőteljesen befolyásolja az is, hogy a vahhábizmus radikális ideológiájának egyik legkészségesebb importőre Pakisztán, aminek gyökerei egészen a Szovjetunió afganisztáni beavatkozásáig nyúlnak vissza. A hidegháború utolsó évtizedében Rijád doktrinális, fundamentalista iszlámfelfogását szaúdi pénz, és amerikai támogatás által terjesztették el a pakisztáni–afganisztáni régióban, aminek célja – kissé ironikus módon – a liberális demokrácia megmentése volt a kommunizmustól. Pakisztán törzsi területein hamar elterjedtek a szaúdi pénzen felépített mecsetek és madraszák, és ahogyan ez a soft power-t befolyásolási eszközként használó muszlim államok esetében lenni szokott, Rijád választotta ki az országban feladatot teljesítő imámokat, valamint szabta meg a madrasza-iskolák tantervét – természetesen a vahhábizmus elveinek megfelelően. Miután Pakisztánban sok madraszát hivatalosan nem is regisztrálnak, nehéz kvantitatív alapon pontosan meghatározni a szaúdi befolyás mértékét. Az viszont kétségtelen, hogy amíg 1956-ben kevesebb, mint 300 madrasza volt Pakisztánban, addig napjainkra ez a szám már 24 ezerre nőtt, amiben elévülhetetlen szerepet játszott, hogy az 1980-as években Szaúd-Arábia mellett például Irak is előszeretettel exportálta saját iszlámfelfogását, Irán-ellenes ambícióktól fűtve.

A szaúdi rezsim évtizedek óta nyilvánvalóan minél szorosabb kapcsolatok – és adott esetben függőségek – kialakításán dolgozik Pakisztánnal, ezzel is ellensúlyozván legfőbb regionális riválisát, Iránt. Azonban miután Pakisztán és Irán egy 900 kilométer hosszú közös határszakasszal, valamint egybevágó geopolitikai érdekekkel rendelkezik a térség stabilitását illetően – főleg a törékeny afganisztáni helyzet, a fegyver- és drogcsempészet, valamint a terrorizmus elleni harc terén – reálpolitikai szempontból a két ország rá van kényszerülve a kooperációra. Iszlámábád és Rijád kapcsolatának mélysége és intenzitása ellenére 2015 áprilisában a pakisztáni parlament elutasította, hogy csatlakozzon a Szaúd-Arábia vezette koalícióhoz, és katonailag beavatkozzon az Irán által támogatott jemeni húszi lázadókkal szemben. Noha a pakisztáni vezetés szavakban támogatta közel-keleti szövetségesét, a semleges álláspont nyíltan rávilágított arra, hogy Iszlámábád reálpolitikai alapon Teherán és Rijád között egyensúlyozni kíván.

Irán harmadik legnagyobb exportpartnere Pakisztán, a két ország közötti bilaterális kereskedelme egyre növekszik, ráadásul mindkét ország mondhatni kulcsszerepet tölt be a kínai Övezet és Út projektben. Mindemellett Pakisztán legfőbb vetélytársa India, míg Iránnak Szaúd-Arábia, ezért a közvetlen érdekellentét helyett kiegyensúlyozott kapcsolatra törekszik mind Iszlámábád, mind Teherán.

Washington és Moszkva között

Noha több mint egy évtizede Pakisztán szinte de facto módon Kína szövetségesévé vált, az Egyesült Államok még mindig meghatározó kereskedelmi partnere az ázsiai országnak. Az utóbbi húsz évben az USA volt az egyik legaktívabb a Pakisztánba irányuló közvetlen külföldi tőkebefektetések terén, a két ország között közötti kereskedelem volumene egyre nő, továbbá még mindig az észak-amerikai állam a legnagyobb import-partnere Pakisztánnak. Biztonságpolitikai szempontból is tapasztalható némi együttműködés a két ország között, azonban Iszlámábád „terrorellenes harca” a tálibokkal szemben az utóbbi harminc évben finoman szólva sem elégítette ki Washington elvárásait. Emellett Pakisztán részéről egyre gyakrabban megfogalmazott vád az is, hogy az Egyesült Államok soha nem egyenlő félként tekintett az országra, és bizonyos pénzügyi támogatásokért cserébe kvázi azt várta el, hogy a parancsait teljesíteni kell.

Ennek oka, hogy a csúfos afganisztáni kivonulás, Irak tönkretétele, Irán elszigetelése, a közép-ázsiai országok Oroszországgal és Kínával tartása, valamint Törökország és Szaúd-Arábia fokozatos elfordulása már így is jelentős befolyásvesztéssel járt Washington számára.

Ráadásul ahogyan a fentiekben már kifejtettük, Pakisztán egyértelműen Kínától reméli gazdagodását és felemelkedését, valamint biztonságpolitikai szempontból is Nagy-Eurázsia felé gravitálódik, hiszen 2017 óta tagja az egyre nagyobb súllyal rendelkező Sanghaji Együttműködés Szervezetének is. A „keleti” közeledés jegyében Iszlámábád Moszkvával is jó viszonyt ápol az elmúlt években, ami különösen Imran Hán miniszterelnöksége idején vált szemmel láthatóvá. Oroszország a védelmi szektorban is bővítette együttműködését Pakisztánnal, annak ellenére, hogy ezzel Moszkva két másik fontos ázsiai partnerét is bosszanthatta: Indiát annak Pakisztánnal való konfliktusa miatt, Kínát pedig azért, mert Peking Iszlámábád fő fegyverszállítója.

Miközben az ENSZ Közgyűlésben tartott márciusi szavazás során Pakisztán tartózkodott az orosz agresszió elítélésétől, a sajtóban – azt fontos hozzátenni, hogy elsősorban az indiaiban – több olyan tudósítás is megjelent, amely szerint Pakisztán 122 mm-s vagy 155 mm-s lövedékeket is küldött Ukrajnának a háború alatt.

Ugyanakkor a Sanghaji Együttműködési Szervezet szamarkandi találkozója után felmerült, hogy hosszú évek után megkezdődhet a Pakisztáni Áramlat nevű gázvezeték megépítése, amely Pakisztán déli kikötőiből szállítana visszaalakított cseppfolyósított földgázt az ország északi részébe. A gázvezeték építése 2015 óta napirenden van, az Egyesült Államok folyamatos szankciói az orosz–pakisztáni projektben résztvevő cégek ellen azonban mindeddig megakadályozták annak megvalósulását. A földgáz mellett a kőolaj is nagy szerepet kaphat a két ország energetikai együttműködésében, hiszen a hírek szerint Pakisztán is szeretne Indiához hasonló kedvezményekkel hozzáférni az orosz olajhoz.

Pakisztán tehát előnyös földrajzi adottságait kihasználva igyekszik gazdasági és politikai előnyökhöz jutni, valamint megóvni saját biztonságát, anélkül, hogy a globális világhatalmi versengésben résztvevő országok bármelyike mellett véglegesen elköteleződne. Iszlámábád vélhetően a közeljövőben is kiegyensúlyozott kapcsolatra törekszik majd mind a Moszkva–Peking–Washington hármassal, mind pedig a regionális hatalmak többségével, ugyanakkor Kína gazdasági és politikai súlyának növekedésével a Pekinggel való szövetsége kerülhet prioritást élvező helyzetben, főképp, ha a távol-keleti óriás további emelkedése kiélezné annak Indiával való kapcsolatát.

Biró András–Kosztur András