Kelet felé fordul Szaúd-Arábia

WP Post Author

A szaúdi–amerikai kapcsolatok gyökerei rendkívül mélyre nyúlnak, aminek a legfontosabb sarokköve, hogy Washington katonai védelmet nyújt – és évente többszázmillió dolláros tételben fegyvereket ad el – a közel-keleti államnak, amely ezért cserébe megbízható partnerként olcsó olajjal látja el az Egyesült Államokat. Ez a kölcsönösen előnyös együttműködés évtizedeken át virágzott, az amerikai szuperhatalom – még liberális világhegemón pozíciójában is – szemet hunyt a demokrácia, az emberi jogok vagy a terrorizmus finanszírozásának kérdései felett. Mindennek keretében nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Szaúd-Arábia geopolitikai szempontból az Egyesült Államok legfőbb bástyája a Közel-Keleten, és az iráni rezsim hatalmi ambícióinak egyik legjelentősebb gátja. Az átalakuló világrendben azonban Rijád egyre inkább kelet felé – Kína és Oroszország irányába – orientálódik, ami Washingtont okkal tölti el aggodalommal.

A XXI. Század Intézet legújabb geopolitikai elemzése Törökország után most Szaúd-Arábia kapcsán vizsgálja meg, hogyan alakítja a regionális hatalmak külpolitikáját a világrend napjainkban zajló átalakulása.

Szentségtelen szövetség

Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok kapcsolatai hosszú múltra tekintenek vissza. A Saudi Aramco kőolajóriás 1933-ban kötötte első szerződését az amerikai Standard Oillal, és miután 1938-ban felfedezték a világ legnagyobb kőolajkészletét a közel-keleti országban, amerikai vállalatok kezdték meg annak kitermelését. Az olaj kulcsszerepet játszott abban, hogy a szaúdi rezsim a hidegháború bipoláris rendszere alatt, valamint a Szovjetunió bukása után az egyedüli hegemónként talpon maradó Egyesült Államok legstabilabb szövetségese volt a térségben. Az 1973-as olajválság óta fennálló ún. petrodollár-egyezmény pedig, aminek megfelelően a szaúdi olajat dollárért értékesítik, nem csupán a szaúdi riál árfolyamát kötötte stabilan az amerikai valutához, de utóbbi világgazdasági jelentőségét is növelte, az olajpénzek jelentős része pedig különböző befektetések formájában a nyugati országokban kötött ki.

Egy másik fontos sarokkő az amerikai–szaúdi védelmi összefonódás, amihez jelentős mértékben hozzájárult, hogy amikor Szaddám Huszein megtámadta Kuvaitot 1990 augusztusában, az arab ország vezetése kétségbe esett, hogy az iraki csapatok nem állnak meg a határnál. Kevésbé ismert tény, de a szaúdi királyi család belső köréhez tartozó Oszáma bin Láden felajánlotta szolgálatait, és a szovjet–afgán háborúban már kipróbált – és egyébként akkoriban az amerikai CIA által is pénzelt – mudzsáhid harcosait az ország védelmére, ám a királyság végül mégis az USA segítségét kérte határainak megvédéséhez. Ez komoly elméleti dilemmákat vetett fel, hiszen a vahhábita iszlám szerint egyenesen tilos a muszlimoknak a „hitetlenek” segítségével más muszlimokat ölnie. Ezért az amerikaiak behívását az iszlám világ autentikus szereplőinek (többek között az egyiptomi főmufti és az al-Azhar egyetem) érvelésével kellett alátámasztani, akiknek álláspontja szerint az iszlám világának alapvetése a béke, Szaddám az agresszor, aki ezt fegyverrel és erőszakkal megbontja, ezáltal pedig igazolható az amerikaiaktól való segítségkérés.

Noha jelen elemzés kereteit túlfeszítené a szaúdi soft-power részletes taglalása, ám amellett nem lehet szó nélkül elmenni, hogy a rezsim második legfontosabb exportcikkévé a kőolaj után gyakorlatilag a vahhábizmus ideológiájának exportálása vált. Az elmúlt évtizedekben az olajmonarchia 100 milliárd dollárt költött arra, hogy saját doktrinális, fundamentalista iszlámfelfogását elterjessze, aminek befogadására – sokszor az amerikaiak által – káoszba taszított térségekben, Szudántól egészen Pakisztánig mutatkozott igény. Az iskolákban, mecsetekben és a médiában terjesztett ideológia azonban nemcsak a muszlim országokban, hanem bizony Európában is egyre nagyobb problémát jelent, hiszen egyféle kapudrogként hat a későbbi dzsihádistákra. Igaz, Szaúd-Arábiának szintén meggyűlt a baja a radikális muszlim mozgalmakkal, így többek között az országban jelentős politikai és kulturális befolyásra szert tevő Muszlim Testvériséget is terrorszervezetnek nyilvánították.

Az öbölháborúban tapasztalt kitettség, az Al-Kaida romjaiból felemelkedő, és 2014-ben kvázi állammá szerveződő ISIS, valamint a jemeni polgárháborúba való belekeveredés 2015-ben arra sarkallta a szaúdi vezetést – különösen Mohamed bin Szalmán (a médiában gyakran MBS-ként emlegetett) koronaherceg védelmi miniszterré való kinevezése után –, hogy védelmi képességeit jelentős mértékben fejlessze. Ezáltal nemcsak a rövidtávú fenyegetésekkel szemben, hanem a hosszútávú stratégiai kérdések – például az Iránnal és Törökországgal folytatott regionális hegemóniaharc, vagy az amerikai jelenlét térségbeli jövője – terén is prioritássá lépett elő a haderőfejlesztés.

Napjainkban azonban a korábban sziklaszilárdnak hitt olajon, és a védelempolitikán alapuló szaúdi–amerikai stratégiai szövetség megbomlani látszik, és az olajmonarchia egyre autonómabb szereplőként viselkedik.

Fokozatos elhidegülés

A regionális hegemóniaharc egyik kiemelt terepe Jemen volt, ahol a szaúdiak által támogatott Abdrabbuh Manszur Hadi 2012-ben megnyerte az elnökválasztást, azonban 2014-ben a síita vallású – és ezáltal nem meglepő módon Irán által támogatott – húszik fegyveres felkelésbe kezdtek, és sikeresen megdöntötték a kormányzatot szeptemberben. Hadi elnök felkérésére 2015 márciusában az Öböl Menti Együttműködési Tanács (Omán kivételével) Szaúd-Arábia vezetésével intervencióba kezdett, ami gyakorlatilag a világ legsúlyosabb humanitárius válságát idézte elő. Az ENSZ adatai szerint a konfliktusban már közel 400 ezer ember vesztette életét az elmúlt nyolc évben, míg az UNICEF becslései alapján a 30 milliós lakosságú országban több mint 23 millió ember szorul segélyre, akiknek több mint fele gyerek. A helyzetet még tovább súlyosbította az orosz–ukrán háború kitörése, hiszen az eleve éhínséggel sújtott Jemen közel 50 százalékban Oroszországból és Ukrajnából importált gabonát, ami végül a rendezés felé sodorta az Arab-félsziget délnyugati peremén fekvő országban kialakult konfliktust. Ehhez persze szükség volt arra, hogy 2022. április elején Hadi átadja hatalmát egy nyolctagú, hatalommegosztáson alapuló elnöki tanácsnak, amely a gyors és tartós fegyverszünetet tartotta elsődleges prioritásnak. Noha a szaúdiak hivatalosan tagadják, hogy ők mondatták volna le az elnököt, valószínűsíthető, hogy az országot de facto évek óta irányító Mohamed bin Szalmán célként tűzte ki a véres és gyakorlatilag eredménytelen konfliktusból való mihamarabbi kilépést.

Ez a döntés egyébként illeszkedik abba a regionális de-eszkalációt hirdető nagystratégiába, amelybe a koronaherceg az elmúlt években belefogott.

Természetesen ez nem függetleníthető attól a ténytől sem, hogy az amerikai–szaúdi kapcsolatok minden korábbinál nagyobb mélypontra jutottak, aminek kiváltó oka az volt, hogy a vádak szerint maga a szaúdi koronaherceg adott megbízást a rezsim titkait kiteregető ellenzéki újságíró, Dzsamál Hasogdzsi kiiktatására. Hasogdzsi 2018. október 2-án besétált állama isztambuli főkonzulátusára, ahonnan már nem jött ki élve. A Törökország által közzétett és kiszivárogtatott információk szerint Hasogdzsit fojtogatták és brutálisan összeverték meggyilkolása előtt, majd feldarabolt testét zsákokban hordták ki, holttestének darabjait pedig eltüntették. Az Egyesült Államok ezt követően erőteljesen törekedett arra, hogy izolálja a szaúdi koronaherceget, ami kölcsönös elhidegüléshez vezetett a két ország között. 2019-ben – az akkor még elnökjelölt – Joe Biden egyenesen latorállamnak nevezte a jelenlegi szaúdi rezsimet, és világossá tette, hogy megválasztása esetén „az Egyesült Államok nem fog több fegyvert eladni egy olyan kormánynak, amely jemeni gyermekeket gyilkol”.

Ideológia helyett pragmatikus külkapcsolatok

A koronaherceg azon ambíciózus terve, hogy Szaúd-Arábiát regionális nagyhatalommá transzformálja, az elmúlt évek közel-keleti folyamatai igencsak hátráltatták. Az Iránnal folytatott proxy-háború nemcsak Jemenben, hanem Libanonban is csalódással ért véget, hiszen a szaúdiak által támogatott Hariri politikai dinasztia kudarcot vallott a Hezbollah megfékezésében, ám ebből a konfliktusból még nagyobb arcvesztés nélkül, 2016-ben sikerült visszavonulnia Rijádnak. Szíriában szintén nem lehet sikeresnek nevezni az intervenciót, a kormányellenes lázadók támogatása ellenére Bassár el-Aszad elnök továbbra is hatalmon van, ezért ezen rezsimváltó ambíciót is elengedte az olajmonarchia. Érdekes, hogy mind Szaúd-Arábia, mind Törökország, mind az Egyesült Államok – saját érdekei képviseletében – avatkozott be Szíriában, ám mindannyian kudarcot vallottak a főképp Oroszország és Irán által támogatott Aszaddal szemben. Akár komoly politikai fiaskónak is lehet tekinteni, hogy a szaúdiaknak sem Jemenben, sem Libanonban, sem Szíriában nem sikerült az irániak által támogatott erőkkel szemben erőfölényt kialakítaniuk.

Mohamed bin Szalmán azonban reálpolitikusként felismerte ezt, és mostanra mindhárom konfliktusból kivonta országát.

Egyiptomban azonban az ország számára kedvező változás állt be, hiszen a Rijád által támogatott Abd el-Fattáh esz-Szíszi egykori tábornok 2013 júliusában sikeresen megpuccsolta a Muszlim Testvériség politikai szárnyához tartozó Muhammad Morszi vezette kormányt. A régió biztonságpolitikai helyzetéből nézve üdvözítő fejlemény, hogy Szíszi katonai rezsimje alatt Egyiptom helyzete relatíve stabilizálódott.

A regionális de-eszkaláció abban is tetten érhető, hogy noha a szaúdiak vezette Egyiptom–Bahrein–Egyesült Arab Emírségek koalíció 2017-ben terrorizmus finanszírozásával és belügyekbe való beavatkozással vádolta meg Katart, és vonta embargó alá – ami egyébként a történelmi példáknak megfelelően sikertelen volt –, végül 2021 januárjában kibékült Dohával, és helyreállította diplomáciai kapcsolatait. Mindemellett 2022 áprilisában a szaúdi vezetés Recep Tayyip Erdoğan török elnököt is meghívta Rijádba, és rendezte a két ország viszonyát, ami a Hasogdzsi gyilkosság után komoly fegyverténynek tekinthető. Sőt, Törökország egyenesen át is adta a gyilkossági pert Szaúd-Arábiának, ezzel a 26 vádlottat is felmentve.

Az Izraellel történő kiegyezést pedig egyenesen történelminek lehet nevezni – az Ábrahám-egyezmény létrejöttében bizony Donald Trump elnöknek is elévülhetetlen érdemei vannak –, aminek megkötését egyébként szintén a geopolitikai realizmus vezérelte. Szaúd-Arábia több mint hetven éven át tagadta Izrael létjogosultságát, ezáltal hivatalos diplomáciai kapcsolat sem volt a két ország között, ám az iráni–szaúdi kvázi hidegháborús kapcsolat következtében Rijád immár szívesebben kooperál a zsidó állammal Teherán féken tartása érdekében. Mindezen megállapodásoknak az összessége jelzésértékű lehet az Washington számára is:

Szaúd-Arábia nincs minden kérdésben ráutalva az Egyesült Államokra, a szaúdi külpolitika a saját érdekei és ambíciói mentén pragmatikussá vált az elmúlt években.

Az elhidegülő amerikai–szaúdi kapcsolatokra azonban új fényt vetett, hogy a világrend fokozatosan multipolárissá való transzformálódásával az Egyesült Államok már rákényszerül arra, hogy reálpolitikát folytasson. Mi sem szemlélteti ezt jobban, hogy Joe Biden 2022 júliusában Dzsiddába utazott, hogy normalizálja a két ország közötti kapcsolatokat, és megakadályozza Rijád további gravitálását Kína és Oroszország felé. De ami még ennél is sokatmondóbb, hogy noha a CIA szerint „közepes-nagyfokú bizonyossággal” megállapítható a szaúdi koronaherceg bűnrészessége Hasogdzsi-gyilkosságban, az amerikai külügyminisztérium kijelentette, hogy új szaúdi miniszterelnöki szerepe miatt – amelyet apjától, Szalmán bin Abdulaziz Al Szaúd királytól kapott meg szeptemberben – mentelmi joga van MBS-nek. Az amerikai igazságügyi minisztérium jogászai szerint „egy külföldi kormány fejeként” a koronaherceg „e hivatal következtében mentességét élvezi az amerikai bíróságok joghatósága alól”. Látható tehát, hogy a morális köntösbe bújtatott, ideologikus külpolitika immár nem megengedhető luxus Washington számára, és a reálpolitika alapján – az ország stratégiai érdekei mentén – súlyos hiba lenne Kína karjaiba löki az olajmonarchiát, ahogyan ez a szintén latorállamnak kikiáltott Oroszország esetében is történt.

A geopolitika szaúdi víziója

Szaúd-Arábia már eddig is aktívan építette keleti kapcsolatait. Sokatmondó, hogy a jórészt kőolajból álló szaúdi exportnak 2021-ben mindössze 5 százaléka irányult az USA-ba, 10 százaléka az EU-ba, miközben 50 százaléka Kínába, Japánba, Indiába és Dél Koreába. Rijád emellett többször is azzal fenyegetőzött, hogy jüan alapú olajszerződéseket fog kötni Kínával, és a tavaly decemberi, történelmi látogatása során Hszi Csin-ping kínai államfő is erre szólította fel az arab monarchiákat, köztük Rijádot is. Ez már nyílt kihívás lenne az amerikai dollár hegemóniája ellen.

Az Egyesült Államok és a világ energiaforrásai fölött sáfárkodó OPEC-tagországok közötti csörték egyre rendszeresebbé válásával sok szakértő egy új olajháborút emleget.

Az OPEC, benne főképp Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, valamint az Egyesült Államok közötti konfliktus 2022-ben jórészt az orosz–ukrán háborúnak és az Oroszországgal szembeni szankciópolitikának volt köszönhető. Az orosz energiahordozóktól való megszabadulásra irányuló nyugati próbálkozások ugyanis az olajárak emelkedéséhez vezettek, az USA pedig hiába próbálta rávenni Öböl-menti szövetségeseit arra, hogy növeljék kitermelésüket, sőt, még egy kisebb csökkentésről is megállapodtak az OPEC+ államai. A szaúdiak természetesen az orosz olajjal szembeni ársapka ötletét sem támogatták. Rijád döntéseit elsősorban saját érdekei motiválták, hiszen a kitermelés növelése csak rövid ideig érte volna meg számára, az ársapka sikere pedig éppen rövid távon járhatott volna veszteséggel az arab monarchia számára, Szaúd-Arábia ezzel közvetett segítséget nyújtott Oroszországnak, hiszen annak kőolaja továbbra is nélkülözhetetlen maradt a piacon. Szaúd-Arábia őrzi semlegességét a háborúban, így közvetítőként is fel tud lépni a két ország között, és szerepet vállalt – Törökországhoz hasonlóan – a fogolycserék lebonyolításában is. Rijádon keresztül hagyhatta el az orosz fogságot szeptemberben tíz Ukrajna oldalán harcoló külföldi állampolgár is, a tárgyalások során Roman Abramovics oligarcha személyesen is találkozott Mohamed bin Szalmán koronaherceggel.

Szaúd-Arábia külpolitikája azonban nem ad hoc jellegű érdekképviselet, hanem akárcsak Törökországé, határozott koncepciót követ. A 2016-ban meghirdetett Saudi Vision 2030 nevű program szerint, amely elsősorban a szaúdi gazdaság diverzifikációját célozta meg, az ország egyik erőssége az, hogy stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően három kontinens – Afrika, Ázsia és Európa – közötti kereskedelem egyik motorjává válhat.

Ez nem csupán összecseng a Kína által meghirdetett Övezet és Út kezdeményezéssel, de a kínai elnök tavaly év végi látogatása során egy megállapodás is születetett a szaúdi vízió és a kínai kezdeményezés összehangolásáról. Rijádban összesen 35 szaúdi–kínai szerződést írtak alá, összesen 30 milliárd dollár értékben, amelyek az igazságügyi és kulturális együttműködést érintő megállapodásoktól a logisztikán át a jelentős energetikai és ipari beruházásokig számos szférát érintettek. Kína Szaúd-Arábia legnagyobb kereskedelmi partnere, a két ország közötti áruforgalom értéke eléri a 67 milliárd dollárt. A távol-keleti óriás elsősorban a csúcstechnológiájú projektek megvalósításában segítheti a szaúdi törekvéseket. Erre utal a Huawei számítástechnikai óriás részvétele az említett szerződésekben, valamint az is, hogy a kínai befektetők támogathatják Rijád grandiózus elképzeléseit a NEOM nevű futurisztikus város megteremtésében. Az egyre szorosabbá váló szaúdi–kínai kapcsolatok képében nem meglepő, hogy Rijád érdeklődését fejezte ki a BRICS-csoporthoz való csatlakozáshoz, míg a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek már 2022 szeptemberében párbeszéd partnerévé vált az ország.

De Szaúd-Arábia a másik felemelkedő ázsiai óriással, Indiával is jó kapcsolatokat ápol. Rijád és Újdelhi 2010-ben kötöttek stratégiai partnerségi megállapodást, az arab monarchia pedig az elmúlt években dél-ázsiai ország egyik fő kőolajbeszállítója volt. A két ország közötti kereskedelmi forgalom a 2021-22-es pénzügyi évben az indiai kereskedelmi minisztérium adatai szerint meghaladta a 42 milliárd dollárt, ezzel India Szaúd-Arábia második legfontosabb kereskedelmi partnere volt Kína mögött.

Ami még aggasztóbb lehet az Egyesült Államok számára, hogy a védelmi együttműködések területén is kihívói jelenhetnek meg Szaúd-Arábiában. Bár a kínai–szaúdi fegyverkereskedelem az 1980-as évekig nyúlik vissza, a korábbi években elsősorban rakétákra és drónokra korlátozódott, tavaly azonban felröppent a hír, hogy Rijád 4 milliárd dollár értékű fegyverbeszerzésre készül Kínából. Az Egyesült Államok a jemeni humanitárius katasztrófa és az elmúlt években tapasztalható, fentebb bemutatott elhidegülés után korlátozta a támadó fegyverek értékesítését Szaúd-Arábia felé, a világ egyik legnagyobb fegyverimportőrének számító arab monarchia pedig vélhetően az így keletkezett „hiányt” kívánja enyhíteni. Persze az sem zárható ki, hogy csupán Washingtonnak küldött jelzésről van szó, hiszen az elmúlt évek tapasztalatai alapján kijelenthető, az USA igyekszik megakadályozni, hogy szövetségesei „nem megfelelő” forrásból komolyabb fegyverrendszereket szerezzenek be.

Ezt Szaúd-Arábia is megtapasztalhatta, hiszen nem Kína az egyetlen olyan ország, ahonnan fegyverekhez próbált jutni az elmúlt években. 2017-ben az orosz Roszoboronexporttal is nagyszabású szerződést kötöttek a szaúdiak. Azonban, míg például a TOSZ-1 (Szolncepek) termobarikus sorozatvetők a hírek szerint 2019-ben megérkeztek az arab monarchiába, addig az Sz–400-as légvédelmi rendszerekről végül lemondtak Rijádban, és helyettük amerikai THAAD rendszereket szerezhetnek be.

A legnagyobb kérdés tehát az, hogy Rijád képes lesz-e a jövőben megtartani védelmi kapcsolatait az USA-val, miközben külpolitikája és gazdasága egyre keletebbre fordul.

Röviden tehát válaszút elé érkezett Szaúd-Arábia: a biztonsága a Nyugattól, míg jóléte a Kelettől függ.

Biró András–Kosztur András