Nyugat-Európa országai a holokauszt miatt érzett történelmi bűntudatuk miatt, valamint a zsidó nép iránti szolidaritásból fakadóan több mint 75 éven át szinte feltétel nélküli támogatásukról biztosították Izraelt, amiben azonban az utóbbi másfél évben gyökeres változás állt be. A nyugat-európai vezetők Benjámín Netanjáhú kormányának terrorellenesként hivatkozott háborúját a Hamász ellen egyre nagyobb kétkedéssel fogadják. Az egyre élesebb kritikák megfogalmazása mellett immár a kétállami megoldás támogatása – vagyis a palesztin állam létrehozása Izrael mellett – sem tabu többé részükről. Ennek legfőbb hajtóereje nem a térség biztonság- és geopolitikai vetületében, esetleg hatalmi dinamikáiban, vagy akár az emberi jogi aggályokban keresendő, hanem a növekvő és radikalizálódó európai muszlim lakosságnak való megfelelési kényszerben. A nyugati-európai államokon belül a muszlimok növekvő demográfiai, kulturális és politikai súlya olyan belső feszültségeket generál, amely mára az államok stabilitására is hatással van, ahogyan azt a lassan két éve Európa nagyvárosaiban zajló palesztinpárti tüntetések is megvilágítják. A nyugat-európai elitek olyan csapdahelyzetbe kerültek, amelyben immár politikai túlélésük forog kockán és ezért a szimbolikus ügyeken túlnyúlva is kénytelenek egyre növekvő mértékben palesztinpárti politikát folytatni – muszlim (állam)polgáraik elvárásaival összhangban.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb elemzésében a nyugat-európai államok azon mondhatni kényszerű palesztinpárti paradigmaváltását veszi górcső alá, amelyet az európai muszlim lakosság nagylétszámú jelenléte okozta feszültség idézett elő.

Kilencven fokos nyugati fordulat

A Hamász terrorszervezet 2023. október 7-én váratlan és brutális támadást indított izraeli katonai és civil célpontok ellen, amire válaszul Izrael totálissá fokozta a Gázai övezettel szembeni, 2007 óta tartó blokádot, a terrorellenes műveletek pedig a mai napig tartanak. Miközben a nyugati világ országai elítélték a terrortámadást, idővel az izraeli válaszcsapások mértéke és körülményei is a kritikák kereszttüzébe került, amire az izraeli–palesztin fegyveres összecsapások során korábban nem igazán adódott példa. Sőt, 2024 novemberében a Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC) Mohammed Diab Ibrahim Al-Maszri, a Hamász katonai szárnyának akkor minden valószínűség szerint már likvidált vezetője mellett elfogatóparancsot adott ki Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök, valamint Joáv Galant volt védelmi miniszter ellen háborús és emberiesség elleni bűncselekmények vádjával. Noha több ICC-részes nyugati állam (Franciaország, Németország, Olaszország) vezetője jelezte, hogy Netanjáhú országukba való látogatása esetén nem tartóztatnák le az izraeli miniszterelnököt, Izrael mellől a nyugati országok támogatása szemmel láthatóan egyre inkább elpárolog.

Miközben az izraeli–palesztin kérdésben rejlő feszültségforrás már 1948 óta a nemzetközi kapcsolatok egyik gócpontjának számít – részben éppen Izrael megalakulásának körülményei miatt –, a nyugati világ mindeddig képes volt akár a falig is elmenni a zsidó állam támogatásának ügyében. Ennek oka, hogy az európai zsidósággal szemben elkövetett történelmi bűn, a holokauszt emlékezete aktívan élt a nyugat-európai társadalmakban és politikai elitekben egyaránt, és ennek következtében az izraeli állam működési elvét a legtöbb esetben a leghalványabb kritika sem érte részükről, ezzel is elkerülve az antiszemitizmus vádját. „Izrael önvédelemhez való joga” olyan hivatkozási alappá vált a nyugati közvélemény szemében, amely legitimálta, hogy az alig néhány millió lakossal rendelkező ország katonaállamként képes legyen túlélni a vele ellenséges több tízmilliós lélekszámú arab államok által körülzárva is. Kétségtelen, hogy Izraelben az elmúlt 77 évben mind a zsidó, mind az arab lakosság olyan generációkon átívelő tapasztalatokat, traumákat és sérelmeket halmozott fel, amelyek képtelenséggé teszik a történelmi igazságtételt egyik vagy másik fél javára. Hosszan lehetne sorolni a probléma összetettségét jelző tényeket onnantól fogva, hogy például a Hamász emberi pajzsként használva iskolákból és kórházakból indít katonai támadásokat azon át, hogy izraeli telepesek a megszállt területeken szisztematikus emberi jogi visszaéléseket hajtanak végre egészen odáig, hogy a gázai palesztin civilek megsegítését célzó pénzügyi segélyek és ellátmányok nem a nélkülöző lakosságnál, hanem a Hamásznál kötnek ki.

A nyugat-európai vezetők többször próbálták nyilvánvalóvá tenni, hogy a kétállami megoldással nem Izrael államot kívánják sújtani, hanem a Netanjáhú-kormánnyal szemben fogalmaznak meg kritikákat, és a konfliktus egyetlen békés rendezését látják ebben a megoldásban. Azonban Izraelen belül az ország területi integritása és oszthatatlan szuverenitása olyan konszenzust eredményez, amelyet még a Netanjáhút lemondását követelő ellenzék is teljes mértékben oszt, hiszen álláspontjuk szerint Izrael létét és megmaradását fenyegetné Palesztina függetlenné válása. Amennyiben ez a nyugat-európai államok segítségével mégis megtörténne, az a mindenkori izraeli kormány érdekeivel lenne ellentétes.

Önmagában abban semmi kivetnivaló nincs, hogy történelmi, kulturális, vagy akár geopolitikai okokból a világ különböző államai egyik vagy másik felet támogatják direkt vagy indirekt módon, ám a nyugat-európai országok Izraellel kapcsolatos paradigmaváltása okkal vet fel kérdéseket, ami nem függetleníthető Nyugat-Európa országainak demográfiai átalakulásától.

Növekvő muszlim befolyás

Nyugat-Európában a demográfiai folyamatok jó ideje előrevetítik az Izrael-párti politika fenntarthatatlanságát. Miközben a kontinens zsidó lakossága 1,3 millióra csökkent az utóbbi évtizedekben – akiknek kétharmada az Egyesült Királyságban, Franciaországban, és Németországban él –, a muszlimok létszáma 46 millióra nőtt, ami a legtöbb nyugat-európai ország esetében immár áthidalhatatlan társadalmi és kulturális törésvonalakat eredményez.

Már most is akadnak olyan városrészek a legnagyobb muszlim populációval rendelkező államokban, ahol az általános iskolásoknak az 50, de akár a 80 százaléka is muszlim kulturális háttérrel rendelkezik, például Franciaországon belül Roubaixban, Aubervilliersben, Saint‑Denisben, Németországon belül Neuköllnben, Kreuzbergben, Weddingben, Duisburg–Marxlohban, Hamburg–Steilshoopban, vagy az Egyesült Királyságon belül Tower Hamletsben, Newhamben, Lambethben, Birmingham Hodge Hillben, vagy Bradford West körzetben. Miután a muszlimok népesedési rátája jóval magasabb az európaiakénál, és a párhuzamos társadalmak például a felsorolt földrajzi helyszíneken már megszilárdultak, ezáltal könnyen megeshet az is, hogy egy olyan mértékű perspektívaváltásra kerül sor a nyugat-európai oktatásban, amely nemcsak a külpolitikára, de például az emlékezetkultúrára is jelentős hatást gyakorol.

Vegyük például azt, hogy a holokauszt jelenleg még kötelezően a tananyag részét képezi a legtöbb iskolában, amit a muszlim–zsidó viszonyrendszer terheltsége már most is kikezd. A muszlim gyerekek jóval nagyobb eséllyel holokauszttagadó családi környezetben nevelkednek, ahogyan arra egy 2023-as felmérés is indirekt módon rámutatott. A kutatás szerint amíg a teljes lakosság körében Németországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban és Olaszországban 5–8 százalékra tehető a holokauszttagadók száma, addig a muszlim közösségek tagjai 20–34 százalékos arányban tagadják vagy minimalizálják a holokauszt borzalmait. Spanyolország kiugró adatokat produkál: mind a teljes populáción belüli 14 százalék, mind a muszlimok mért 42 százalék európai viszonylatban kimagaslónak számít, ezáltal talán nem meglepő, hogy az elmúlt időszakban Spanyolország állt a palesztin-ügy élére a kontinensen és 2024 májusában hivatalosan is elismerte az önálló palesztin államot.

Az európai muszlim és zsidó közösség létszáma közötti elképesztő különbség önmagáért beszél: a muszlimok létszáma Franciaországban 6,7 milliót, Németországban 5,5 milliót, az Egyesült Királyságban 4 milliót, Olaszországban közel 3 milliót, Spanyolországban 1,2 milliót tesz ki, csak hogy a legnépesebb diaszpórákról ejtsünk szót. Mindez azt jelenti, hogy az Egyesült Királyságban 13-szor annyi muszlim él, mint zsidó, Franciaországban 17-szer, Németországban 46-szor, Spanyolországban 92-szer, Olaszországban pedig 111-szer. A kisebb lakosságszámú országok közül Ausztriában, Belgiumban, Hollandiában és Svédországban is többszázezres tömegről beszélhetünk, hasonló felülreprezentáltság mellett. A muszlimok magas termékenységi rátája, valamint a nyugat-európai bevándorlást évtizedeken keresztül támogató kormányok intézkedései következtében nemcsak a kisebbség lakosságban betöltött számaránya nőtt dinamikusan, hanem érdekérvényesítő szerepe is.

A palesztinok 1948 óta katonai és diplomáciai úton egyaránt küzdenek függetlenségük eléréséért, ám a nyugati világ megingathatatlan Izrael-pártisága miatt kevés esély mutatkozott arra, hogy törekvéseiket a világnak ezen a részén is siker koronázza. A fent ismertetett demográfiai trendek azonban a nyugat-európai kormányokat immár oly mértékű belső nyomás alá helyezik a független palesztin állam elismerése kapcsán, amely követelés előtt immár nemcsak retorikában, hanem tettekben is növekvő mértékben tesznek eleget a nyugat-európai államok.

A nemzetközi helyzet fokozódik

A gázai háború kitörése óta Nyugat-Európa nagyvárosai kisebb-nagyobb intenzitással, de gyakorlatilag permanens módon forronganak, Londontól kezdve Párizson, Madridon és Rómán át egészen Berlinig szervezik a korábbi évtizedeknél jóval nagyobb méretű palesztin-, és sok esetben Hamász-párti tüntetéseket is. Az már évek óta nyilvánvalóvá vált, hogy az európai országok a muszlimok tömeges bevándorlásával vallási–etnikai problémákat is importáltak, de ami ennél még aggasztóbb, hogy bizonyos nagyvárosokban immár olyan kritikus szintet ért el a kulturálisan idegen lakosság létszáma, hogy az a többségi lakosságtól nemcsak kultúrájában, de értékrendszerében is eltérő párhuzamos társadalmakat eredményezett.

A legnehezebb helyzetben kétségtelenül Németország van, hiszen a náci bűnök történelmi árnyéka miatt az állam vezetése aligha teheti meg, hogy nyíltan támogassa az önálló palesztin államot, miközben országhatárain belül már 5,5 millió muszlim él, akiknek jelentős része egyre aktívabban követeli ezt. Miközben a fősodratú német politikai pártok ebben az ügyben már csapdába estek, a hagyományos pártokból kiábrándult és politikai árvává lett muszlimok érdekképviselete érdekében alakult meg a Demokratikus Szövetség a Sokszínűségért és az Ébredésért (Demokratische Allianz für Vielfalt und Aufbruch, DAVA) párt, amely következetesen kiáll a palesztin-ügy mellett. A németországi arab és török diaszpóra identitáspolitikai szempontból rendkívül fontosnak tartja hittestvérei sorsának kérdését, ahogyan arra a Német Integrációs és Migrációs Kutatóközpont által 2024 januárjában készített felmérés is rávilágított: amíg az őshonos németeknek mindössze 34,8 százaléka aggódik az izraeli–palesztin konfliktus miatt jelentős mértékben, addig a migrációs hátterűeknek 42,7 százaléka, ám a török és arab származású bevándorlóknak különösen magas, 57 százaléka nyilatkozott így a kérdés kapcsán.

A politikai realitások óvatos diplomáciai manőverezésre késztették az Ampel-kabinetet is, előbb 2024 januárjában Annalena Baerbock német külügyminiszter, majd 2024 októberében Olaf Scholz kancellár is a korábbiaknál hangsúlyosabban foglalt állást amellett, hogy a palesztin népnek csak kétállami keretben lehet jövőt biztosítani. A zöldek és szociáldemokraták mindezzel nyilván a muszlim állampolgároknak és ezáltal szavazóknak is megpróbáltak imponálni, hiszen a korábbi választások során a legnagyobb diaszpórát képviselő török háttérrel rendelkező szavazók kétharmada ezt a két pártot támogatta, más alternatíva híján. A politikai baloldal és a bevándorló hátterű kisebbségek szövetsége évtizedeken keresztül ugyanúgy működött Nyugat-Európa szerte, ám ez a szimbiotikus kapcsolat megszakadni látszik annak folyományaképp, hogy az elmúlt években olyan új törésvonalak jelentek meg a politikában – többek között éppen a palesztin kérdés –, amelyek átalakítják az etnikai és vallási kisebbségek szavazói magatartását is.

Beszédes, hogy az Egyesült Királyságban, ahol a muszlimok a Munkáspártot támogatják döntő többségben, David Lammy külügyminiszter 2025 áprilisában úgy nyilatkozott, hogy a brit kormány készen áll Palesztina elismerésére, annak érdekében, hogy a kétállami megoldáshoz vezető politikai utat életben tartsák. Július 12-én a brit parlamentben közel 60 kormánypárti képviselő nyílt levélben szólított fel Palesztina azonnali elismerésére, ami egyébként összhangban van a brit és francia kormány tandemben való, együttes nyomásgyakorlási mozgásával az utóbbi hónapokban. Emmanuel Macron francia elnök már 2024 februárjában kijelentette, hogy „a palesztin állam elismerése nem tabu” és Franciaország elkötelezett, hogy a tettek mezejére lépjen a megfelelő körülmények esetén. 2024 májusában Franciaország Spanyolországgal közösen támogatta az ENSZ-ben a palesztinok státuszának emelését, amely még inkább megszilárdította az ország elköteleződését a kétállami megoldás mellett.

Nyugat-Európa országainak vezetői a politikai deklarációk mellett az ENSZ-ben tartott szavazások során is fokozatosan palesztinpárti álláspontra helyezkedtek. 2023 októbere óta Németország és Olaszország is elkezdett olyan határozatokat támogatni, vagy tartózkodni tőlük, amelyekhez korábban jóval óvatosabban viszonyultak, míg Franciaország, az Egyesült Királyság és Spanyolország – kiegészülve Belgiummal, Hollandiával és Svédországgal – kifejezetten következetes támogatónak bizonyultak. Spanyolország – Írországgal és Norvégiával karöltve – 2024 májusában hivatalosan is elismerte az önálló palesztin államot, ezzel növelve a nemzetközi nyomást.

Az utóbbi hónapokban mindezt kétségtelenül tovább fokozta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának két állandó tagja, az Egyesült Királyság és Franciaország hosszú és rendszeres egyeztetéseket folytat az elismerés érdekében. Az események mozgásba lendülését az is kellően szemlélteti, hogy a kétállami megoldásról szóló New York-i ENSZ-csúcstalálkozót már júniusra kitűzték, ám végül az Izrael Irán elleni támadása miatt azt elhalasztották július 28-ra és 29-re. Sokatmondó, hogy a csúcstalálkozón António Guterres ENSZ-főtitkár arra sürgette a nemzetközi közösséget, hogy „visszavonhatatlan lépéseket tegyen a kétállami megoldás elismerése” érdekében, míg Philémon Yang az ENSZ Közgyűlésének elnöke egyenesen Emmanuel Macron elnök Palesztinával kapcsolatos bejelentésére hivatkozott, ezzel igazolva a palesztin államiság egyre növekvő globális elismerésének szükségét. Macron már július 24-én bejelentette, hogy az ENSZ következő ülésszakán szeptemberben Franciaország – a közel-keleti háború eseményeinek alakulásától függetlenül – hivatalosan is elismeri Palesztinát, amihez jó eséllyel az Egyesült Királyság is csatlakozni fog.

Noha az események valóban felgyorsulni látszanak az önálló palesztin állam létrejötte kapcsán, az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi vezetése továbbra is feltétel nélkül kiáll Izrael mellett, és minden befolyását latba veti, hogy megakadályozza Palesztina függetlenedését. Ezzel szemben Kína és Oroszország a saját geopolitikai érdekeiknek megfelelően a kétállami megoldás mellett foglalnak állást, ahogyan a térségben egyébként a regionális nagyhatalmi státuszra törő Törökország, valamint a szintén befolyásos Szaúd-Arábia és más arab államok is. Kérdés, hogy a leszálló ágban lévő amerikai hatalom meddig képes és hajlandó védernyőt és hátszelet biztosítani Izraelnek, miközben nemcsak rendszerszintű riválisaival (Kína, Oroszország), hanem nyugat-európai szövetségeseivel is egyre inkább ellentétes platformra kerül ebben az ügyben.

Biró András