Az elmúlt napokban felgyorsultak az események az ukrajnai konfliktus lezárásáról folytatott tárgyalások körül. Miután a Kijevbe látogató európai vezetők ultimátumban követelték Oroszországtól, hogy – mivel erre Ukrajna is kész –, május 12-től hirdessen általános tűzszünetet, Vlagyimir Putyin orosz elnök figyelmen kívül hagyta a felvetést, és közvetlen tárgyalásokat javasolt. Ezekre már ezen a héten sort is kerítene Isztambulban, és miután Donald Trump amerikai elnök is támogatta a javaslatot, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is nyitottnak mutatkozik a tárgyalásokra.

Kosztur András a XXI. Század Intézet vezető kutatója azt vizsgálta, hogy milyen dilemmák merülnek fel az ukrajnai konfliktusban érintett országok előtt a tűzszünet lehetőségeivel kapcsolatban, és milyen kérdések körül folyhatnak majd a béketárgyalások – ha azokra sor kerül.

Tűzszünet vagy tárgyalások?

2025. májusára úgy tűnik, hogy olyan stádiumába jutott az ukrajnai háború, amelyben minden érintett fél nyitott a békés rendezésre, és ezt semleges államok sora is támogatja. A békés rendezés mikéntjével kapcsolatban azonban korántsem tapasztalható ilyen egyetértés. Bár korábban mind Ukrajna, mind Oroszország támogatóan reagált arra az amerikai felvetésre, hogy kössenek harmincnapos tűzszünetet, erre eddig mégsem került sor, és a két részleges – energetikai és tengeri – tűzszünet sem hozott valódi áttörést. Önmagában már a tűzszünetre való nyitottság is előrelépésnek tekinthető, hiszen korábban mindkét fél elzárkózott tőle, és saját követelései teljesítését nevezte meg azok feltételeként. Ukrajna – legalábbis hivatalosan – már minden előzetes követelésétől elállt a fegyvernyugvással kapcsolatban, és ugyanígy feltétel nélküli tűzszünetre szólítja fel Oroszországot is. Moszkva azonban attól tart, hogy a harcok beszüntetését Ukrajna saját sorai rendezésére használhatja fel, így a fegyvernyugvás feltételeként fogalmazta meg, hogy a nyugati államoknak le kell állítaniuk az Ukrajnába irányuló fegyverszállításokat, és a tűzszünet idejére az országon belüli mozgósítást is fel kell függeszteni. Ezekbe azonban Kijev nem hajlandó belemenni, és álláspontját az európai országok is támogatják.

Moszkva ugyanakkor közvetlen tárgyalásokat javasol már a tűzszünetet megelőzően, május 15-én, Isztambulban, miközben Ukrajna tűzszünetet feltételnek tekinti a tárgyalások megkezdéséhez. Legalábbis eddig annak tekintette, mostanra azonban ambivalenssé vált az álláspontja: miközben Volodimir Zelenszkij elnök személyesen készül Isztambulba utazni, hogy részt vegyen az oroszokkal folytatott tárgyalásokon, ahol várja Vlagyimir Putyint is, addig az ukrán vezetés más képviselői továbbra is kitartanak amellett, hogy a tűzszünetnek meg kell előznie a tárgyalásokat. Nem csak emiatt kérdéses azonban az isztambuli tárgyalások sorsa, de azért is, mert az oroszok nem elnöki találkozóban gondolkodtak, és azt a diplomáciai szokások sem indokolnák. A csúcstalálkozót az alacsonyabb szintű tárgyalódelegációk hosszú és alapos munkája kell, hogy előkészítse. A másik felé intézett, annak előzetes feltételeit egyértelműen figyelmen kívül hagyó javaslatok persze szándékosan is irányulhatnak arra, hogy a másik nemet mondjon, és ezáltal a békefolyamat megszakadásának felelőseként lehessen bemutatható. Paradox módon azonban a felelősség „forró krumpliként” való dobálgatása olyan dinamikát is elindíthat, amely egy-egy lépéssel mindig közelebb visz a háború lezárásához. Ha Isztambulban az ukránok valóban leülnének tárgyalni közvetlenül az oroszokkal, az mindenképp jelentős haladás lenne, ha pedig ennek nyomán egy tényleges tűzszünet is születne, az az amerikaiak óvatos kettős nyomásgyakorlásának sikerét jelentené.

Az Egyesült Államok a maga részéről nem kíván állást foglalni Kijev és Moszkva között a tűzszünet és a tárgyalások pontos sorrendjét illetően: a május 10-én megfogalmazott, azonnali tűzszünetre felszólító ukrán–európai ultimátumot nem kommentálták, Putyin tárgyalási javaslatát követően pedig úgy biztatták Ukrajnát a tárgyalásokon való részvételre, hogy közben Donald Trump elnök orosz kollégája szemére vetette, hogy nem tesz eleget a békéért. Az amerikai vezető arra is utalt, hogy amennyiben a tárgyalásokon kiderülne, hogy Oroszország nem is akar valódi megállapodást, akkor ennek megfelelően cselekednének a továbbiakban ők is – az európaiakkal együtt. Hogy ez pontosan mit takar, azt nem tudhajtuk, korábban azonban Trump és több magasrangú amerikai hivatalnok is súlyos szankciókkal fenyegette meg Oroszországot, ha elzárkózik a békétől.

Az amerikaiak türelmetlensége érthető, hiszen az időhúzás szemmel láthatóan az oroszoknak kedvez, Washington pedig attól tarthat, az oroszok addig nyújtják el a tárgyalásokat, amíg az amerikaiak nem hajlandóak megadni nekik mindent, amit kérnek, vagy azt el nem érik a harcmezőn. Trump azonban nincs könnyű helyzetben: bár az oroszoknak tett széleskörű engedmények révén elérhetné a gyors békét – ami egyik választási ígérete teljesülése lenne –, azzal beismerné országa vereségét, ami kevéssé illeszkedik ahhoz a képhez, amit az Egyesült Államok mutatni akar magáról a világban. Azonban újabb, súlyosabb szankciók bevezetése vagy Ukrajna támogatásának fokozása a bideni politikához való visszatérést jelentené, ami Trump számára még kellemetlenebb lehet: míg az Egyesült Államok kudarcának felelőseként joggal lehetne megnevezni a Biden-adminisztrációt, saját békepolitikájának esetleges sikertelenségével más lenne a helyzet. Így Washington számára marad az ambivalens elemekkel tűzdelt békepártiság: miközben a háború mielőbbi lezárását sürgetik és megpróbálnak megragadni minden lehetőséget, ami efelé mutathat, nem szüntették be Ukrajna támogatását, válaszlépésekkel fenyegetik Oroszországot és olyan gazdasági megállapodást kötöttek Kijevvel, ami egyértelművé teszi, hogy nem kívánják feladni az országban lévő minden pozíciójukat.

A békéhez vezető út nehézségei: területi viták

A tárgyalások megkezdése önmagában nem jelent garanciát azok sikerére, és egy tűzszünet sem egyenlő a tartós békével. A vérontás lezárása azonban előfeltétele lehet annak, hogy Oroszország és Ukrajna, és ezzel párhuzamosan Oroszország és a Nyugat rendezzék viszonyukat. A béketárgyalásokon azonban még több problémás kérdés merülhet fel, mint a tűzszüneti javaslatokkal kapcsolatban, és még azokban a témákban is, ahol meg van az elvi kompromisszum lehetősége, a részletekben számos eltérés lehet a felek nézetei között.

Ahogy a tűzszünettel kapcsolatban, úgy a béketárgyalásokat illetően is a területi kérdések jelenthetik az egyik elsődleges nehézséget. A területi viták azért is lehetnek nehezek, mert itt a 2022-es isztambuli szerződés, amit Moszkva a tárgyalások alapjaként használna, sem jelenthet kiindulópontot, hiszen a frontvonalak megváltoztak, Oroszország bejelentette igényét egyes területekre, és ragaszkodik hozzá, hogy a „fronton kialakult realitásokat” Ukrajna is figyelembe vegye. Bár úgy tűnik, Ukrajna kész elfogadni, hogy jelenleg nem tudja erővel visszafoglalni az elcsatolt területeket, és a jelenlegi frontvonalak menti határhúzás logikusnak is tűnhet, ezt vélhetően mindkét fél legfeljebb csak ideiglenesként ismerné el. Oroszország hivatalosan igényt tart több olyan területre, amelyek fölött jelenleg nem gyakorol ellenőrzést, ezen területek között pedig nem csupán két megyeközpont (Herszon és Zaporizzsja) van, de az ukránok legfontosabb megmaradt donbaszi erősségei (a Szlovjanszk–Kramatorszk agglomeráció és Pokrovszk) is. Oroszország esetében azonban van egy kiskapu, amivel kijátszható lehet a területekkel szembeni követelés: az új régiók csatlakozásáról szóló szerződések ugyanis arra területre vonatkoztak, amellyel azok alapításukkor és Oroszországhoz való csatlakozásukkor rendelkeztek, márpedig a kettő nem feltétlenül azonos, és akár a de facto határok is érthetők ezen megfogalmazás alatt – bár a törvény magyarázói 2022-ben hangsúlyozták, hogy az Ukrajnán belüli megyehatárokat tekintik irányadónak. Ukrajna helyzete azonban más, nemzetközi jogilag elismert területéről egyetlen módon, országos népszavazás útján mondhat le, ennek kezdeményezése azonban vélhetően bármelyik vezető számára felérne a politikai öngyilkossággal. Ráadásul hadiállapot idején népszavazást sem lehet kiírni, így a háború valamiféle lezárása akkor is meg kellene előzze a területekről való döntést, ha a szándék meglenne az elcsatolt régiókról való hivatalos lemondásra Ukrajna részéről.

A hivatalosan el nem ismert, de facto határok fennállása ugyan nem példátlan a történelemben, sőt napjainkban sem, azonban – ahogyan például India és Pakisztán esete is mutatja – a konfliktus időről időre kiújulhat a rendezetlen területi viták nyomán. Jelenleg azonban kicsi az esély arra, hogy olyan határok szülessenek, amelyeket mindkét fél „véglegesnek” ismer el. Természetesen a „véglegesnek” elismert határok sem feltétlenül akadályozzák meg egy konfliktus kiéleződését, ahogyan azt éppen az ukrajnai háború is mutatja, ugyanakkor az elismert határok stabilabb alapot képeznének a két ország közötti, valamint az orosz–nyugati kapcsolatok rendezéséhez. Gondoljunk például az érintett területeken élők állampolgárságának nemzetközi elismertségére, az oroszok által ellenőrzött régiókkal folytatott gazdasági kapcsolatokra, a helyi sportcsapatok nemzetközi tornákon való részvételére stb.

Persze, Oroszország számára az is elég lehet, ha a világ vezető államai elismerik ezeket a területeket az ország részeként, még ha Ukrajna évtizedekig is halogatná a döntést, a történelem kerekének fordulatában bízva. Ezt az amerikaiak is tudják, így a hírek szerint a Krím-félsziget orosz területként való elismerésének ígéretével próbálták tárgyalásokra csábítani az oroszokat. Egy ilyen döntés amerikai részről vélhetően zöld utat adna az Oroszországgal jó kapcsolatokat ápoló országoknak is, hogy hasonló döntést hozzanak, hiszen eddig még közülük is csak kevesen ismerték el az új területek elcsatolását. Kína esetén, amely Tajvan miatt szigorúan ragaszkodik a területi egység elvéhez, vélhetően csak Ukrajna beleegyezése után lenne várható az új határok bármiféle elismerése – igaz, ez vélhetően nem fogja akadályozni Pekinget abban, hogy gazdasági kapcsolatokat folytasson ezen régiókkal és elismerje az ott kiadott dokumentumokat, főleg, ha már amerikai szankciók sem fenyegetik emiatt.

A területi vitáknak több fontos részkérdése is van, amely a négy régió ukrán ellenőrzés alatt álló területein túlmutat. Az egyik ilyen az orosz ellenőrzés alatt álló Zaporizzsjai Atomerőmű kérdése, amely Enerhodarban van, és amely Ukrajna közreműködése nélkül nem üzemeltethető megfelelően – márpedig Európa legnagyobb nukleáris erőművére mind az elcsatolt területeknek, mint Ukrajna megmaradt részének szüksége lenne. Az amerikaiak felvetették, hogy saját irányításuk alá vonnák az erőművet, és bár az oroszok elsőre élesen elzárkóztak a felvetéstől, és továbbra is kitartanak amellett, hogy nem adják át sem Ukrajnának, sem másnak az atomerőművet, ma már nem zárják ki az amerikai jelenlét lehetőségét – amely adott esetben garantálhatná az erőmű fennakadásmentes működését.

Szintén fontos részletkérdés azon területek sorsa, amelyek orosz ellenőrzés alatt állnak, azonban olyan ukrán megyék részei, amelyekre Oroszország hivatalosan nem tart igényt. Az egyik ilyen terület a Mikolajivi megyéhez tartozó, azonban a Dnyeper balpartján elhelyezkedő Kinburn-szarv. A nyugati sajtó értesülései szerint az amerikai béketerv ezt visszaadná Ukrajnának, a Dnyeperen fekvő Kahovkai Vízerőművel együtt, hogy ezáltal biztosítsák Kijev számára a Dnyeperen való szabad hajózást. De itt említhetők meg Harkiv és Szumi megyék orosz kézen lévő területei. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban az oroszok pontos álláspontja nem ismert, az érintett területek ukránoknak való visszaadása azonban vélhetően csak egy átfogó békemegállapodás során lenne lehetséges, egy tűzszünet nyomán még nem.

Oroszország politikai követelései

A területi igényeken túl az elmúlt három évben Oroszország számos politikai követelést is megfogalmazott, amelyeket eddig nem vont vissza, sőt rendszeresen meg is erősíti őket különböző szinteken. Ezek többségét egyébként Ukrajna egyszer már (majdnem) elfogadta, és szerepeltek a 2022-es béketervezetekben. A legfontosabb ezek közül vélhetően Ukrajna alkotmányban rögzített állandó semlegessége és főképp NATO-tagságának kizárása. A NATO-tagság kapcsán is fennáll a területi vitákhoz hasonló jogi akadály, mivel Ukrajna alkotmányában is szerepel, hogy az ország az észak-atlanti szövetség tagságát célozza. Így Kijevnek vagy keresztül kell vinnie egy ezzel kapcsolatos alkotmánymódosítást, amire szintén csak a hadiállapot végeztével lenne lehetőség, vagy az alkotmánybíróságon kellene megsemmisítenie a 2019-ben, még Petro Porosenko elnöksége idején hozott döntést, amely az ország alaptörvényébe emelte a NATO-ba való törekvést. Kijev többször is utalt rá, hogy hajlandó eltekinteni a NATO-tagságtól – igaz, máskor éppen ellenkezőleg a tagsági törekvései fenntartását hangsúlyozta –, cserébe azonban garanciákat követel, éppen az észak-atlanti szövetség tagjaitól. Ezeket a garanciákat néhány európai állam elviekben hajlandó is lenne megadni, az Egyesült Államok tartózkodása azonban őket is eltántoríthatja ettől. Akárhogy is, Oroszország vélhetően nem elégszik meg azzal, ha burkolt formában, de Ukrajna ugyanúgy a NATO hatókörében marad, és – a nyugatiak gazdasági és politikai jelenlétének elfogadása mellett – a katonai együttműködés felszámolását vagy legalábbis drasztikus csökkentését várja el.

Ebbe beletartozik az Oroszország számára elsősorban veszélyt jelentő nyugati fegyverrendszerek Ukrajnának történő átadásának leállítása is, hiszen Moszkva másik fő követelése délnyugati szomszédjának demilitarizációja lenne. Az nem zárható ki, hogy az Isztambulban 2022-ben megfogalmazott számszerű követelésektől és a nyugati fegyverszállítások teljes kizárásától Moszkva akár el is tekinthet a tárgyalások során, az ukrán hadsereg valamiféle csökkentése és egyes fegyverrendszerek – vadászgépek, nagy hatótávolságú vagy fejlett rakéták, általában a támadófegyverek, fejlett légvédelem stb. – átadásának tilalma valószínűleg megmarad az orosz követelések között. Ukrajna pedig, amennyire csak lehet, vélhetően mindkét követelés (tehát a semlegesség és a demilitarizáció) elől megpróbál majd a nyugatiak támogatásában bízva kitérni.

A fentieknél képlékenyebb követelés a „nácitlanítás”, amely alatt az ukrán politikai vezetés cseréjétől a nyíltan neonáci szervezetek betiltásán és egyes emlékezetpolitikai intézkedések visszavonásán az orosz nyelvű lakosságot hátrányosan érintő jogszabályok visszavonásáig sok mindent lehet érteni. Bár az oroszajkú lakosság jogait illetően a háború lezárását követően elképzelhető valamiféle enyhülés, az már kevésbé tűnik életszerűnek, hogy az ukrán vezetés – hacsak nem szenved teljes, megsemmisítő erejű vereséget hadserege – teljes emlékezet- és kultúrpolitikai fordulatot hajtana végre. Ez vélhetően akkor is igaz marad, ha időközben Volodimir Zelenszkij helyét valaki más venné át az elnöki poszton. Jelen állás szerint egyébként úgy tűnik, az oroszok lemondtak arról, hogy a választások megtartását is követelésként állítsák az ukránok elé a háború lezárásához, és összességében az ukrán belpolitikára vonatkozó követeléseik jóval kisebb hangsúlyt kapnak Ukrajna semlegességéhez és az elfoglalt területekhez való ragaszkodáshoz képest. Így Kijev ezekben a kérdésekben vélhetően kisebb, szimbolikus gesztusokkal megúszhatja majd a tárgyalásokat, anélkül, hogy drasztikusan meg kellene változtatnia a Majdan után kialakult politikai vonalát.

Nem annyira Ukrajna felé, mint inkább az Egyesült Államok és Európa felé fennálló orosz követelés a szankciók teljes feloldása és a lefoglalt orosz vagyon visszaszolgáltatása. Tekintettel arra, hogy a szankciók a bevezetőik számára is károkat okoznak, miközben Oroszország megroppantására képtelennek bizonyultak, ez logikus is lenne, ugyanakkor politikai okokból jó eséllyel a szankciók teljeskörű feloldása elhúzódó folyamat lesz, amelyet a nyugati államok amolyan fegyelmezési eszközként használnak majd annak biztosítására, hogy Moszkva nem tér el adott esetben tett vállalásaitól. Bár ebben a kérdésben Amerika nyitottabbnak tűnik, Európát nehéz lesz megkerülni, hiszen egyrészt számos korlátozó intézkedés tekintetében ők a főszereplők (SWIFT-rendszer, tengeri biztosítótársaságok, lefoglalt orosz vagyon stb.), másrészt pedig az Oroszország és Európa közötti gazdasági kapcsolatok is nagyobb volumenűek voltak a háború előtt, mint az orosz–amerikai kapcsolatok. Gondoljunk csak a vezetékes földgázszállításra, amelynek átirányítása meglehetősen nehézkes és lassú folyamat. Nem véletlen, hogy már fel is merült, hogy az Egyesült Államok szerepet vállalna az Északi Áramlat–2-es vezeték üzemeltetésében és így az Európa felé irányuló orosz gázszállítás helyreállításában. Ezzel párhuzamosan azonban az európaiak újabb szankciós fenyegetéseket is megfogalmaznak, és óvatosabban, de az amerikaiak is fenntartják ezt a lehetőséget, ha a békefolyamat elakadna.

A tartós békemegállapodáshoz vezető úton tehát számos olyan vitás kérdés áll fenn, amely nem csak az ukrán–orosz, de az orosz–nyugati viszonyt is közvetlenül érinti. Az újabb isztambuli tárgyalásokon – ha megvalósulnak – eldőlhet, hogy a felek milyen gyorsan mozdulnak a háború lezárásának irányába, esetleg kudarc esetén visszafordulnak-e az eszkaláció irányába. Összességében azonban a NATO közvetlen beavatkozása vagy egy újabb nagyobb orosz mozgósítási hullám nélkül nem várható a háborúban olyan jelentős fordulat, ami a fentebb tárgyalt pontokat mint a béketárgyalások fő kérdéseit döntően felülírnák.