Az eredetiség hiánya, sőt az eredetinél is élethűbb másolatok elkészítésének technológiai lehetővé tétele nem hagyja nyom nélkül a világrendet és a hadviselést sem.
A másolás gnózisa
Napjaink legeredetibb vonása az eredetiség teljes hiánya. Az évtizedkezdet a száz évvel ezelőtti húszas évek miliőjének reményeivel indult, amikor azt ígérte, hogy a hajdani berlini–párizsi bohém lokálok mondén életérzése globalizálódik. Csakhamar azonban a spanyolnátha-járvány remakejévé vált, réges-rég meghaladottnak gondolt faji zavargások feléledésével és egy új kommunizmus ósdi kísértetjárásával társulva. Mintha a globális tudatiparnak sem jutna semmi új az eszébe, és végleg kimerült volna az ember formateremtő akarata is. A filmgyártás a fél évszázaddal korábbi szuperhős történetek CGI-felújításával foglalkozik és valamikori sikerfilmek újraforgatott verzióihoz készít nulladik részeket, a divatipar pedig rákjárásban haladva kérődzi vissza évről-évre a megelőző évtizedek ruhatárát. Manapság a legkorszerűbbnek ható kulturális trend a nosztalgia – a retrózás retróját éljük.
Amint az anyagok újrahasznosítása egy röpke zöldhullám erejéig morálisan megparancsolt életmagatartásnak számított (éppen akkoriban, amikor a fogyasztói kapitalizmus energiafelesleg-égető nyári fesztiváljait minél kisebb ökológiai lábnyomúnak igyekeztek kétszínűsködni), úgy a reciklikálás is történetfilozófiai érvényre emelkedett. A ’90-es évek „történelmi szezonvége” (Emil Cioran) olyan értelemben valóban a „történelem vége” (Francis Fukuyama) volt, hogy csupán az került ismételten színre, ami egykor már megtörtént s a lefagyasztott ebédmaradék mintájára vacsorára kiolvasztották. Márpedig Jean Baudrillard szerint ez történt, amikor először az események léptek sztrájkba, majd a történések színlelése ért el olyan szintet, ahol a szimuláció fokozatosan a valóság helyébe lépett (The Illusion of the End. 1992). Ennek értelmében nem csak arról van szó, hogy az illúzió és a realitás oda-vissza átjár egymásba, hanem hogy a közöttük lévő különbség velük együtt eltűnik, mégpedig egy harmadik (szimulákrum, hiperrealitás) javára.
Az emberiség története megírható volna a sokszorosítás történeteként is, ahol a másolatkészítés minél tökéletesebb megvalósulása számít a civilizációs fejlődés mércéjének. A folyamat a tárgyak újbóli előállításával és a képek, írások, hangok lemásolásával kezdődik, ezek tömeges méretben való megismétlésével folytatódik és egészen a jövő küszöbéig vezet minket, ahol már minden veszteség nélkül történik az ismételt létrehozás, akár a fizikai valóságban, az immateriális virtualitásban vagy a biológiai állomány tekintetében. A hologramok és 3D-nyomtatók, a laboratóriumban növesztett műszervek, a digitális sokszorosítás és a klónozás kapcsán már nem arról van szó, hogy az eredetihez minél hasonlatosabbat hoznak létre, hanem hogy pontosan ugyanazt reprodukálják végtelen számban, ezzel törölve el az első darab érvényét és az eredetiség értelmét is.
A ’80-as, ’90-es években a sokszorosítás a tömeges utángyártást, tartalom-átmágnesezést és a fénymásolás analóg eljárását jelentette, ahol a fröccsöntött darabok a többtízezredik szériánál már igencsak deformált utánzatokat eredményeztek, a xeroxozás és a szalagra rögzített tartalmak (beta, kazetta, VHS) átmásolása pedig az eszközök – valljuk be: kezdetleges – technikai színvonala miatt kopást, sérülést, halványodást eredményeztek. Ráadásul a sokszorosítás adott pontján keletkezett hibák DNS-kód mintájára örökítették át s tették visszavonhatatlanná és kijavíthatatlanná magukat. Így aztán a folyton átmásolt magnószalagok hűen megőrizték a valamikori, óvatlan beletörlések emlékét, a sokszor lejátszott videókazetták legújabban rámásolt felülete alól egy idő után kikandikált egy-egy korábbi felvétel árnyéka, a fekete-fehér, egyre romló minőségű, kontrasztos fénymásolatok pedig hovatovább felismerhetetlenné tették az eredeti képet. Valami ilyesmire utalt Walter Benjamin, amikor azt írta, hogy „ami a műalkotás technikai reprodukálhatóságának korában szertefoszlik, az a mű aurája” (A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában. 1936).
A digitális technológia viszont nem okoz információvesztést, a virtuális tér sem teremt lehetőséget ilyesmire, az eredetiség aurája pedig már a kezdet kezdetén szertefoszlik. Ugyanis eleve jéghideg, színtelen-szagtalan, intimitás nélküli téridőben zajlik a reprodukció, vagyis olyan, mint a bináris jelcserét tartalmazó-rögzítő szerverszobák, ahol az egyetlen kisugárzást az általuk keltett fehér zaj hallásküszöb alatt zümmögő haloványkék derengése jelenti. Eközben a genetikai és a számítógépes technológiák összefonódása miatt visszavonhatatlanul beléptünk a „bio-kibernetikus reprodukció korszakába” – amint W. J. T. Mitchell írja. Mindez szoros összefüggésben áll a digitális testetlenítés elszellemtelenítő praktikáival, amelyek hamarosan az elméleti testnélküliség gyakorlati testellenességébe torkollanak. Fennáll annak a veszélye, hogy egyszerre kelünk át egy rövid transzhumán fázis után a poszthumán korba s valósul meg a Szép Új Világvége szilíciumból szőtt éber kómája, amelyben semmi helye többé az ima bizonyosságának, a véletlen valószínűségének és a szerelem esetlegességének.
Fraktál-háborúk
Az I. és a folytatásának tekinthető II. világháború, majd utóbbi nyerteseinek hidegháborúja valójában egyetlen, 1914-től 1991-ig zajló világméretű háború felvonásai voltak. Ekkoriban a klasszikus hadműveleteken és hadtudományos eljárásrenden alapuló, manőverező tömeghadseregek által vívott, szabályokkal rendelkező hadviselés az államok felügyelete alá tartozott. A posztbipoláris korban azonban a vesztfáliai-jaltai konszenzus minden ízében felbomlott és a világméretű háború helyébe globális, posztmodern irregularitás lépett, amely egy világpolgárháború (Global Civil War, Weltbürgerkrieg) rémét idézi fel. Ez aszimmetrikus konfliktusokkal, indirekt beavatkozásokkal és hibrid hadviseléssel folyik. A fegyveres konfliktusok szerkezetét, intenzitását és lefolyását korunkban leginkább a polgárháborúkéhoz lehetne hasonlítani.
Mindezek laboratóriuma a síita-szunnita felekezeti versengés, az amerikai-orosz hegemóniaharc és a török-szaúdi-iráni regionális birkózás közös terepe: Szíria. Akárcsak a II. világháború tesztterületének számító spanyol polgárháborúban, úgy a szíriai polgárháborúban is minden nagyhatalom oldalt és hozzá tartozó helyi szereplőt választott, fegyverzett fel s küldött maga helyett a csatába. A helyettesítőkön keresztül vívott proxy-háborúzás alkalmi szövetségkötéseken túl stratégiai partnerséghez is vezetett. Különösen, ha a nagyobb szereplők (Irán, Oroszország, Szaúd-Arábia, Törökország, USA) szíriai bábjátéka mellett a vele egy időben zajló s egyiküket-másikukat szintén vonzó egyéb fegyveres konfliktusok (jemeni és kelet-ukrajnai polgárháború, líbiai hatalmi harc) hadviselő feleire tekintünk. Ennek eredményeképpen jöhetett létre 2011 és 2020 között egyfelől egy orosz-síita/alavita szövetség, másfelől egy kétvégű szunnita tömb, egyik oldalán török, a másikon szaúdi-öbölmenti pólussal.
A fraktálokban megismétlődő fegyveres konfliktusok kialakulásáért a lokálisan megjelenő globális ellentétek és a nemzetközi szembenállások helyi lecsapódása a felelős. Így lehetséges, hogy ukrán oldalon sorakoztak fel szélsőjobboldali önkéntesek (Azov Hadosztály, Mizantróp-divízió, usztasa önkéntesek), a szeparatistákén pedig a „nemzetközi brigádok” tagjai (antifasiszták, csetnikek, kadirovisták, kozákok). Vagy, hogy Damaszkusz pártján vett részt a harcokban a Hezbollah, az iraki síita milíciák, az iráni Forradalmi Gárda, a kormányellenes oldalon pedig a szaúdi–katari finanszírozású vahabiták (Ahrar al-Sham, al-Nuszra Front) és a török-támogatású „mérsékelt szunnita” és turkomán lázadók.
A Magrebtől Afganisztánig húzódó egybefüggő konfliktuszóna évtizedes háborúja jelentős demográfiai és kulturális felfordulást okozott. Ennek része, hogy egy egész nemzedék nőtt bele a polgárháborúba, akik iskolák helyett a csatatereket járták. Szíria lakosságának egyik negyedét áttelepítették, a másik elhagyta az országot, félmillióan életüket vesztették. Ráadásul a polgárháborús veterán külföldiek száma is többtízezerre rúg (közéjük számíthatók a dzsihadisták, a biztonsági cégek alkalmazottai, az etnikai–felekezeti milicisták és a zsoldosok), akik közül sokan visszatértek hazájukba vagy csak egy másik hadszíntérre vonultak át. Ez utóbbi révén többezer fős tartalékhadsereg jött létre, amelyet a főbb szíriai hadműveletek lezárulása után a szálakat mozgató nagyhatalmak másutt vetnek be.
Miután a szíriai polgárháború medrébe terelt orosz-török geopolitikai versengés elapadt, olyan más regionális konfliktusokba kanalizálódott át, amelyek a Kelet-Mediterráneumban zajlanak (Líbia) vagy bármikor feléleszthető zombiháborúként ékelődnek be az orosz „közelkülföld” és a pántörök érdekszféra közé (örmény-azeri háború Hegyi-Karabahért). Líbiában a Tripoliban székelő nemzeti egységkormányt a törökök támogatják, a tobruki ellenkormányt pedig Oroszország. Míg előbbi oldalán több ezer zsoldos áll, akiket a török hátterű Szíriai Nemzeti Hadsereg kötelékéből vezényeltek át ide, addig a Haftar tábornok vezette Líbiai Nemzeti Hadsereg az orosz tulajdonban lévő Wagner-csoporttal és egyéb Szíriát-járt harcosokkal (ISIS Hunters, Quds Force) egészül ki. Hasonló a helyzet a török dialektust beszélő, de síita azeri állam területébe ékelődő örménylakta enklávé kapcsán, amely az orosz szövetségi rendszerbe (Eurázsiai Gazdasági Unió, Független Államok Közössége, Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete) tartozó Örményország protektorátusa. Itt szíriai és líbiai törökbarát zsoldosok állnak az azeri oldalon.
Az iszlámon belüli felekezeti konfliktus, a regionális nagyhatalmak geopolitikai versengése és a közvetlen török-orosz összecsapás kiszervezése egymásra vetül, és olyan helyszíneket eredményez (Hegyi-Karabah, Jemen, Líbia, Szíria), amelyekben kísértetiesen hasonló franchise-háborúk folynak. Ezzel az érintett nagyhatalmak regionális szintre kopírozzák át a nemzetközi érdekellentéteket.
Békés Márton teljes írása a Látószög blogon olvasható.
