Békés Márton: megrendült a világrend

  •  
  •  

A koronavírus-járvány első halálos áldozata a liberalizmus. Ami az elmúlt negyedszázadban kívánatos volt és évtizedek óta természetes lett, az hirtelenjében a vesztünkre tör. A korlátlan mozgás, az individuális jogok, az üzleti szabadság és a globális összekapcsolódás helyett vészhelyzet, rendkívüli jogrend, korlátozó intézkedések, szankciók, az állami hatóságok jogkörbővítése, központi tájékoztatás és operatív irányítás. Az élményekre, digitális tranzakciókra és flexibilis identitásra épülő status quo ante állapot jó ideig biztosan nem tér vissza, akárcsak a máról-holnapra megváltható repjegyek és a kockázat nélküli utazgatás felhőtlen öröme. A kivételes állapot esztétikája drámaiságot és fenségességet követel magának, odavannak a szűrt fényű, szépiás filterek. Eztán semmi sem lesz olyan, mint volt annak előtte.

A GLOBALIZÁCIÓ JÁRVÁNYA

A globalizáció a modernitás legfelsőbb foka, hiszen mindenestül a mozgás – úgymint szabad áramlás, közlekedés, forgalom, kereskedelem – szabadsága jellemzi, ennek akadálytalanná és planetárissá tételét jelenti (a „modern” kifejezés szótöve latinul mozgást jelent). A 2001: Űrodüsszeiában is megidézett Robert Ardrey megfogalmazása szerint „a modern világ olyan, mint egy lekapcsolt fényszórókkal közlekedő, robbanóanyaggal teli vonat, amely ködös, holdtalan éjen robog”. A globalizáció során az eszközök, a technológia és az áruk valóban világszerte elterjedtek, de az értékek nem váltak univerzálissá, amely miatt a Jó és a Rossz egyetlen világ (One World) részévé lett (Jean Baudrillard: The Violence of the Global. 2002). A világméretű felvilágosodás reménye csakhamar a sötét globalizáció realitásába veszett.

A globális krízisek (migráció, kereskedelmi háború, járvány) sokasodása és fokozódása közepette a helyváltoztatás szabadsága a végéhez közeledik, ami egyértelműen a globalizáció alkonyatát jelzi. Most mindannak a visszabomlását látjuk, ami évszázadok alatt és a 20. századi világháború(k) következtében (1914–1991) infrastrukturálisan–szerkezetileg a globalizációt egyáltalán lehetővé tette.

Száz évvel ezelőtt, a spanyolnátha-járvány idején, amely 1918 és 1922 között dühöngött, azt mondták, hogy „az egész Európán áthúzódó járványnak az emberéletben való pusztítása felér egy kis háborúval” (Dr. Bársony János, Orvosi Hetilap, 1918). Történészek szerint a spanyolnátha a világtörténelem legpusztítóbb járványa volt, akár az emberiség ötödét is megfertőzhette, a halálos áldozatok számát 20 és 100 millió közé teszik (összehasonlításképpen: az I. világháború 10 millió halálos áldozatot követelt, az orosz polgárháború még nyolcat). A spanyolnátha, vagyis az influenza A-típusának egyik változata valószínűleg amerikai katonákkal került át a kontinensre és onnan indult világszerte pusztító útjára három hullámban. Amint száz évvel ezelőtt az első világméretű háború megszülte az első világjárványt, úgy most együtt jár a világtársadalom létrejötte és egy újabb világjárvány kialakulása. A kettő kapcsolata szerves.

Az akkori epidémia páratlan mortalitásának két oka volt: a háborús ellátás miatt kontinens-szerte legyöngült lakosság immunrendszerének védekezésképtelensége és a milliószámra hazatérő vírushordozó katonák mozgása. Magyarországon legalább 50 ezren estek áldozatul a járványnak. A spanyolnátha nem válogatott: ebben halt meg Ady Endre és az utolsó magyar király, IV. Károly, valamint Guillaume Apollinaire, Csontváry Kosztka Tivadar és Egon Schiele, Gustav Klimt és Eötvös Loránd, Kaffka Margit és Max Weber, Mark Sykes és Jakov Szverdlov.

A korabeli keserű megállapítás szerint az I. világháborút követően a világ legdemokratikusabb jelensége a spanyolnátha volt. Az a betegség elhozta a demokrácia korát, ez a mostani lezárja a liberalizmusét.

Határellenőrzés a schengeni övezetben is, szigorú közegészségügyi szabályozás, egyes termékek kivitelének tilalma, a védőeszközök hatósági árszabásának fontolgatása, a gyülekezés korlátozása, törölt repülőjáratok, beutazási tilalom és vesztegzár. A török–görög határon tolongó migránsok beengedése felől már senki sem aggódik, hiszen a kérdés az, hogy az olaszországi vendégmunkásokat visszaengedjék-e hazájukba? A „nyílt társadalom” és az Európai Unió híres négy materiális szabadsága (ami a munka, a tőke, az áruk és a személyek áramlására vonatkozik), mint a neoliberális globalizáció vastörvényei, a szemünk előtt semmisülnek meg – amennyiben továbbra is fenntartanánk őket, az egymással összekapcsolódó biológiai és nemzetbiztonsági veszélyt vonna fejünkre. A neoliberalizmus korszaka után kezdünk átlépni valami másba, amelynek még nem ismerjük a nevét, legfeljebb csak most kezdjük betűzgetni. A „világrend nélkülivé vált világ” (Schmidt Mária) új alakot ölt.

MOST MÚLIK PONTOSAN

Az általunk eddig ismert globalizáció sírfelirata ez lesz: ÉLT 1990 – 2020. A mögöttünk hagyott három évtized mindegyikének megvolt a maga szellemisége, amely együttesen a globalizáció, a világkapitalizmus és a liberális demokrácia Zeitgeistjéhez tartozott. Az 1989 és 2001 között tartó kilencvenes éveket a korlátlan szabadság hite hatotta át, amely úgy tűnt, hogy az amerikai modell világméretűre való kiterjedésével lezárja magát a történelmet is. (Francis Fukuyama a „történelem végének” illúzióját egy 1989 nyarán tartott neokonzervatív konferencián fogalmazta meg, mely után a berlini fal még fél évig állt!) A neoliberális globalizáció reményei ebben a bő évtizedben voltak a legvérmesebbek, fittyet hányva mindarra, ami Jugoszláviától Csecsenföldön át Ruandáig zajlott.

A 21. század első évtizedében egy ideig lehetségesnek látszott a demokrácia exportja (2001 – Afganisztán, 2003 – Irak), de akárcsak ennek, úgy a spekulációra épülő világgazdaságnak is erőteljes válságjelei mutatkoztak 2008-ra. A globális demokráciamisszió a sivatag homokjába, a világkapitalizmus a hitelpiaci derivátumokba fúlt. 

A rákövetkező évtized derekán, vagyis a 2010-es évek közepén bekövetkezett a fordulópont – egyfelől a migrációs krízis 2015-ös látványossá válásával, másfelől azzal, hogy a neoliberális világrend két transzatlanti pillére 2016-ban egyszerre roggyant meg: a Brexit-népszavazással és Donald Trump amerikai elnökké választásával. Ekkor megfordult a szél, és Marx régi formulája, mely szerint a forradalmak akkor törnek ki, amikor az uralkodó osztály nem tud a régi módon kormányozni, a nép pedig nem akar a régi módon élni, bizonyságot nyert. A 2010-es évek a lázadás évtizede volt, amelynek fő politikai törekvését ellenfelei pusztán populizmusnak neveztek, holott a szuverenitás, a demokratikus döntéshozatal és a nemzeti identitás védelmét jelentette.

Ez a mostani évtized, a ’20-s évek, három eseménnyel vette kezdetét: az amerikai Szenátusban megbukott a Trump elleni impeachment-eljárás, többéves halasztgatás után végrehajtották a Brexitet és világszerte korlátozásokat kénytelenek bevezetni a koronavírus miatt. Mindhárom esemény arról tanúskodik, hogy a megelőző évtized globális-liberális status quoját felrúgó demokratikus döntéseket nem lehet visszacsinálni, viszont a fennálló világrendet meg lehet változtatni. Mindez összeér egy sor, már az előző évtizedben elkezdődött deglobalizációs lépéssel (nemzetközi szervezetek és megállapodások tekintélyének hanyatlása, határvédelem, protekcionizmus), melyeket a világjárvány megfékezése érdekében bevezetett állami intézkedések felgyorsíthatnak. Itt tartunk most.

KATASZTRÓFAKONVERGENCIA

A francia Új Jobboldal fenegyereke, Guillaume Faye szerint valamikor 2010 és 2020 között fognak összeérni egymással a globális válságok s erősítik fel egymást, egy új civilizáció szülve (La congergence des catastrophes. 2004). Feltételezése szerint négy katasztrófacsoport konvergál egymással, amelyek egyenként több válságot tartalmaznak. A következők szerint: 1) az ökológiai rendszer összeomlása, a környezetszennyezés, a klimatikus változások, az élőhelyek megsemmisülése és a feltámadó járványok miatt; 2) civilizációk közötti összecsapások, benne az iszlám radikalizációjával, terrorizmussal, tömeges bevándorlással; 3) Európa káosz szélére sodródása, amit demográfiai okok, gazdasági recesszió és etnikai–társadalmi feszültségek idéznek elő; végül 4) a globális gazdasági válság, szerkezetének fenntarthatatlansága, nyersanyagkimerülés, mezőgazdasági válság és az adósságok miatt. Ha nem is tartunk itt, figyelmeztető jelek azért akadnak, mégpedig három válság párhuzamba kerülése miatt, ezek: túlnépesedés okozta migráció, lopakodó gazdasági recesszió, járványveszély. Nézzük sorban!

Az Algériától Afganisztánig húzódó iszlám civilizáció a legtermékenyebb, populációja 2050-re 1,3 milliárd főre fog növekedni, az elkövetkező harminc évben Európa muszlim népessége is négyszeresére nő. Az Európát délről és keletről fenyegető migrációs nyomás enyhülésére semmi remény nincs, főleg ha Észak-Afrika és a Közel-Kelet geopolitikai helyzete nem változik, mindez ráadásul a válságok közül a klímaváltozás hatásaival is szorosan összefüggés. A közgazdászok évek óta a 2010-es évek konjunktúrájának végéhez közeledését jósolják, amely a világgazdaság átlag 8–10 évig tartó felívelő szakaszainak aktuális ciklusát zárná le. A kereslet–kínálat egyensúlyának felbomlása mellett ezt más piaci egyensúlytalanság is előidézheti (buborék kipukkanása, technológiaváltás) vagy vis maior (háború, járvány, természeti csapás) is okozhatja.

járvány által már rövidtávon is előidézett gazdasági visszaesés, amely egyaránt megnyilvánul a tőzsdeingadozásban, a termelés részleges vagy teljes leállásában, a szállítmányozás és a légi közlekedés visszafogásában, drámai hatással járt az olajárakra. Az OPEC csökkentette az olajkitermelést, a 2008-es világválság óta nem volt akkora napközbeni áresés, mint legutóbb. A keresletvisszaesés miatt előálló olajárcsökkenésből fakadó gazdasági recesszió főleg azokat a muszlim többségű országokat fogja érinteni (Irak, Irán, Kuvait, Líbia, Nigéria, Szaúd-Arábia), amelyek gazdaságukat egyoldalúan erre építették. A migráció fő kibocsátó vagy tranzitországai közülük kerülnek ki, háborús térségben helyezkednek el, egyikük ráadásul a koronavírusban is fokozottan érintett.

Leghamarabb és legérzékenyebben a turizmus reagált a változásokra. A globális GDP több mint 10 százalékát adó ágazat, amely a munkahelyeknek is nagyjából a tizedét adja (közel 320 millió állás), a járvány előtt a világgazdaság legdinamikusabban növekvő szektora volt. Tavaly év vége óta a kínai turisták száma drámaian csökkent, a nagy tömegeket vonzó rendezvényeket lefújják, ezrével törölnek nemzetközi járatokat, a szállásokat tömegesen mondják le, csökken a légitársaságok részvényeinek értéke, a kisebbek tönkre is mennek, a nagyobbak pedig elbocsátásokra kényszerülnek. Ebben az ágazatban kicsiben is megfigyelhető a járványveszély és a gazdaság kríziseinek konvergenciája. Hogy a migráció és a járvány összekapcsolódására nem teremtünk esélyt, józan eszünk megőrzésének bizonyítéka.

ELŐRE A MÚLTBA

Száz évvel ezelőtt számtalanszor prófétáltak modern végítéletet (Otto Weininger), a Nyugat alkonyát (Oswald Spengler) vagy új középkort (Nyikoláj Bergyájev), amely a maga módján mind igaz is volt, hiszen a 20. század elejének erkölcsi válsága az I. világháborúba torkollott, amely megszülte a kollektivizmusok új vallásait. A Szép Új Világvége a 21. században egyre inkább ahhoz hasonlít, amit Emil Cioran írt: „Az utópia apokalipszissel történő fertőzésének vagyunk a tanúi: az »új föld«, amelyet hirdet, egyre inkább az új pokol alakját ölti. Az utópia és az apokalipszis most egymásba olvadnak. A tavalyi év bornírt, utópikus apokalipszisvallását hirdető zöld flagellánsok torkára a konkrét biológiai vészhelyzet forrasztotta a szót. Gréta helyébe a Covid-19 lépett, a „kihalás forradalma” ma már nem több ízléstelen tréfánál.

A globalizáció alapideológiájának, azaz a liberalizmusnak az időszemlélete visszafordulni látszik: senki sem hisz már a korlátlan progresszióban, s nem gondoljuk, hogy a történelem egyirányú folyamat, melynek végén a fantasztikus bőség, a földi gondtalanság és a teljes szabadság vár minket. Mintha rendre a múlt – nem is oly’ rég még egyszer és mindenkorra meghaladni gondolt – árnyai kísértenének minket. Napjaink legtöbbet használt jelszava például a karantén, amely a 14. századi Velencében jött létre, jelentése 40 napos (quaranta giorni) elzárás, amellyel a kereskedőhajók legénysége által terjesztett pestis behurcolását akarták megakadályozni. Olaszország legnépszerűbb hashtagje ma a #staiacasa (maradj otthon). Ma sincs jobb módszer a ragály elkerülésére, mint 700 évvel ezelőtt: el- és bezárkózás, egy helyben maradás, ima.

Csodálkoznánk, ha a 2020-as években nem azok az értékek, érdekek és megoldások kerülnének újra előtérbe, amelyek a globalizáció előtti világot áthatották és biztonságossá tették. Ezek a következők:

1) Önkorlátozás – a technológiai forradalmak és a kognitív alapra helyezett fogyasztói társadalom már eddig is kedvet teremtett a sztoikus stratégiára, de a járvány árnyékában valóságos epikureus reneszánsz virágozhat ki. Mégsem ennek a halvány érzetnek a tagadhatatlan erősödése a legfontosabb, hanem az, hogy az elmúlt húsz év globális turizmusra, bővülő világkereskedelemre és olcsó hitelezésre berendezkedett életmódja a hagyományos, véges életrend kereteinek adja át a helyét, benne az elővigyázatosság, a takarékosság és a szolidaritás erényeivel. Ez morális fordulatot jelent.

2) Állami szuverenitás – a határvédelem, a piacvédelem, az áramlások (legyen embereké, áruké, tőkefajtáké) fokozott ellenőrzése a szervezett társadalmi közösség, vagyis az állam megerősödését és ennek természetes folyományát, mégpedig a politika primátusát eredményezheti. Ne feledjük: „szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt” (Carl Schmitt). A fokozott határellenőrzés, a hatósági szabályozás, a területi korlátozás és az államosítás többé nem tabu, sőt túlélésünk záloga. Ez politikai fordulatot hoz.

3) Nemzeti autarkia – nyilvánvalóvá vált, hogy a globális szabadkereskedelem, a globális közlekedés és a globális értékláncokon alapuló termelés, szállítás és értékesítés nemcsak fenntarthatatlan, hanem rendkívül sérülékeny is. A világ távoli pontjain bekövetkező katasztrófák az egész földkerekség termelését kitetté teszik, veszélyeztetve az termelést és az egymáshoz közvetlenül – sem területileg, sem gazdaságilag, sem kulturálisan – nem kapcsolódó térségek ellátását. Felismerjük, hogy a globális gazdaság és kereskedelem helyett a lokális (országos/regionális/nagytérségi) szerveződések sokkal biztonságosabbak és előnyösebbek. Ez gazdasági fordulatot szül.

A régi világ romjain állunk. Magyarország tíz éve ismét – mint történelme során annyiszor – újjáépítő fázisban van, amely olyan értékek alapján folyik, amik segítségünkre lehetnek a mostani krízis megoldásában, és az azt követő világ számunkra kedvező kereteinek kialakításában. Magyarország 2010 óta a stratégiai ágazatok állami tulajdonba való visszavételében és az IMF-től való megszabadulásban érdekelt; Alaptörvénye 2012 óta rögzíti a kollektív nemzeti értékeket és azok politikai kereteit; fél évtizede megtanultuk lezárni határainkat. Nekünk most nem kell mást tennünk, csak olyannak maradnunk, amilyenek eddig is voltunk.

A világ lassan utolér bennünket…

Az írás eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg.