A békepárti, a háborúból való kimaradást és az ország szuverenitásának megerősítését képviselő magyar kormány melletti méltóságteljes kiállás, azaz a Békemenet bebizonyította, hogy a hónapok óta zajló külső-belső próbálkozások ellenére szilárd a támogatás mögötte. A február óta tapasztalható szuverenitássértő beavatkozások és a destabilizációt célzó operatív tevékenységek jól láthatóan az ötödik Orbán-kormány – egyébként is általában sérülékenynek mondott – középtáján csúcsosodtak ki, mégpedig az egy időben tartott európai parlamenti és önkormányzati választások befolyásolásának érdekében. Erre adott választ a demokratikusan megválasztott magyar kormány melletti határozott kiállás. Így és ezzel futunk rá a választás utolsó hetére.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatójának elemzése a legutóbbi Békemenet kapcsán az előttünk álló, június 9-ei kettős választás tétjéről és távlatairól szól.

Operation Péter Magyar

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének 14. évében ugyan távolról sem „soha nem látott”, de mégiscsak jelentős belpolitikai turbulencia vette kezdetét. A 2024. február–márciusát uraló kegyelmi ügyről és az azt a napirendről átalakítva-levevő Magyar Péter-jelenségről van szó. Utóbbi szereplő a jobboldali kormánypárt számára egy áruló-bántalmazó, a baloldal egy részének újabb, Vona Gábor (2017–18) és Márki-Zay Péter (2021–22) utáni harmadik „jobboldalról érkező” politikai messiás, egy másik részének pedig megmaradt szavazóira leselkedő újkeletű veszélyforrás. A március 15-i fővárosi debütáló demonstrációtól a debreceni anyák napi (?) tüntetésig eltelt másfél hónapban az új ellenzéki reménység, aki aktív közösségimédia-felhasználóinak leírása szerint egyben az utolsó is, végleg lehorgonyzott az antiorbánista táborban, annak is kezdetben a politikai centrumában. A választások előtt egy hónappal megkezdett országjárása során ez a besorolás, a főszereplő retorikai-fizikai hozzáállásával ellentétben, finomodott, majd hamar kikötött a radikális ellenzék eurotechnokratikus frakciójában. Eközben szép lassan az is kiderült, hogy az egykori feleségéről titokban rögzített hangfelvételen kívül nincs más „bizonyíték” a kezében, amely csak egy a sok be nem váltott nagyotmondás, lebegtetés és ígérgetés-fogadkozás közül.

De akad itt ennél jóval fontosabb is! Kevesen figyeltek fel rá, hogy Magyar Péter nemzeti ünnepen elmondott beszédének előestéjén az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövete, David Pressman is nyilatkozott. A beszédet hazánk NATO-csatlakozásának 25. évfordulója alkalmából tartotta a Soros-féle CEU budapesti épületében, az ott működő liberális-baloldali Demokrácia Intézetben. A transzatlanti katonai (eredetileg: védelmi) szövetséghez való csatlakozás persze csak újabb és – utólag visszatekintve – minden eddiginél nyomatékosabb alkalmat adott arra, hogy Pressman belezsarolja Magyarországot a háborús részvételbe. Miről van szó?

A diplomáciai beszédekhez képest kevesebb udvariaskodással körített ünnepi beszédnek rögtön az elején kijelentette, hogy – szó szerint idézve – a magyar kormány megszegte a védelmi együttműködési megállapodást, mely miatt a Magyarország és szövetségesei közötti kapcsolat aggasztó, a helyzetet pedig fokozza, hogy újfent szó szerint idézve, hazánk másként viselkedik, mint a NATO bármely más tagja, ez pedig aláássa a bizalmat stb. A bűnlajstrom hamar előkerült, méghozzá négy pontban, melyek mindegyikének szóvá tétele a magyar szuverenitásba való súlyos beavatkozásnak minősül. Íme: 1) „a független média szisztematikus elfoglalása”, 2) „a kormányzati hatalom minden aspektusának bebiztosítása” párt- és családtagok számára, 3) a szuverenitás védelméről szóló törvény meghozatala és érvényesítése, valamint 4) a függetlennek nevezett média, NGO-k és bírók állítólagos vegzálása.

Ezt követően került sor az első fenyegetőzésre, amikor az amerikai nagykövet önreflexiót gyakorolva ki is mondta, hogy „bizonyára észrevették,  hogy más szövetséges országokban nem szoktunk ilyen beszédeket tartani, mert más szövetséges országokkal párbeszédet folytatunk. […] Magyarországon ez nem működik – amíg csak nem cselekszünk.” Így hát itt határozott cselekvésre van szükség, jelezte, amelyre rögtön két példát is hozott: egyfelől a budapesti székhelyű Nemzetközi Beruházási Bank szankcionálását, másfelől pedig a magyar vízummentesség korlátozását. A beszédnek ezen a pontján jutunk el oda, hogy világossá válik: ezek voltak a figyelmeztető lövések, melyekből érteni kellett volna. De nem ez történt, hiszen a magyar kormány továbbra is engedetlenkedik – értékelt az amerikai nagykövet.

A nemzetközi ügyek magaslatára és egyben a főben járó bűnökig eljutva, úgy folytatódik a beszéd, hogy figyelmeztet Magyarországnak az „Oroszországgal való szoros és bővülő kapcsolatainak veszélyére”, valamint arra, hogy az orosz–ukrán háborúba való NATO-bevonódás ellenzésében „Magyarország egyedül van” és téved, ha azt hiszi, hogy „31 másik országot” meg lehet állítani. A továbbiakra még visszatérünk. Előbb tisztázzuk, hogy mit is szeretne az amerikai nagykövet? Erre is választ kapunk, három dolgot: 1) a magyar kormány egyoldalúan javítsa kapcsolatait Washingtonnal, 2) vegye komolyan az onnét érkező biztonsági-védelmi igényeket és tegyen nekik aggályoskodás nélkül eleget, végül 3) „a veszélyesen elszabadult Amerikai-ellenes üzeneteknek” vessen véget. De folytassuk onnét, hogy az aktuális vétkek közül harmadikként emlegette, hogy „Orbán Viktor […] alaptalanul állítja, hogy az Egyesült Államok megpróbálja megbuktatni kormányát”, amely szerinte nincs így. Ennek kapcsán került sor a legtalányosabb kijelentésére, idézzük:

„Miközben Magyarország megpróbálja kivárni azok távozását, akikkel nem ért egyet, akár az Egyesült Államokban, akár az Európai Unióban, a világ többi része halad előre. Lehet, hogy az Orbán-kormány ki akarja várni az Egyesült Államok mostani kormányának leköszönését, de mi biztosan nem fogunk kivárni az Orbán-kormánnyal kapcsolatban.  Amíg Magyarország várakozó állásponton van, mi cselekedni fogunk.” Hogy jól értsük, hogy a beszéd lényegi eleméhez érkeztünk, mindezt még egyszer megerősíti, mondván: „Végül, és talán ez a legfontosabb, nem fogunk várni. Magyarország dönthet úgy, hogy az Egyesült Államokkal kapcsolatban kivár, az Egyesült Államok azonban nem fog így tenni.” Érti, aki érti.

Álljunk meg, és ízlelgessük: Washington nem vár, hanem cselekszik, ahogyan eddig is tette, de most már határozottabban, aktívabban, eredményesebben. Összefoglalva tehát, ha önszántából nem teszi meg, akkor jelentős és fokozódó nyomásra Magyarország engedjen az amerikai akaratnak, és 1) vessen véget a szuverenitásvédő intézkedéseknek, iktassa ki ezeket alkotmányából, 2) restaurálja a kormányellenes intézmények (média és nemkormányzati szervezetek) privilégiumait, szüntesse meg törvényi felügyeletüket, 3) decentralizálja a magyar médiát, 4) szüntessen meg minden, még megmaradt gazdasági-kereskedelmi kapcsolatot az Oroszországi Föderációval, végül, ami a legfontosabb, 5) járuljon hozzá, sőt csatlakozzon a NATO háborús erőfeszítéseihez. Különben.

Ha nem így cselekszik, akkor – idézzük ismét – „nem fogunk várni” és „mi cselekedni fogunk”. Miben is állhat ez a cselekvés, amelyről világosan elhangzik, hogy a bankszankcionálásnál és a vízumszigorításnál súlyosabb lépésekre kell számítani. Az 1999–2000-es szerbiai rezsimváltásról tudjuk, hogy ott háromhavi légibombázással és az Otpor-mozgalom kiképzésével avatkoztak be; a 2010–11-es „arab tavaszról” szintén hasonló a tapasztalat: Tunéziától Egyiptomon keresztül Szíriáig az utcai tüntetésektől a fegyveres felkelésig minden hangszeren játszottak; végül a 2014-es Majdan-puccs idején maga Victoria Nuland európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkár, Ukrajna-referens mondta, hogy 1991-től kezdve ötmilliárd dollárt öltek a helyi „demokrácia-projektbe”, amely aztán „színes forradalomig” érett. Magyarországon persze azért (némileg) más a helyzet, errefelé a Szlovéniától Ukrajnáig és Szlovákiától Bulgáriáig ismert megoldást alkalmazzák, vagyis a semmiből előkerülő politikai projekteket építenek fel, hogy a valamilyen témában ellenkező országokat destabilizálják és ezzel szuverenitásukat csökkentsék. Az amerikai cél most egyértelműen Magyarország háborúba ugratása.

Menetelő népszavazás

A félidei kettősválasztás előtt két hónappal, egészen pontosan március 12-én azzal fejeztem be Tájkép csata előtt című kétrészes elemzés-sorozatomat, hogy egyfelől a kulturális területeken (különösen a médián) keresztüli ellenséges, destabilizáló célzatú behatolás ellen állami eszközökkel is tenni kell, másfelől pedig, hogy szükséges a stabilitás népi-nemzeti erőinek nyílt és látványos megmutatkozása. Ez utóbbinak az ideje jött el, jó időzítéssel és szervezéssel, június elsején. Aznap a Lánchíd budai hídfőjétől indulva a Margit-szigeti Nagyrétre vonult a kormányt és a békét támogató tömeg, ezzel pedig a tizenkét éven belül a sorrendben éppen tizedik Békemenet a szó szoros és átvitt értelmében is a béke menete volt, mert praktikusan a háborúból való kimaradást támogatta.

Amint Nemzeti blokk (2022) című könyvemben egyszer már megállapítottam, a hazai politikai mozgósítás leglátványosabb formája a Békemenet. A Békemenet nem más, mint a népi támogatás kinyilvánítása, olyan civiltársadalmi, mozgalmi kezdeményezés, ami a kormányzat mögötti önkéntes támogatást demonstrálja, méghozzá tömeges méretekben. Akár menetelő népszavazásnak is nevezhetnénk. Minden alkalommal a magyar szuverenitás mellett áll ki, amikor azt külső és vele szövetkező belső erő fenyegeti. Így volt ez már az első alkalommal is, 2012 januárjában, amikor „Nem leszünk gyarmat” feliratú molinó mögött vonult fel 400 ezer ember. A résztvevők nevében Bayer Zsolt azt mondta az első alkalomról, hogy „ezért a kormányért megyünk az utcára”. A következő két Békemenet még ennek az évnek a során, március 15-én és október 23-án mozgatott meg előbb negyedmillió, majd ismét többszázezer embert, hogy kiálljanak az uniós baloldallal szemben, és persze a magyar kormány mellett. 2013. október 23-án az újabb uniós támadások, akkoriban a Tavares-jelentés, 2014. március végén pedig a jobboldali kormányzás eredményeinek védelme szólított a szervező Civil Összefogás Fórum az utcára újabb százezreket. Újabb választási évben, 2018. március 15-én, immár hetedik alkalommal vonultak a kormány támogatói, ezúttal a migráció és a Soros-terv ellen, majd nyolcadik alkalommal 2021. október 23-án meneteltek a választásokba való beavatkozás ellen. Az igencsak nagyszabású, a 2022. áprilisi választások megnyeréséhez is jelentősen hozzájáruló 2021. október 23-ai Békemeneten, az Orbán Viktor ünnepi beszédére kilátogatókkal együtt, egyes források szerint közel félmillióan voltak.

A kilencedik Békemenetet, szintén a 2022-es választások kontextusában, 2022. március 15-én rendezték, újfent hatalmas tömeget mozgósítva. Az orosz–ukrán háború ekkor már három hete zajlott, és az is látszott, sőt számtalanszor hallatszott is, hogy az egyesült baloldali ellenzék megszüntetné Magyarország konfliktussal kapcsolatos semlegességét és fegyverekkel támogatná az ukrán oldalt. Ez volt az első, kifejezetten a békéért tartott menet. Orbán Viktor a Kossuth téren tartott beszédében egyenesen ki is jelentette a következőket: „A veszélyek korába léptünk, most nincs helye a hibázásnak, nincs tere a kapkodásnak, és nem engedhetünk meg magunknak egyetlen rossz döntést sem. Magyarország világok határán fekszik: Kelet és Nyugat, Észak és Dél között. Errefelé a háborúkat nem értünk és nem a mi érdekünkben vívják. Úgy szokott lenni, hogy akárki győz, mi rajtavesztünk. […] Hol az egyik akar minket a frontvonalra tolni, hol a másik.”

A miniszterelnök szájából a bő két évvel ezelőtti országgyűlési választásokon – amelyet a gyermekvédelmi népszavazással együtt tartottak – elhangzottak az idei kettős választás idején hatnak igazán előrelátónak és maradandónak. Idézzük: „Ennek a háborúnak nem lett volna szabad megtörténnie. Magyarország minden tőle elvárhatót és tőle telhetőt megtett a béke érdekében. Nem zárhatjuk ki, hogy a parlamenti választás és a népszavazás napján a szomszédban még dörögnek a fegyverek. Ilyen választásunk sem volt még. De a háborús veszély nem csökkenti, hanem növeli, sőt az egekbe emeli a választás tétjét: békepárti jobboldal, vagy háborús baloldal? […] Mi azt mondjuk, őrizzük meg Magyarország békéjét és biztonságát, aki a békére és a biztonságra szavaz, az a Fideszre szavaz.”

Az idei Békemenet több értelemben is a béke menete volt, egyrészt a szomszédunkban zajló háború és különösen az abba való belerángatásunk ellenében, másrészt pedig azért, mert a magyar szuverenitás és a kormányzat melletti kiállás egybeesett a külföldi – amerikai és uniós – nyomásgyakorlás, illetve a háború tüzét szítogató euroatlanti politika elutasításával. A pesti Duna-parton hömpölygő, nemzetiszín zászlókat hordozó, tömött menet a Lánchíd és a Margit-híd hídfője között haladt. Olyan sokan vonultak föl, hogy amikor a Margit-szigeti Nagyréten felállított színpad előtti részhez érkezett a Békemenet eleje, a tömeg vége akkor lépett el az Országház előtt. A százezres menet létszámához hozzá kell adni az Orbán-beszédre a Nagyréten várakozókat és a később érkezőket is.

Az idei Békemenet egyszerre volt a legnagyobb békéért tartott tüntetés Európában, amelyhez más nemzetek tagjai is csatlakoztak (nemetek, olaszok, svédek), jobboldali erődemonstráció, nagyszabású kampányrendezvény és a fideszes véghajrá nyitánya. Az impozáns menet, majd a miniszterelnök beszéde egyértelművé tette, hogy az ország stabilitása és szuverenitása egy tőről fakad, elválasztani nem lehet őket egymástól és megvédésük is csak együtt képzelhető el. Ennek aktuális csatája a mostani európai parlementi megmérettetés, pontosabban annak kinyilvánítása, hogy minden nyomás ellenére Magyarország ki akar maradni a háborúból. Amint Orbán Viktor fogalmazott, a tét nem kevesebb, mint „kimaradni a háborúból és a béke szigeteként megőrizni Magyarországot”. Ez valójában a történelmi választás.

A béke szigete

Az orosz–ukrán háború – amely távolabbi hatásai miatt a világrendszerváltás gyorsítójaként viselkedik – méltányos lezárása nem érdeke Ukrajna donorjának, vagyis az Egyesült Államoknak; kizárólag ezért nem ért még véget. Ez a helyzet a hadviselő felek közül az ukrán oldalt fokozatosan demográfiai, gazdasági és katonai vereségbe hajszolja, az orosz oldalt viszont a háborús gazdaság és a diplomáciai nagyüzem beindítására ösztökéli. Mindkettő eredményét jól látjuk. 1) Ukrajna további finanszírozása csak a legutóbbi amerikai segély 61 milliárd dollárjával lehetséges, de katonai vereségét ez már rövidtávon sem akadályozhatja meg, még a nyugati fegyverek megérkezésével együtt sem. Röviden: Ukrajna belátható idő alatt stratégiai vereséget fog szenvedni. 2) Oroszország gazdaságát a szankciók nem tették tönkre, sőt már két-három negyedév alatt kiderült, hogy bizonyos szektorokban növelni is tudta nyereségét, gazdaságát pedig anélkül állította át háborús körülményekre, hogy jogilag továbbra sem áll háborúban, nincs általános mozgósítás. Ebből az következik, hogy Ukrajnával ellentétben az orosz oldalnak vannak bevethető tartalékai, ráadásul jelenleg övé a stratégiai kezdeményezés.

Ami ennél is nagyszabásúbb, hogy egyfelől Európa – az Európai Unió, a nemrég belőle kivált Nagy-Britannia, az európai NATO-tagországok túlnyomó többsége – a háború két éve alatt fokozatosan és teljes egészében az amerikai akarat alárendelt végrehajtója lett, ahol még a taktikai autonómia legcsekélyebb jelét sem tapasztaljuk; másfelől pedig, hogy Oroszország nem csak számos partnerével erősítette meg a kapcsolatát (afrikai országok, Brazília, India, Irán, Kína), de a globális Délhez gravitálva élen jár fórumainak bővítésében (BRICS + Sanghaji Együttműködés) és egy alternatív világrend-ajánlat kidolgozásában. A korábbi unipoláris berendezkedés hegemónja, az Egyesült Államok ebben a helyzetben egyet tehet: a háború fokozásával (konkrétan további források bevonásával és Európa valamilyen szintű beléptetésével) lefoglalja Oroszországot, valamint a jövendő globális átalakulásoknak elébe vágva, legalább a transzatlanti szövetséget és annak csatolt részeit megpróbálja jobban integrálni és akarata alá vetni. Ez röviden az orosz–ukrán háború szélességi-mélységi eszkalációját és Európa leválasztását jelenti.

Ebben a helyzetben, és egyébként is, Magyarországnak nem érdeke a háború további eszkalációja, valamint – koncentrikus körök gyanánt megfogalmazva – országunk szuverenitásának csökkentése, régiónk destabilizálása, kontinensünk önállótlanságának fokozása és a világ két hidegháborús pólusra bontása. Magyarország számára ezért, immár a küszöbön álló választások tétjét megfogalmazva, de annál magasabb történeti-politikai értelemben véve, az egyetlen morális és egyben reális pozíció az, ha továbbra is a „béke szigete” marad – hogy visszaidézzük az idei Békemenet jelszavát. A zajló világrendszerváltás évtizedekig tartó folyamatában nem az első, de nem is az utolsó hazai megmérettetés a félidei kettős választás, melynek kedvező eredménye hozzásegíthet minket szuverenitásunk védelméhez és stabilitásunk fenntartásához.