Miközben egy új geopolitikai kor köszönt a világra, az Európai Unió bürokratáinak válságkezelése kimerül a további központosításban és militarizációban, ahelyett, hogy az európai társadalmak béke és stabilitás iránti igényét szolgálnák. Ugyanazon elit ábrándozik többsebességes Európáról és törekszik politikai hierarchia építésére, amely az elmúlt másfél évtized során elkövetett stratégiai tévedéseivel előidézte a versenyképesség csökkenését, az energiaárak elszabadulását és a társadalmi kohézió felbomlását.  A Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia kellően rávilágított arra, hogy brüsszeli hatalmi centrum – egyre növekvő demokratikus deficit mellett – sem képes elszakadni a birodalmi integráció téveszméjétől, amely nemcsak, hogy nem megoldás a kontinens problémáira, de egyenesen legfőbb előidézője is azoknak.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb elemzésében az Európai Unió ideológiai és geopolitikai zsákutcáját mutatja be, amelybe a brüsszeli elit vezette az európai közösséget.

Münchentől Münchenig

2025 február közepén tartott Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián J.D. Vance, az Amerikai Egyesült Államok alelnökének szavai valóságos hidegzuhanyként érték a brüsszeli hatalmi centrum tagjait, amikor történelmi beszédében felhívta arra a figyelmet, hogy a kontinensre leselkedő legnagyobb veszély nem kívülről érkezik, hanem belülről rombol. A demokratikus normák eróziója, a migrációs politika katasztrófája, a cenzúra, valamint a nemzeti alapon gondolkodók elnyomása és kizárása a demokratikus diskurzusból, versenyből és képviseletből mára oly mértékben torzította el Európa szellemiségét, hogy annak sürgős reformja elkerülhetetlenné vált. Ahelyett, hogy a kritikával illetett uniós és nyugat-európai vezetők önreflexiót gyakoroltak volna, az alelnök beszédét mérsékelt felháborodás övezte, szavait elfogadhatatlannak, sértőnek és provokatívnak minősítették.

Az azóta eltelt egy év évben az európai elit nemcsak tovább folytatta antidemokratikus kirekesztő politikáját a nemzeti szuverenista oldallal szemben, de aktívan akadályozta Donald Trump amerikai elnök béketörekvéseit az orosz–ukrán háború lezárása terén is, sőt, az európai polgárok akaratával szembe menve a kontinenst is a háború szélére sodorta. Mindezt úgy, hogy Európa kiszolgáltatottsága tovább nőtt az Egyesült Államok felé, akár a gazdasági, az energiapolitikai, vagy védelmi dimenziót nézzük. A „Tettrekészek Koalíciója” amerikai részvétel nélkül mindeddig üres és működésképtelen szlogennek bizonyult, a vámháborúban pedig az EU először kapitulált az amerikai követelések előtt, majd a Trump által kivetett új vámok hatására az Európai Parlament leállította a ratifikációs folyamatot. Az egész közösség jövőjét érintő stratégiai döntéseket ráadásul egyre erőteljesebb demokratikus deficit lengi körül, ami az EU-t a szakadék szélére sodorta.

„Nem akarunk olyan szövetségeseket, akik racionalizálják a megtört status quo-t, ahelyett, hogy mérlegelnék, mi szükséges a helyreállításához, mert nekünk Amerikában nem áll érdekünkben, hogy udvarias és rendezett gondozói legyünk a Nyugat irányított hanyatlásának.” – fogalmazta meg világosan Marco Rubio amerikai külügyminiszter az idei müncheni konferencián. Noha a beszéd egészére vonatkozóan az megállapítható, hogy jóval diplomatikusabb volt J.D. Vance tavalyi előadásához képest, tartalmában erősen utalt arra, hogy az európai–amerikai viszony újrarendeződésének előfeltétele a brüsszeli rezsimváltás. Hipotetikusan egy erőteljes paradigmaváltással is teljesülhetne ez, ám a realitás talaján állva nehezen elképzelhető az, hogy a saját hatalmáért küzdő elit olyan reformokat eszközölne, amelyek saját politikai túlélését veszélyeztetik. Annak nyíltszínű beismerése, hogy az elmúlt 15 év eseményei során (migrációs válság, koronavírus-járvány, energiapolitika, szankciós politika, orosz–ukrán háború) az európai vezetők rendre szűklátókörű és ezáltal önsorsrontó döntéseket hoztak az egész közösségre nézve, politikai öngyilkossággal érne fel.

Ennek fényében érthetőbbé válik, hogy az európai vezetők miért ragaszkodnak továbbra is egy olyan Nyugat képéhez, amely már jó ideje nem létezik. Noha paradox módon éppen a nyugati államok, politikusok, intézmények alkalmaztak olyan kifogásolt eszközöket, amelyek romba döntötték a liberális demokrácia eszményébe vetett hitet – például a politikai ellenfelek ellehetetlenítése, a cenzúra kiterjesztése, vagy politikai pluralizmus felszámolása terén –, mégis annak védelmében tetszelegnek. Szembetűnő volt a konferencia során, hogy amíg az európai vezetők explicit módon továbbra is a liberális demokrácia védelme és megőrzése érdekében képzelik el az USA-val való együttműködést, addig Washington a szuverenitást már egyértelműen a nemzetközi rendet szervező decentralizált korszaklogikaként értelmezi. Noha egyre inkább teret nyer az a szuverenista értelmezés, amit – egyébként a magyar kormány másfél évtizede következetesen képvisel – az államnak csak saját polgárai és nem az univerzálisan uralkodó ideológia iránt van kötelezettsége, addig a liberális megközelítés univerzális értékekre hivatkozva, intézmények és önkényesen kreált szabályok mögé bújva átlépi a szuverenitás határait.

A liberalizmus és a szuverenizmus tehát nemcsak elméleti, hanem gyakorlati szinten is ellentétesek egymással, ez utóbbihoz bőven elég bizonyítékot szolgáltatott az utóbbi 15 évben a birodalmi ambíciókat dédelgető brüsszeli hatalmi centrum. Az utóbbi években még hangsúlyosabban megfigyelhető az a trend, hogy Brüsszel a lopakodó jogalkotás és a hatáskörelvonás eszközeivel, a tagállami vétó intézményének eltörlésével, újonnan pedig a kétsebességes Európa koncepciójával  igyekszik egyre leplezetlenebbül megteremteni az Európai Egyesült Államokat.

Münchenben Ursula von der Leyen Bizottsági elnök, Friedrich Merz német kancellár és Kaja Kallas, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője  egyaránt azon világértelmezési kereten belül vázolták fel a transzatlanti kapcsolatok jövőjét, amely a közös liberális értékeken és „a zsarnokság elleni küzdelmen” alapul. Azonban ezek a liberális demokrácia védelmében folytatott utóvédharcok egyre elkeseredettebb jelleget öltenek, főképp annak tükrében, hogy az USA-nak egyáltalán nem áll már érdekében ez a múltba révedő, a nemzetközi rendszerben instabilitást okozó, és a diplomáciát ellehetetlenítő korszellem további táplálása.

Európai elit a nép ellen

Miután a legitimitását elveszítő brüsszeli hatalmi centrum nem képes olyan jövőképet nyújtani, amely a tagállamok körében konszenzust aratna, ezért az orosz–ukrán háborút is egzisztenciális civilizációs küzdelemként próbálják évek óta keretezni, amelynek kimenetele meghatározza a liberális világrend fennmaradását is. Az utóbbi években rendre hallhattunk olyan kijelentéseket, hogy „Ukrajna a demokratikus értékekért és európai jogállamiságért harcol” (Charles Michel, az Európai Tanács korábbi elnöke), „amelyek mindannyiunk szabadságát és jogállamiságát jelentik (Ursula von der Leyen), vagy, hogy „ez a háború nem pusztán Ukrajnáról szól, hanem a szabad világ és a zsarnokság között zajlik” (Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke), ám ezeknek a valóságtartalma még narratív szinten is egyre inkább elpárolog. Szintén gyakran hangoztatott, ám annál inkább vágyálomnak minősülő kijelentés volt, hogy „Ukrajnának meg kell nyernie ezt a háborút”, aminek természetesen részét képezi Oroszország stratégiai veresége. Az Oroszország elleni szankciók, a fegyverszállítások bővítése, az egyre gyorsuló fegyverkezési verseny és hadiipari integráció, valamint annak lebegtetése, hogy elkerülhetetlen Európa hadigazdasági irányba tolása nemcsak az EU békeprojekt imázsát döntötték romba, de a szervezet hitelességét is.

Okkal merül fel a kérdés, hogy geopolitikai értelemben mennyire képviseli Európa érdekét, hogy újabb és újabb hiteleket vegyen fel, esetleg a saját költségvetéséből több milliárd eurós értékben forrásokat allokáljon Ukrajna támogatására, vagy adott esetben háborúba vonuljon egy nem uniós országért. Azért az Ukrajnáért, amelyhez a német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság szerint köthető lehetett az Északi Áramlat terrorista módszerekkel való felrobbantása 2022 őszén, és ezzel nemcsak Németország, de az egész EU energiaellátását veszélyeztette.

Az európai elit – teljesen irracionális módon – nemcsak a saját, de az egész EU jövőjét Kijev sorsához láncolta, és ezzel együtt Ukrajna gyorsított uniós csatlakozását prioritássá tette, annak ellenére, hogy az európai polgárok döntő többsége elutasítja azt: a felnőtt uniós polgároknak mindössze 18 százaléka venné fel azonnal Ukrajnát az EU-ba, 43 százalék szerint inkább a megszokott érdemalapú eljárás módját kellene választani,  32 százalék pedig teljesen elutasítja az ország csatlakozását. Ha mindez nem lenne elég, a politikai duskurzus militarizálódása által már zajlik az európai közvélemény felkészítése egy elkerülhetetlen háborúra (!) Oroszországgal. Ezen kijelentések közül a legsúlyosabbak talán Fabien Mandon francia vezérkari főnök szavai, aki szerint a francia szülőknek fel kell készülnie arra, hogy gyermekeik meghalnak egy Oroszország elleni háborúban 2030-ig, míg Boris Pistorius német védelmi miniszter azzal riogat, hogy „talán a 2025-ös volt az utolsó békés nyarunk a következő orosz támadás előtt”. Az eszkalációs logikában élen jár továbbá a katonai Schengenről ábrándozó Kaja Kallas, valamint az ukránok győzelmében az EU stratégiai felelősségét látó Manfred Weber, akik egyben a legfőbb szószólói a befagyasztott orosz vagyon elkobzásának is.

Manfred Weber szerint az EU végül úgyis orosz vagyonelemeket fog felhasználni Ukrajna háborús költségeinek fedezésére, ami szintén kellően szemlélteti az EU vezetőinek szűklátókörűségét: hiszen milyen üzenetet küldene ez a világ többi országa és üzletembere számára esetleges európai befektetéseik jogbiztonságát illetően? Amennyiben az EU egy fabrikált morális mérce alapján bármikor vagyonelkobzásról dönthet, akkor nehezen tűnik reálisnak, hogy a brazil, katari, szaúdi, szingapúri, vagy kínai üzletemberek Európában fektetnék be vagy őriztetnék vagyonukat. Ez a szemlélet megtestesíti azt az önsorsrontó politikát, amely ráadásul egy olyan önblokkosításba fordult, ami mára az EU-t elszigetelte a világ többi térségétől. Noha az EU eljelentéktelenedése épp ennek a rugalmatlan és politikai értelemben beszorult elitnek köszönhető a nemzetközi porondon, akik természetesen nem vesznek tudomást arról, hogy geopolitikai zsákutcába vezették a közösséget.

Harc a jövőért

Január végén Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország és a Hollandia pénzügy- és gazdasági miniszterei nyíltan arról egyeztettek, hogy a kétsebességes Európa koncepcióját ideje lenne életre hívni, amivel az érvek szerint a globális gazdasági és geopolitikai folyamatokra gyorsabb és egységesebb válaszok lesznek adhatók. Az időzítés sem véletlen, hiszen az összefonódó elit tagjai is érzik, hogy az eddigi status quo bármikor felbomolhat a nemzeti szuverenista pártok előretörése, adott esetben kormányra kerülése miatt. Legutóbb az okozott hatalmas felháborodást a föderalista körökben, hogy Magyarország mellett Csehország és Szlovákia sem szavazta meg a 90 milliárd eurós hitelfelvételt Ukrajnának, ezzel elutasítva a közös adósságuniót is. A föderalista ambíciókat tovább gyengítheti, hogy márciusban jó eséllyel a Janez Janša vezette Szlovén Demokrata Párt nyeri meg a szlovéniai választásokat, amellyel tovább bővülne a patrióta államfők száma az Európai Tanácsban. Ennek jelentőségét nem lehet lebecsülni, hiszen az Európai Bizottság és a Parlament ideológiai kardcsörtetése ellenére a legfontosabb döntések még mindig a Tanácsban születnek meg. Korábban az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy Franciaországban a Nemzeti Tömörülés vagy Németországban az AfD valaha a hatalom közelébe kerüljön, ám az egyre terjedő társadalmi elégedetlenség következtében immár ez sem elképzelhetetlen, hiszen az elmúlt évek trendjeit megvizsgálva 2030-ra már aligha lesz fenntartható az eleve recsegő-ropogó kordonpolitika. Többek között Ausztriában, Belgiumban, és Lengyelországban is szintén bármikor bekövetkezhet a patrióta fordulat, ami arra világít rá, hogy a föderális Európa rém(álma) egyre messzebb kerül. Miután az elit kezd kifogyni az eszközökből, hogy megakadályozzon egy ily mértékű hatalmi eltolódást az Európai Tanácsban, ezért a döntéshozatal jogának kifacsarására törekszik a tagállamok kezéből.

Éppen ezért a brüsszeli hatalmi centrum már annak látszatára sem ad, hogy az európai választópolgárok demokratikus felhatalmazásának megfelelően alakítsa Európa jövőjének vízióját. Ennek tükrében érdemes Manfred Weber felvetését is értékelni annak kapcsán, hogy az Európai Bizottság és az Európai Tanács elnökének tisztségét össze kell vonni, amely elvileg azt a célt szolgálná, hogy az EU egységesen tudjon megszólalni a globális színtéren. Az a Weber terjesztette elő ezt a javaslatot, aki már 2019-ben is hiába kampányolt az Európai Bizottság elnöki posztjáért, ám végül ezen ambíciója hamvában elhalt, miután kijelentette, hogy „a magyarok szavazatával nem akar elnök lenni”, és így a magyar kormány is visszavonta támogatását irányába. A német politikus vezetésével a Néppárt teljesen kiüresedett és sablonosság vált, önmagára is pusztán a további uniós centralizáció hajtóerejeként tekint. Weber felszólalásai manapság nagyrészt annyiban merülnek ki, hogy a Néppárt csak olyan pártokkal tud együttműködni, amelyek vallják pártcsaládja három alapelvét, tehát Európa, Ukrajna és a jogállamiság mellett állnak ki. Nem meglepő módon a német politikus saját magát alkalmasnak találja arra, hogy a két elnöki poszt összevonása után létrejött kvázi teljhatalmú pozíciót betöltse, és az EU-t a disztópikus föderalizmus útjára indítsa.

A brüsszeli vezetés a magyarországi választást is rendkívül pallérozatlan és álnok módon a liberális demokrácia és az autokrácia harcaként keretezi, aminek keretében megfelelő hátszelet is biztosít az ellenzéknek, legfőképp a Magyarországnak jogosan járó uniós források visszatartásával, melyeknek célja a költségvetési mozgástér csökkentése és gazdasági lassulás előidézése.

Az így előidézett csapdahelyzetben Magyarország számára ebben különösen nagy veszély rejlik, hiszen a Tisza párt nemcsak a néppárti pártcsaládban foglal helyet, de Magyar Péter kifejezetten Manfred Weber személyes támogatását is élvezi, aki nagy reményeket fűz az esetleges kormányváltáshoz. Amennyiben Magyarországon Tisza-kormány jön létre az áprilisi választások eredményeként, akkor hazánk nem csak azt a versenyelőnyét veszíti el, amelyet a világrend változása kapcsán időben felismert és képes volt tőkét kovácsolni belőle, de az új kormány egydimenziójú „vissza Európába” külpolitikája a brüsszeli zsákutcás politikához láncolná Magyarország jövőjét is.

Az EU még mindig beszűkült liberális dogmák foglya ezáltal továbbra is eltökélt szándéka, hogy ehhez idomuló politikai erőket juttasson hatalomra Európa-szerte. Azonban a világ egy új geopolitika korszakba lépett, amelyet a felelős önrendelkezés korának beköszöntése és a reálpolitika visszatérése jellemez: