Czopf Áron: Bevezetés a közvetett hatalom elméletébe

WP Post Author

A direkt és az indirekt hatalom alkalmazása más és más eszközöket, sebességet és tudást igényel. A modern európai politikában használata együtt született a vele szembeni ellenállással, így mindkettő gyakorlata hosszú évszázadokra nyúlik vissza. A konzervatívok rendre ellenezték az indirekt hatalom „csápjait”, míg a progresszív oldal feltűnően sikeresen alkalmazta. Napjainkban a „globális civil társadalom” és a nemkormányzati szervezetek hálózata már a demokratikus nemzetállamok létét fenyegeti. A Kommentár folyóirat 2021. évi utolsó száma „Közvetett hatalom” című blokkösszeállításával bevezetőt nyújt az indirekt hatalomgyakorlás elméletébe. Czopf Áron történetpolitikai tanulmánya pedig ennek horizontját világítja meg.

Indirekt Leviatán

Hobbes Leviatánjának (1651) híres borítóján elsőre a világi hatalmat megjelenítő óriást – a szuverént – vesszük észre, mert arányai lenyűgözők s mert szemmel láthatólag „nincs a földön hozzá hasonló hatalom”. Kevesen gondolkodnak el azon, miért van az egyik kezében kard, a másikban pedig pásztorbot. És még kevesebben veszik szemügyre – pláne nagyítóval! – azokat a különös ábrákat, amelyek a metszet alsó részén láthatóak. Pedig az ördög a részletekben rejlik.

A néző szemszögéből baloldalon (de jellemző módon a szuverén jobb keze ügyében!) egy erődöt látunk, alatta egy koronát, aztán egy ágyút, fegyvereket, legalul pedig egy síkságot, amelyen két hadsereg csap össze. Ezek egytől-egyig a hatalom közvetlenül megnyilvánuló nyers realitását mutatják be. A másik oldalon ugyanebben a rendben egy templom, egy püspöksüveg, és a fegyverekkel egy vonalban a szellemi hadviselés eszközei láthatóak: egy megfoghatatlan villámlás, alatta pedig a fogalmi megkülönböztetéseket szimbolizáló vasvillaszerű éles vágóeszközök sorakoznak. Ha tovább nagyítjuk a részleteket, az is kiderül, hogy e szerszámok ágain feliratok láthatóak és az egyiken alig láthatóan fel van írva a következő szópár: directe és indirecte.

Az ördög csakugyan a részletekben rejlik, vagy másként fogalmazva – szó szerint – az apró betűs részben.

Valójában az egész kompozíció a közvetlen és közvetett hatalomról szól.

Ezt üzeni, hogy a kép alkotója a fizikai és a szellemi küzdelmet azonos szinten ábrázolta, mégpedig a csatával egy vonalban, a másik oldalon egy zsinatot látunk. Abraham Bosse rézmetsző mindezzel azt üzeni, hogy a modern államban a politika szellemi és fizikai arzenálja, közvetlen és közvetett eljárásai ugyanahhoz az egységes hatalmi konglomerátumhoz tartoznak. Vizuális retorikája tökéletes összhangban van a Hobbes-mű központi gondolatával, miszerint az abszolutista fejedelem teremti és testesíti meg a közvetett szellemi hatalom és a közvetlen politikai hatalom egységét.

Tudjuk jól, hogy ez a viszonylagos stabilitást nyújtó szintézis már a múlté. Minthogy azonban a fontos dolgok érdemben nem változnak, az óriások, ágyúk és a figyelmünket megragadó megannyi politikai struktúraösszefüggés közepette továbbra is nagyítóval kell keresni a közvetett hatalom eszközeit. Jól tesszük tehát, ha a figyelmesen megvizsgáljuk a politika apró betűs részét!

Akié a kultúra, azé az ország

A közvetett hatalom eszméje Európa szekularizálódó államai és a katolikus egyház között elhúzódó konfliktusokban játszott fontos szerepet. A 16. és 17. századi rekatolizációs törekvések jegyében azt jelentette, hogy a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) alapelve nincsen kőbe vésve és a fejedelmi hatalom autonómiája a legkevésbé sem lehet sérthetetlen, ha a keresztény népek üdvösségéről van szó. Az indirekt hatalom elmélete ott volt a katolikus egyház szellemi vérkeringésében és különösen a katonai minták alapján szerveződő jezsuiták stratégiáját fejezte ki, akik a fizikai hadviselés logikáját előszeretettel vitték át a szellem birodalmába.

Ezen elmélet egyik kidolgozójának a Jézus Társaság kötelékébe tartozó Bellarmin Szent Róbert SJ tekinthető, aki amellett érvelt, hogy az egyház és a pápa autoritása ugyan döntően a hit és erkölcs kérdéseire vonatkozik, ám közvetett hatalommal (potestas indirecta) a temporális, evilági és ideiglenes viszonyokba is joga, sőt kötelessége beavatkozni. Természetes, hogy a fejedelmi hatalom politikai önállóságát és az abszolutista államkoncepciót nem lehetett közös nevezőre hozni ezzel az elképzeléssel. Míg a hagyományos egyházi álláspont szerint a közvetett hatalom az emberek üdvösségét érintő intézkedések esetében szükséges, addig a szekularizálódó államhatalom ebből érthető módon nem kért, hiszen éppen azért tartotta saját erős kezében a hatalmat, hogy lehetőleg mindörökre elfojthassa a vallásháborúk és hitviták lángjait.

A modern állam tehát a káosz forrásaként tekintett a közvetett hatalomra és minden olyan lojalitásra, amely nem az uralkodóhoz vagy az államérdekhez kapcsolódott. Hobbes is elviselhetetlen abszurditásnak tekintette a katolikus modellt, amelyben valaki egyszerre lehet a pápai és az állami hatalom „alattvalója”. A transzcendencia minden formája felforgató. Ezért modern állam kezdettől fogva arra törekedett, hogy integrálja az indirekt hatalom eszközeit, és, mivel a jobbjában már egy kardot tartott, a bal kezébe vette a pásztorbotot. Az egyház indirekt hatalma ennek ellenére még hosszú ideig olyan tényező maradt az európai politikában, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Bismarck és IX. Piusz pápa konfliktusa, a nevezetes Kulturkampf ugyanúgy erre utal, mint az a tény, hogy Antonio Gramsci még a 20. században is a „kulturális hegemónia” egyik legtanulságosabb példájaként említhette az egyház közvetett befolyását a kultúrában és a civil társadalomban.

Közvetett befolyásszerzés (ellen való orvosság)

Azóta csak a szereplők változtak meg, nem a struktúrák, hiszen a modern államiságot ma is számos irányból érik kihívások, de ezek között erős túlzás lenne azt az egyházat emlegetni, amely – Molnár Tamás kíméletlenül józan értékelése szerint – egyszerűen felszívódott a civil társadalomban. Meglehet, a közvetett hatalom modelljét kétségkívül a római katolikus egyház univerzalizmusa alapozta meg, ennél ma összehasonlíthatatlanul erősebb (meta)politikai szereplők is vannak a színen, legyen szó transznacionális vállalatokról, nemzetközi nemkormányzati szervezetekről (NGO), globális testületekről vagy a planetárissá váló technokrácia hatalmi gépezetéről.

Mindezek rendkívül erős hatást gyakorolnak a politikára és arra is, hogy miképpen élünk, de ennek ellenére sem terjeszthetjük ki rájuk a hatalomgyakorlás direkt logikáját.

Arról van szó, hogy a közvetett befolyásszerzés már-már fontosabb szerepet játszik világunkban, mint az államélet és a képviseleti rendszerek működése, és ameddig a két legféltettebb „liberális érték”, a szabad piac és a „nemzetközi civil társadalom” hegemóniája tarja magát, erről a hatalmi logika alapján beszélni egyet jelent a blaszfémiával. Az állampolgárok politikai, jogi és gazdasági „üdvösségéért” aggódó NGO-k igényt támasztanak az egyetemes egyház kultúrharcban elfoglalt régi pozíciójára, hogy fegyvertárukban tudhassák az enciklikák és a kiközösítés eszközeit. A probléma akkor kezdődik, amikor a szabad piac és a „nemzetközi civil társadalom” elnevezésekről kiderül, hogy nem azt fedik, amire elsőre gondolnánk, hanem gyakorlatilag fedőnévként szolgálnak e közvetett hatalomgyakorlás számára.

A civil társadalom nem újsütetű fogalom: a latin societas civilisre vezethető vissza, ami pedig közeli rokonságban áll Arisztotelész „politikai közösség” fogalmával, tehát jóval régebb óta része a politikai gondolkodásnak, mint a modern állameszme. Eredeti értelmének megfelelően a civil társadalom helyi közösségek, testületek sokaságát jelentette, illetve szerves kötődést azok között, akik természetesnek tartották, hogy ugyanannak a közösségnek a részei. A societas civilis a liberalizmus színre lépéséig az összetartozók egységét jelentette. Nem is csoda, hogy Európa első tudatos konzervatívjai még az ilyen értelemben vett civil társadalmat védelmezték a mindenfajta autonómiát letörő modern állammal (az abszolutista monarchiákkal és a forradalmi köztársaságokkal) szemben. Ezek a gondolkodók a maguk korában két nagy ellenséggel néztek szembe: a politikai közösséget (societas civilis) elsorvasztó, saját működését totalizáló modern állammal és a személyi méltóságot csereértékké oldó, az emberi viszonyokat szerződésessé alakító piaccal.

Vagyis szemben álltak egyrészt a közvetlen állami, másrészt a közvetett piaci hatalommal.

A konzervatívok mindenkori gyanakvása az indirekt hatalommal szemben arra vezethető vissza, hogy általában könnyebb volt hozzáférniük a hatalom közvetlen és hivatalos formáihoz. Európa történelmének nagy restaurációs időszakaiban rendre a kezdetben kritikusan szemlélt államhatalom oldalán találták magukat, így egyszerűen a politikai helyzetből adódott, hogy a közvetett hatalmat inkább a liberálisok eszközének tartották.

Metternich korának forradalmi mozgalmait az „idealisták és liberálisok” eszméinek rótta fel és az államhatalom destabilizációját egy „kozmopolita összeesküvés” számlájára írta. Visszaemlékezése szerint hozzá hasonlóan I. Sándor orosz cárt is rendkívül izgatta és nyugtalanította az indirekt hatalomgyakorlás jelensége. Egy találkozásuk alkalmával az uralkodó igen körülményesen, a következő szavakkal hozta föl aggodalmát: „Kötelességemnek érzem, hogy beszéljek önnek egy olyan témáról, amelyet nagyon fontosnak tartok, és nem tudom, hogyan tegyem.”  Metternich megnyugtató és diplomatikus érdeklődésére a cár így folytatta: „a téma nem a politika szokásos területét érinti: személyesen érint minket, és attól tartok, hogy nem fogja érteni pontosan, mire gondolok. […] Európa békéjének ellenségei […] annak tudatában, hogy nyílt eszközökkel nem fognak sikerrel járni, közvetett módszerekhez folyamodnak.”

Az óvatos felvezetést követően a két konzervatív államférfi végre kitérhetett a részletekre, de a beszélgetés elején elhangzott bizonytalan felvezetés tanulságosabb a konkrét ügynél. A cár szabódása, mielőtt szóba hozná a „közvetett módszerek” fontosnak tartott témáját, kiválóan jelzi, hogy az abszolutista állam képviselőit mennyire zavarba hozta a tény, hogy a hatalom bizonyos – nem is alábecsülendő – formái ismét kívül esnek a fejedelmi hatalom keretein. Idővel ez a kezdeti zavarodottság változott elszántsággá és csontosította politikai realizmussá a konzervatívok premodern értékrendjét (legyen elég a Donoso Cortés nevével fémjelezhető hagyományra utalnom).

A közösség (societas civilis) iránt eredetileg elkötelezett konzervatívok azért álltak a modern, centralizált állam oldalára, mert mindenekelőtt rendpártiak voltak, továbbá a liberális civil társadalom és a piac hegemóniájával szemben érzett ellenszenvük erősebb volt a régi típusú monarchikus rend (a nevezetes „anarchia + 1”) iránt érzett nosztalgiájuknál. Marx megvetését azzal érdemelték ki, hogy a kommunistákkal ellentétben még mindig csak egyensúlyra akartak törekedni az állam, egyház, a civil társadalom és a piac tényezői között – s aki ilyen kesztyűs kézzel akart bánni a hanyatló polgári civilizációval és nem a burzsoázia (tehát a liberális civil társadalom) azonnali összeroppantását tűzte ki célul, az Marx szemében történetileg irreleváns tényezőnek számított és semmit nem értett a nyugati civilizáció válságából. Ma már tudjuk, hogy számos tévedéstől övezetten ugyan, de ez a radikális kritika megalapozottnak bizonyult.

A liberális „rendszer” alapja az indirekt hatalom.

Közvetett hatalom a 21. században

Az egyetlen váratlan fordulat, amelyet sem a konzervatívok, sem a kommunisták nem láttak előre, a közvetett hatalom reneszánsza volt a 20. század utolsó harmadában. Ez az úgynevezett „globális civil társadalom” (John Keane) és a posztmodern kapitalizmus kialakulását jelenti, egyúttal új hegemóniastruktúrák kialakulását és megerősödését, amit naivitás és anakronizmus lenne a civil társadalom nemzetközi felvirágzásának nevezni. A „nemzetközi civil társadalom”, az NGO-k és a nemzeti keretbe ágyazódó lokális civil társulások megkülönböztetés nélküli vizsgálata olyan elméletekhez vezet, amilyet Karl Popper naiv, liberális antitotalitarizmusa vagy a Francis Fukuyama által életre hívott Hegel–Tocqueville–Nietzsche-kiméra képvisel. A civil társadalom fogalmát azért gyötri, tépázza a politikai közbeszéd, mert igencsak nehéz világosan elkülöníteni és megtisztítani a nemállami hatalmi tényezők indirekt hatalmi törekvéseitől.

Könnyen zavart okoz, ha két gyereknek ugyanaz a neve. Arról van szó, hogy a civil társadalom remek álca az indirekt hatalomgyakorlás számára, hiszen a liberális teoretikusok sikeresen mosták össze a totalitarizmust a szuverén nemzetállami hatalommal, és ezt elvégezve, mint Karl Popper, azonmód be is jelentették a „nemzetközi civil társadalom” apoteózisát. Az így létrejövő morális univerzumban az állam és a politika az erkölcsi értelemben vett rossz szinonimái közé tartoznak, a civil társadalom és a piac fogalmai ezzel szemben automatikusan a morális jó kategóriáját jelenítik meg, az NGO pedig a liberális fogalomhasználatban ennek megfelelően olyan politikai ágenciát jelent, amely a „nemzetközi civil társadalom” vagy a piac különös kegyelme folytán mentes marad a totalitarizmus áteredő bűnétől.

Hiába írnak könyveket a sűrű szövetű civil társadalom és a totalitarizmus közötti meglepő szociológiai összefüggésekről, Popper antipolitikai megigazulástanát ez sosem fogja megrendíteni. A magyar szellemi életben Konrád Györgynél láthattuk ugyanezt a rendíthetetlen meggyőződést. Mint írta: „Az antipolitika az áldozat nézőpontja. Még van egy-két verébugrás addig, amíg az egész világ civil demokráciáktól pezseg, antipolitikus szemlélődésekre van tehát még alkalom. Az áldozat nem akar áldozat lenni. Nem is akarja kézbe venni a hatalmat.” A közvetlen hatalmat – tehetjük hozzá, mivel a kávéházi konrádok effajta „antipolitikus szemlélődéseinek” hátterében gyakran a közvetett hatalom akarása, illetve helyesebben: a hatalom közvetett akarása húzódik meg.

A rend, amelybe szavait ágyazza, leleplezi az antipolitika liberális szószólóját és megmutatja, hogy a liberális diskurzus s ezzel együtt a liberális értelmiségi identitás addig maradhat fenn, ameddig komoly hangvételben fenn lehet tartani a „nemzetközi civil társadalom” és a (lokális) „hatalom” kettősségét. Ha viszont kiderül, hogy a „nemzetközi civil társadalom” maga is hatalmi tényező, a hatalomellenesség egyetemes morálja megtörik, és egyszeriben lehull az antipolitika álarca.

Minden jel arra utal, hogy közel járunk ehhez a ponthoz.

Amikor a civil társadalom fogalma vitatottá válik, minden politikai oldal „álcivilekről” vagy éppen „igazi civilekről” kezd beszélni, sok helyütt az NGO-k, máshol az államok telepednek rá a civil társadalomra, elszívva annak kreatív energiáit, és amikor a hatalmasok egyre többször azt hangoztatják, hogy nincs hatalmuk, sőt nem is akarnak hatalmat, akkor tudhatjuk, hogy megnyílt egy hadszíntér, amelyet a „hatalom előterének” (Carl Scmitt) vagy metapolitikai küzdőtérnek nevezhetünk.

Kommentár a közvetett hatalomhoz

Ezen a ponton lépnek működésbe a fogalmi megkülönböztetések éles szerszámai, amelyeket a Leviatán borítóján láttunk! Az indirekt hatalom feltérképezése, elméleti megvitatása és figyelembevétele, esetleg nietzscheánus kikacagása olyan feladatok, amiket ezekkel az eszközökkel végbe lehet vinni. Varga Csaba jogfilozófus a Kommentár közvetett hatalommal foglalkozó lapszámában (2021/4) amellett érvel, hogy az NGO-kat nem szabad egyként kezelni a civil társadalommal és az úgynevezett „nemzetközi civil társadalom” nem tévesztendő össze az egyes nemzetek lokális politikai közösségeivel. Úgy fest hát, hogy a „globális társadalom”, a „nemzetközi civil társadalom” és a „nyitott társadalom” progresszív liberális hívei az eredeti értelemben vett societas civilist mélységesen megvetik. Szerintük a hagyományos értelemben vett civil társulások csupán a „nemzetközi civil társadalom” nemzetállamok által túszul ejtett töredékes részeit jelenti, illetve a piaci mechanizmusok korlátlan kiterjesztése előtt meredező sáncrendszer egyes szakaszait erősíti – összességében tehát zártnak tartják (bármit is jelentsen ez pontosan). Másrészt, a különféle népképviseleti rendszerek, amelyek a civil társadalom részleges politikai integrációjára épülnek, nem tudnak mit kezdeni az olyan fogalmi konstrukciókkal, mint a „nemzetközi civil társadalom” vagy „globális nyitott társadalom”.

Ezeket a korábban varázsigének számító kifejezéseket világszerte egyre komolyabb gyanakvás övezi.

A konzervatívok nyílt sisakkal, rájuk különben ritkábban jellemző moralizáló hangon beszélnek minderről, tudván, hogy az indirekt hatalom eszközeit ellenfeleik aránytalanul nagyobb mértékben birtokolják. Ez persze édeskevés és leginkább azzal érdemes foglalkozni, ami ezen túlmutat. A Kommentár folyóirat 2021. évi 4. száma „Közvetett hatalom” című blokkösszeállításával bevezetőt nyújt az indirekt hatalomgyakorlás elméletébe olyan szerzők segítségével, mint a már említett Varga Csaba, Fricz Tamás politológus, a jurisztokratikus hatalomgyakorlást egyedülálló precizitással elemző Pokol Béla alkotmánybíró, és olyan történész-szerzők, akik az indirekt hatalomgyakorlás történeti mintáit már régebb óta elemzik Magyarország 20. századi történelmében: Máthé Áron (Nemzeti Emlékezet Bizottsága), Borvendég Zsuzsanna (Magyarságkutató Intézet) és Békés Márton (Terror Háza Múzeum).

Felhasznált irodalom

Anne Applebaum: The Leninist Roots of Civil Society Repression. Journal of Democracy, 2015/4.

William V. Bangert: A jezsuiták története. ford. Szelenge Judit, Osiris–JTMR, Bp. 2002.

Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2020.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. ford. Ábrahám Zoltán–M. Nagy Miklós–Somogyi Pál László, Európa, Bp. 2014.

Panajotis Kondylis: Konservativismus. Geschichtlicher Gehalt und Untergang. Klett-Cotta, Stuttgart, 1986.

Konrád György: Az autonómia kísértése / Antipolitika. Codex Rt. Bp. 1989.

Reinhart Koselleck: Kritika és válság. Tanulmány a polgári világ patogeneziséről. ford. Boros Gábor. Atlantisz, Bp. 2016.

Memoirs of Prince Metternich 1773–1815. transl. Alexander Napier, Richard Bentley & Son, London, 1880. Vol. I.

Molnár Tamás: A liberális hegemónia. ford. Gábor Zsuzsa, Gondolat, Bp. 1993.

Nyirkos Tamás: Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig. Typotex–PPKE, Bp. 2018.

Pokol Béla: Európai jurisztokrácia. Az Európai Unió jurisztokratikus szerkezetének kérdései. Dialóg Campus, Bp. 2019.

Karl R. Popper: A nyitott társadalom és ellenségei. ford. Szári Péter, Balassi, Bp. 2001.

Dylan Riley: The Civic Foundations of Fascism in Europe: Italy, Spain, and Romania, 1870–1945. Johns Hopkins UP, Baltimore, 2010.

Carl Schmitt: A politikai fogalma = Uő: A politikai fogalma. Válogatott politika és államelméleti tanulmányok. ford. Cs. Kiss Lajos. Osiris–Pallas Stúdió–Attraktor, Bp. 2002.

Carl Schmitt: Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes. Sinn und Fehlschlag eines politischen Symbols. Klett-Cotta, Stuttgart, 2003.

Carl Schmitt: Glossarium. Aufzeichnungen der jahre 1947–1951. hrsg. Eberhard Freiherr von Medem, Duncker & Humblot, Berlin, 1991. (1949. május 23.)

Carl Schmitt: Politikai teológia. ford. Paczolay Péter, ELTE ÁJK, Bp. 1992.

Soros György: A nyílt társadalom avagy a globális kapitalizmus megreformálása. ford. Nagy Márta. Scolar, Bp. 2001.

Varga Csaba: Az ún. nemkormányzati szervezetek. Kommentár, 2021/4.