Erősödő török jelenlét a Nyugat-Balkánon

Miközben a Nyugat-Balkán napjainkban is egy konfliktusokkal és határvitákkal terhelt térség, a régió egyben olyan geostratégiai adottságokkal is rendelkezik, amelyek jelentősen felértékelik jelentőségét. Noha az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió befolyása megkérdőjelezhetetlen a térségben, a nyugat-balkáni országokkal szemben tanúsított paternalista és sok esetben lekezelő attitűd, valamint az uniós csatlakozási tárgyalások évtizedek óta tartó késlekedése miatt erős hídfőállásokat épített ki többek között Törökország is. A régió országainak Ankarához kötődő külkapcsolataiban megfigyelhető pragmatizmus azon célt szolgálja, hogy a nyugati hatalmak befolyásszerzési akcióit ellensúlyozzák. A felemelkedő regionális nagyhatalommal folytatott együttműködés ráadásul kölcsönösen előnyös, amelynek vallási és kulturális aspektusa a régió legtöbb országában rendkívül erős lábakon áll.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése azt vizsgálja, hogy Törökország proaktív, asszertív és ambiciózus külpolitikája keretében milyen különböző eszközök bevetése által növelte befolyását a Nyugat-Balkán térségében.

Hiteltelen uniós bővítéspolitika

Az átalakuló világrend közepette az Európai Unió is felismerte azt, hogy a relevanciája megőrzése érdekében elkerülhetetlenül geopolitikai tényezővé kell válnia, azonban a brüsszeli elit megoldási javaslata több mint egy évtizede a vertikális integrációban, vagyis egy föderális szuperállam létrehozásának vágyálmában ölt testet. A kontinens történelmi tapasztalataihoz közelebb álló, Nemzetek Európájának szellemében végrehajtandó horizontális integrációról szóló vita még mindig alárendelt szerepet élvez a föderalista programmal szemben, ám Oroszország Ukrajna elleni agressziója mindinkább a közbeszéd témájává emelte az EU nemzetközi súlyának ily módon való növelését. A brüsszeli döntéshozókra jellemző módon Ukrajna úgy kapta meg a tagjelölti státuszt 2022 júniusában, hogy a háború kitörése előtt éppen a nyugati fősodratú média élt rendszeres kritikával Ukrajnát illetően az egyre befolyásosabbá váló neonáci mozgalmak, a túlzott nacionalizmus, a rendszerszintű korrupció, valamint a jogállamisági és demokratikus deficit miatt.

A mintademokráciaként láttatott Ukrajna esete ismételten felhívta a figyelmet az Európai Unió hiteltelen bővítéspolitikájára, hiszen a háborúban – és az összeomlás szélén – álló ország nemcsak a tagjelölti státuszt kapta meg, hanem rövidesen a csatlakozási tárgyalásokat is megnyithatják Kijevvel. A nyugat-balkáni országok frusztrációját igencsak növelték ezen uniós döntések, hiszen a térség államai hosszú évekig vártak arra, hogy megkapják a tagjelölti státuszt, a csatlakozási tárgyalások kezdetéről nem is beszélve. Észak-Macedónia esetén tizennyolc (2004–2022), Albánia esetén pedig tizenhárom (2009–2022) év telt el a csatlakozási kérelem benyújtásától a tárgyalások kezdetéig, Bosznia-Hercegovina pedig a tagjelölti státuszra is több mint hat évet várt kérelme után (2016 februárjától 2022 decemberéig). Persze a tárgyalások kezdete sem garancia semmire: Montenegró és Szerbia 2012, illetve 2014 óta folytat tárgyalásokat az EU-hoz való csatlakozásáról, jelentősebb előrehaladás nélkül.

Habár Ukrajna – és Moldova is – valóban kivételes bánásmódban részesül, maga a Nyugat-Balkán integrációjának kérdése már évtizedek óta húzódó problémát jelent. A térség államai hiába reformálják meg nemzeti jogszabályaikat és harmonizálják azokat az uniós szabályokhoz, rendeletekhez és normákhoz, a brüsszeli hatalmi centrum továbbra is leereszkedő és paternalista módon viszonyul a régióhoz. Az uniós narratíva a csatlakozási tárgyalások késlekedését hosszú évek óta azzal magyarázza, hogy „a helyi, korrupt elitek ragaszkodnak a hatalmukhoz, ezért nem is érdekeltek a jogállamisági elveknek való megfelelésben, továbbá vezetési stílusuk is közelebb áll olyan autoriter vezetőkhöz, mint Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdoğan.” Ennek az európai politikának az eredményeként azonban egy hatalmi vákuum keletkezett a Balkánon, amelynek betöltésében – többek között Oroszország és Kína mellett – Törökország is egyre nagyobb szerepet vállal.

A Regionális Együttműködési Tanács (RCC) 2023-as Balkán barométere kellően rávilágított arra, hogy a térség lakosságának körében nőtt az EU-ban csalódottak aránya, amivel összhangban a szervezetbe vetett hit is csökkent az utóbbi években. A nyugat-balkáni állampolgároknak mindössze 34 százaléka – az egy évvel korábban mért 37 százalékkal szemben – hisz abban, hogy az EU-csatlakozás 2030-ra megtörténik, míg további 32 százalék szerint 2035-ig kerül sor erre. 2020-ban 20 százalék, míg ma már 23 százalék vélekedett úgy, hogy soha nem fog megtörténni a csatlakozás. Egy másik felmérés pedig egyenesen arra mutatott rá, hogy Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia és Szerbia állampolgárainak többsége nem érzi magát se nyugatinak, se keletinek az „erkölcs és értékek”, valamint a „kultúra és szellemi” élet tekintetében.

A fenti számokból kiolvasható tehát az, hogy miközben az EU imázsa egyre kevésbé ragyog régi fényében, a Nyugat-Balkán lakosságának kétharmada még mindig hisz valamilyen módon a teljes jogú tagság bekövetkezésében. Ezen ambíciójuk kiteljesítésében pedig partnerre lelnek Törökországban, amely ország – noha a 2005-ben megnyitott csatlakozási tárgyalások ellenére nem került közelebb az uniós tagsághoz – a NATO-n keresztül maga is az euroatlanti szövetség tagja.

Ráadásul a török rezsim mindeközben a saját érdekei mentén erőteljes befolyásépítésbe kezdett a térségben.

Stabilitáspárti török nagystratégia

Törökország évszázadok óta erős gazdasági, szociokulturális és vallási kötődéssel bír a térség több államában is, amelynek egészére egyfajta természetes befolyási övezetként tekint a korábbi birodalmi hatalom. Recep Tayyip Erdoğan, valamint az általa vezetett Igazság és Fejlődés Párt (Adalet ve Kalkınma Partisi, röviden AKP) hatalomra kerülésével az elmúlt húsz évben Törökország kifejezetten jószomszédi viszonyt alakított ki a nyugat-balkáni államokkal. A török külpolitika alappilléréül szolgáló, Ahmet Davutoğlu által megalkotott Stratégiai mélység elméletben a Balkán a legfontosabbnak titulált régiók között van. Törökország földrajzi adottságából adódóan összeköti a Balkánt a Közel-Kelettel, a Kaukázussal és Közép-Ázsiával is, tehát ezen térségek stabilitása kulcsfontosságú Ankara számára. Ráadásul fontos tranzitországként Törökország felel az azeri, orosz és türkmén gáz, valamint az iraki, iráni és orosz kőolaj Európába juttatásért is, ezért sem véletlen, hogy az ország már 2015-ben csatlakozott a kínai Övezet és Út kezdeményezéshez (BRI), ezzel is egyfajta központi szerepet magára vállalva igyekszik összekötni Európát Ázsiával. Az orosz–ukrán háború következtében pedig különösen felértékelődött Törökország szerepe, amivel úgy tűnik, valóra válik a török vezetés azon régóta dédelgetett álma, hogy az ország az Európába irányuló gáztranzit csomópontjává váljon.

Törökország nagymértékben hozzájárult a régió stabilitásához is. Ankara ugyanis szerepet vállalt abban, hogy Szerbia, valamint Bosznia-Hercegovina vezetése normalizálni tudja diplomáciai kapcsolataikat, s így a NATO-erők tagjaként török katonák részt vettek Bosznia-Hercegovinában az SFOR, valamint Koszovóban a KFOR-misszióban is. Bosznia-Hercegovina mellett Montenegró és Észak-Macedónia NATO-tagságát is támogatta a török rezsim, ahogyan Koszovó nemzetközi elismerése és integrációja mellett is állást foglalt. Az utóbbi évtized során a fejlesztési segélyek tekintetében a török állam – főképp Koszovóban, Montenegróban és Bosznia-Hercegovinában – a legnagylelkűbb donorok közé tartozott.

Törökország a 2008–2009-es világgazdasági válság során szinte elsőként nyújtott segítő kezet a befektetésekre és pénzbeáramlásra rászoruló – ezáltal irányába kiszolgáltatottá is váló – nyugat-balkáni országoknak. Ennél is beszédesebb, hogy még a vélt vagy valós török birodalmi ambíciókkal kapcsolatban legkritikusabb álláspontra helyezkedő Szerbia is stratégiai partnerséget javasolt a két ország között 2009 márciusában. Ennek mentén a közvetlen török külföldi tőkebefektetések (FDI) mértéke folyamatosan nőtt, illetve a térség államainak kereskedelmi volumene is.

Törökország Koszovó és Albánia második legnagyobb kereskedelmi partnere, Észak-Macedónia és Montenegró esetében pedig ötödik a sorban a 2021-es adatok alapján. A Nyugat-Balkán legnagyobb gazdasága, Szerbia szintén intenzív kereskedelmi kapcsolatokat tart fenn Törökországgal, s az import-partnerek listáján ötödik helyet foglal el.

A jószomszédi viszony tükrében tehát az sem túlzottan meglepő, hogy török vállalatok kulcsfontosságú, többek között a telekommunikációs, a szállítási, a pénzügyi és az energiapolitikát érintő szektorokban is sikerrel terjeszkedtek a nyugat-balkáni államokban. Nemcsak a török bankok növelték aktivitásukat az elmúlt években, de például török vállalatok építették Szkopje és Pristina nemzetközi reptereit, az albán ALBtelecom telekommunikációs céget pedig két török vállalatból álló konzorcium birtokolja. Mindehhez hozzáadódik, hogy – az orosz gáz ellehetetlenítésére tett brüsszeli kísérletek eredményeként – a török állami tulajdonban lévő BOTAŞ kőolaj- és földgázipari vállalat kikerülésével mostanra kvázi nem lehet a Balkánon észak felé földgázt szállítani.

Törökország tehát sikerrel szerzett részesedést több stratégiai ágazatban is a régió országaiban.

Okos hatalompolitika

Ankara gazdasági térnyerése mellett azonban az ország térségbeli softpolitikája is figyelemreméltó. A török állam érdekében eljáró szervezetek közül a Török Nemzetközi Együttműködési és Fejlesztési Ügynökséget (TİKA), a török diaszpóra érdekvédelmét ellátó Külföldi Törökök és Kapcsolódó Közösségek Elnökségét (YTB), a török kultúra, történelem, nyelv és irodalom ismertetésére és tanítására specializálódott Yunus Emre Intézetet, valamint a Törökországi Vallási Ügyek Igazgatóságát (Diyanet İşleri Başkanlığı, a továbbiakban röviden Diyanet) kell kiemelni e tekintetben.

A felsorolt szervezetek tevékenysége abból a szempontból is kiemelt relevanciával bír, hogy a Nyugat-Balkánon egy dinamikusan növekvő, több mint egymilliós létszámú török diaszpóra él, amelynek érdekképviseletét Ankara úgy képes ellátni, hogy közben partnerként működik együtt a térség országaival. Az etnikai dimenzión túl azt a tényt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Nyugat-Balkán régiójában 8 millióra tehető a muszlim hívők száma, akikre a Diyanet apparátusán keresztül Ankarának évtizedek óta közvetlen befolyása van. A térség országai ráadásul partnerként tekintenek a török vezetésre, hiszen az iszlám jóval moderáltabb interpretációját valló Törökország a ’90-es évek óta fontos szerepet játszik az erőszakos vahhábizmus ideológiájának ellensúlyozásában. Mindez illeszkedik abba a török nagystratégiába is, amely a muszlim világ vezetőjeként, és ezáltal a nyugati világban élő iszlámhívők védnökeként is igyekszik pozícionálni az országot.

A muszlim többségű országok (Albánia, Bosznia-Hercegovina és Koszovó) mellett Észak-Macedónia és Montenegró is jelentős létszámú muszlim kisebbségeknek ad otthont: előbbi országban a lakosságnak harmada, utóbbiban ötöde vallja magát az iszlám követőjének. Ennek következtében pedig nem meglepő, hogy Albániában a Szocialista Párt, Bosznia-Hercegovinában a Demokratikus Akció Pártja, Koszovóban a Vetëvendosje, valamint Észak-Macedóniában a Besa Mozgalom egyaránt osztoznak abban, hogy irányvonalukban közel állnak Recep Tayyip Erdoğan politikájához. Mindemellett a régió meghatározó politikusai közül többen is kifejezetten jó kapcsolatot ápolnak a török elnökkel: Edi Rama albán miniszterelnök, Milorad Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke és Aleksandar Vučić szerb elnök – országa területi integritását megkérdőjelező Koszovó létezése ellenére – is ide sorolható a jelenlegi vezetők közül.

Törökország az elmúlt években azt is felismerte, hogy pusztán puha hatalmi eszközök alkalmazásával hatalomnövekedése korlátokba ütközik, ezért a soft power kiegészítéseképp fegyverkereskedelmi megállapodásokat is egyre gyakrabban köt a nyugat-balkáni országokkal, ami egyértelműen a török hadiipar nagy léptékű fejlődésének következménye.

Gondoljunk csak az orosz–ukrán háborúban kialakult Bayraktar drónok körül kialakult kultuszra, amelyeknek beszerzését még Szerbia is fontolgatta 2020 decemberében. Ankara kétoldalú katonai együttműködést írt alá Tiranával és Szkopjéval, védelmi megállapodást Podgoricával, a leglátványosabb azonban kétségkívül a Pristinával való, egyre növekvő katonai kooperáció mértéke. 2024 februárjában a két ország megállapodott a Koszovóba irányuló fegyvereladások növeléséről, a közös hadgyakorlatok tartásáról, valamint a koszovói katonai személyzet kiképzéséről is.

A biztonságpolitika területén a puha és a kemény hatalom kombinálását smart power-ként, vagyis okos hatalomként definiálják, amelynek alkalmazására Törökország tesz kísérletet a Nyugat-Balkánon. A nyugat-balkáni események az elmúlt években többször is rávilágítottak arra, hogy a térség országai a nyugati világon kívülről érkező befektetések kihasználásával versenyre akarják késztetni az EU-t, a teljes jogú tagság további késlekedése esetén pedig nyitottnak mutatkoznak más alternatívák felé is.

A regionális nagyhatalmi ambíciókat dédelgető Törökország élni kíván a számára adódó történelmi lehetőséggel.