Forró ősz készül Nyugat-Európában

WP Post Author

Az elmúlt évek eseményei (migráció, koronavírus, háború, gazdasági válság) rávilágítottak arra, hogy a politikai stabilitás az egyik legfontosabb érték. Szembetűnő tapasztalat, hogy az össze nem illő mozaikokból álló, többpárti koalíciós kormányok rendre képtelenek kezelni a krízishelyzeteket, az ebből kialakuló kormányválságok pedig tovább rontják az adott ország működőképességét. A jelenlegi háborús helyzettel párosuló gazdasági válság során is megmutatkozik, hogy az ingatag és cselekvőképtelen kormányok képtelenek a hatékony válságkezelésre.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzésének célja, hogy nemzetközi példákkal bizonyítsa, hogy a többpárti koalíciós kormányok instabilitása megnehezíti a válságkezelés hatékonyságát. Az elemzés továbbá rámutat arra, hogy az elhibázott európai szankciópolitika következtében kialakult energiaválság már olyan súlyos méreteket ölt, hogy egyre több ország lakossága a szankciók feloldását követeli. Ennek következtében a nép akaratával szemben politizáló kormányok könnyen összedőlhetnek, akár már az ősz folyamán.

A stabilitás, mint érték

Noha az elmúlt évtizedekben a progresszív korszellem azt a hamis nézetet terjesztette el, miszerint a demokrácia szempontjából kizárólag a koalíciós kormányzás és a minimális állami beavatkozással együtt járó „éjjeliőr” állam tekintendő követendő példának, az elmúlt évek – sokszor egymással is konvergáló – válságai ennek ellenkezőjét bizonyították be. Okkal állíthatjuk, hogy az Európai Unió valóságos válságspirálba került az elmúlt években, amiből fakadóan a politikai stabilitás kérdése a válságkezelés szempontjából kulcsfogalommá vált. A koronavírus-járvány többek között arra világított rá, hogy például Belgiumban, Németországban, Portugáliában, Romániában és Szlovákiában is a lakosságot veszélyeztető következetlen döntések születtek, aminek legfőbb okául a koalíciós pártok közötti vita miatti lassú és körülményes a válságkezelés szolgált. Ezzel szemben Magyarország és Málta példája arra világított rá, hogy az erős demokratikus felhatalmazással rendelkező, politikai és szervezeti szempontból is stabil kormányok a válságkezelés terén versenyelőnnyel rendelkeznek a többpárti koalíciós vagy kisebbségi kormányokkal szemben.

Ugyanez a kép rajzolódik ki a jelenlegi háborús helyzetben is, hiszen az orosz háborús agressziót megszüntetni kívánó, ám valójában kontraproduktív hatású európai szankciók következtében több koalíciós kormány már az összeomlás szélére került, vagy egyenesen meg is bukott.

A legújabb felmérések szerint az elszabaduló energiaárak miatt a szankciópolitikát támogató uniós polgárok aránya egyre csökken, ami nehéz helyzetbe hozza a szankciókat megszavazó kormányokat is.

Éppen ezért nem meglepő, hogy az Európában egyre inkább elszabaduló energiaválság következtében már több országban is többtízezres tömegtüntetésekre került sor, amelyek az ország vezetését hibáztatják a kialakult helyzetért. A legtöbb esetben okkal, hiszen az európai vezetők azon vágyvezérelt gondolkodást tekintették kiindulópontnak, amely szerint a szankciópolitika által az orosz gazdaság összeomlik, és Moszkva képtelen lesz finanszírozni a háborút. Az elmúlt hónapokban azonban egyre inkább kirajzolódik, hogy az európai átlagembereknek akkora árat kell fizetnie a szankciókért, amely egyre többüknek már a megélhetését veszélyezteti.

Európában nincs ma olyan ország, amely profitált volna az Oroszországot büntetni kívánó intézkedésekből, sőt szinte kivétel nélkül azzal találkozhatunk, hogy a szankciók súlyosan az európai államok nemzeti érdekei ellen hatottak. Azt is érdemes kiemelni, hogy a háború- és fegyverszállításpárti politikusok népszerűsége július óta egyre csökkenő tendenciát mutat, több kormány már bele is bukott ebbe a politikába, mások pedig szintén erre a sorsra juthatnak. De Emmanuel Macron példája is arra világít rá egyébként, hogy hiába volt képes – a választási rendszer sajátosságainak köszönhetően – megnyerni a francia elnökválasztást, a pár héttel későbbi nemzetgyűlési választáson kormánykoalíciója elveszítette többségét a törvényhozásban.

Ennek legfőbb oka, hogy az európai lakosság még a koronavírus-járvánnyal szembeni intézkedések hatásait sem heverte ki teljesen, most viszont annál is súlyosabb egzisztenciális válsággal kell szembe néznie sokaknak. Több nyugat-európai országban pedig már az elmúlt években is többtízezres tüntetésekre került sor, amire sok helyen a kormányzat válasza példátlan rendőri erőszakban öltött testet. Noha a koronavírus-járvány alatti véres összetűzések is jelentősek voltak, azonban ha a szankciópolitika következtében tovább súlyosbodik a gazdasági és társadalmi válság Európában, még erőszakosabb tömegtüntetésekre lehet számítani.

Ennek bekövetkezte pedig az instabil koalíciókat könnyen elsöpörhetik Európa-szerte, még nagyobb bizonytalanságot és válságot okozva.

Ausztria: instabil koalíció, ingatag helyzet

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján Ausztriában sem tűnik sziklaszilárdnak a különböző kormánykoalíciók működése: a koronavírus-járvány alatt került sor az első kormányválságra, amikor 2019 májusában csapdába csalták a kisebbik koalíciós partner, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) elnökét és egyben az osztrák alkancellári tisztséget birtokló Heinz-Christian Strachét. A botrány miatt előrehozott választásokat írtak ki Ausztriában, amelyet a kereszténydemokrata Osztrák Néppárt (ÖVP) nyert meg, ám az FPÖ pillanatnyi szalonképtelensége miatt az ideológiailag rendkívül progresszív zöldpárttal (Die Grünen) volt kénytelen koalícióra lépni. Kisebb-nagyobb válságok jellemezték ezt az együttműködést, amit tovább bonyolított, hogy 2021 októberében Sebastian Kurz – az ellene folyó korrupciós vizsgálatok miatt – lemondott kancellári posztjáról, akinek a helyét a korábbi belügyminiszter, Karl Nehammer vette át. A néppárti–zöldbaloldali koalíció támogatottsága azóta mélyrepülésben van, és mostanra mindössze a lakosság 30 százalékának támogatását bírja a kormány.

Egy augusztus végi felmérés egyenesen arra mutatott rá, hogy az osztrákoknak mindössze 21 százaléka elégedett, 53 százaléka viszont elégedetlen a kormány munkájával. Ezzel összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy a Strache-botrányt kiheverő FPÖ hosszú évek munkájával ismét meghatározó párttá vált, köszönhetően legfőképp annak, hogy libertárius álláspontot vettek fel a covid-krízis idején, míg a jelenlegi, Ausztriát is egyre jelentősebben sújtó energiaválság során a szankciók feloldását sürgetik. A tél közeledtével ebből valódi politikai tőkét lehet képes kovácsolni a párt, mivel nyugati szomszédunknál a német Die Welt felmérése szerint már közel a lakosság fele nem támogatja a szankciókat, aminek hátterében az energiaárak drasztikus megemelkedése áll. A probléma súlyára kellően rávilágít az is, hogy Ausztria legnagyobb energiaszolgáltatója, a Wien Energie GmbH fizetésképtelen lenne, ha a kormány nem nyújtana kétmilliárd eurós hitelkeretet a cég számára. Érthető módon az ország kancellárja, Karl Nehammer el szeretné kerülni, hogy eleve ingatag lábakon álló koalíciós kormányát hibáztassák az átlagemberek a kialakult helyzetért, ezért az utóbbi időben a korábbiakhoz képest konfrontatívabb hangot ütött meg Brüsszellel szemben: finoman firtatja a szankciók hatékonyságát és ársapka bevezetését követeli az energiaárak elszabadulása miatt.

Ausztria esetében a legfőbb kérdés, hogy a hónapról hónapra emelkedő energiaszámlák fényében meddig képes az instabil, egyre népszerűtlenebb kétpárti koalíció kitartani.

Németország: a nemzeti érdekkel szemben

Németországban egyelőre még nem került sor konkrét kormányválságra, azonban a német energiaválság következtében hétről-hétre nehezebb helyzetbe kerül az ország, ami már a kormánykoalíció támogatottságára is hatással van. A Bild am Sonntag augusztus 20-ai felmérése szerint a németek 62 százaléka elégedetlen, és mindössze 25 százaléka elégedett a kormánykoalíció munkájával, ami az új német kormány decemberi beiktatása óta a legrosszabb mért mutató. Ugyanez a kutatás arra is rámutatott, hogy egy közvetlen kancellárválasztás esetén a németek 25 százaléka a zöldbaloldali gazdasági minisztert, Robert Habecket választaná, 19 százaléka a CDU-elnök Friedrich Merzet és csak 18 százaléka a kancellári pozíciót birtokló szocdem Olaf Scholzot.

Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a lakosság többsége egyelőre azonosulni tud a morális köntösbe bújtatott külpolitikával, viszont egyre több jele mutatkozik annak, hogy a német állampolgárok rosszul viselik a megszorításokat. Ezt az olyan látszatintézkedések sem tudják tompítani, mint a földgáz áfájának csökkentése (az eddigi 19 százalék helyett 7 százalék), amivel Christian Lindner pénzügyminiszter szerint egy átlagos adófizető pénztárcájában hiába maradna körülbelül évi 190 euróval több, ha a gázáremelés és a gázilleték bevezetése miatt a mérleg másik nyelvén többszáz eurós többletköltséggel kell számolnia a családoknak.

A helyzetet tovább ronthatja, hogy könnyen további megszorítások bevezetésére lesz kénytelen a német kormány, miután több mint egy hónapon át 20 százalékos kapacitáson működött az Északi Áramlat 1 gázvezeték, míg szeptember másodika óta teljesen leállt a gázszállítás Oroszország részéről, olajszivárgásra hivatkozva. Ezt követően nem sokkal Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője már egyenesen azt jelentette be, hogy egészen addig nem indul újra a szállítás, amíg a Nyugat fenntartja a szankciókat Oroszországgal szemben. Valószínűsíthető, hogy ezzel a forgatókönyvvel érdemben Németországban sem számoltak, ami régóta nem látott kihívások elé állíthatja az eleve megosztott, és hónapok óta a legapróbb kérdéseken is nézetkülönbségen lévő szociáldemokrata–zöld–liberális koalíciót.

Figyelemre méltó Annalena Baerbock külügyminiszter szeptember 2-ai kijelentése, miszerint „Németország addig fogja támogatni Ukrajnát, amíg erre a megtámadott országnak szüksége van, függetlenül attól, hogy a német választói erről mit gondolnak”. Pedig maga Baerbock nyilatkozott úgy még a Kanadában szervizelt, Oroszországnak visszajuttatni kívánt gázturbina kapcsán július végén, hogy „amennyiben nem kapja meg Németország a turbinát, akkor nem kap több gázt, és ha ennek következtében a kormány a népfelkelések kezelésével lesz elfoglalva, akkor talán nem tudja többé pénzügyileg támogatni Ukrajnát”. Az Északi Áramlat 1 teljes leállásával okkal vetődik fel a kérdés, hogy amennyiben a német kormány a végsőkig akarja támogatni Ukrajnát, Baerbock szavai alapján akár a német nemzeti érdekkel szemben is, akkor mikor és milyen formában érkezik el az a töréspont, amikor a nép megállíthatatlan tömegként az utcára vonul.

A növekvő elégedetlenség csíráira rámutat egyébként, hogy július végén a németországi Bayreuth kisvárosában Habeck beszédet tartott, amelynek során a tömeg hazugnak és háborús uszítónak nevezte és kifütyülte, míg Scholzot hasonló jelzőkkel illették augusztus közepén a brandenburgi Neurippanban.

Egyébként egy július 15-én készített felmérés is rámutatott már arra, hogy a németek 47 százaléka szerint a szankciók több kárt okoztak Németországnak, mint Oroszországnak, 12 százaléka szerint ennek az ellenkezője igaz, míg 36 százalék szerint mindkét állam számára fájdalmasak a szankciók. A megkérdezettek 74 százaléka szerint növekedni fog a munkanélküliségi-ráta, 83 százaléka az energiaárak további növekedésétől tart, 63 százaléka szerint az akut gázhiány miatt iparágak fognak leállni, míg 83 százaléka szerint a privát háztartásokat gázkorlátozás fogja érni.

Ebből adódóan pedig nem meglepő, hogy az Alternatíva Németországért (AfD) jobboldali párt a drasztikusan megemelkedő energiaárak miatt több német nagyvárosban is szervezett tüntetéseket az elmúlt napok folyamán.

Magdeburgban 6 ezres tömeg gyűlt össze, míg Lipcsében az AfD és a szélsőbaloldali Linke egymástól függetlenül tervezett többezres demonstrációt. Kissé meglepő módon azonban tartalmilag azonos feliratok voltak olvashatóak a transzparenseken, amelyeken a tüntetők többek között az Északi Áramlat 2 üzembe helyezését követelték. Az elmúlt napok tömegtüntetései – és az eseményeken elhangzottak – fényében nem lenne meglepő, ha az ellenzéki pártok továbbra is abból akarnának politikai tőkét kovácsolni, hogy „ha a kormány hagyja megfagyni az embereket az Oroszország elleni gazdasági háború miatt, akkor forró őszre kell készülniük”.

Olaszország: permanens kormányválság

Olaszország némi túlzással évtizedek óta permanens kormányválságban van, viszonylagos stabilitást utoljára a Silvio Berlusconi-vezette kormányok (2001 és 2006, valamint 2008 és 2011 között) tudtak biztosítani az ország számára. Az olasz választási rendszer jellegéből adódóan a többpárti koalíciókényszer a legfőbb katalizátora annak, hogy az elmúlt tíz évben hat miniszterelnök váltotta egymást, akik közül egyetlen politikus sem volt képes legalább három évig hatalmon maradni. 2018 óta kisebbségi kormányok, bizalmatlansági indítványok, évről-évre változó kormánykoalíciók jellemezték Olaszországot, Giuseppe Conte például egy bal- és egy jobboldali kabinetet is vezetett két év alatt. A koronavírus-járvány, és az ezzel összhangban kibontakozó gazdasági válság hatékony kezelésére az uniós technokrata Mario Draghi vezetésével „egységkormány” alakult 2021 februárjában, ám alig másfél év elteltével ez a kísérlet is megbukott.

Miután az Öt Csillag Mozgalom (M5S) nem szavazta meg a Draghi-kormány energiacsomagját július közepén, a kormánytöbbség megszűnt létezni, Draghi végül benyújtotta lemondását és új választásokat írtak ki. A legújabb felmérések szerint a Giorgia Meloni vezette Olaszország Fivérei (FdI) pártnak van a legnagyobb esélye a szeptember 25-ei választások megnyerésére, ami  jobboldali fordulatot eredményezhet az országban. A jobboldali koalíció jelenleg a szavazatok 47 százalékára számíthatna, még a négypárti baloldali választási szövetség 29 százalékra, az elitellenes Öt Csillag Mozgalom pedig 12 százalékra.

A jobboldali szövetség másik meghatározó politikusa, Matteo Salvini, a Lega vezetője nemrégiben arról nyilatkozott, hogy szemmel látható módon a szankciók nem működnek, hiszen miközben az energiaszámlák többszörösére emelkedtek, Oroszország továbbra is képes folytatni háborúját. 

Ezzel szemben Meloni egyelőre a szankciók fenntartásának pártján áll, mivel megítélése szerint ez megerősíti „Olaszország nemzetközi hitelességét”, ám mindennek ellenére a balliberális médiumok azzal vádolják, hogy „valójában ő is Putyin bábja, csak mérsékelt, kormányzóképes politikusként akarja eladni magát”. Mindenesetre egy felmérés szerint az olaszok közel 50 százaléka nem küldene fegyvereket Ukrajnának, míg egy szeptember eleji közvélemény-kutatás azt mutatta ki, hogy a lakosság 51,1 százaléka feloldaná a szankciókat. A téli hónapok közeledtével ez a szám valószínűsíthetően még tovább fog nőni, ám a valódi dilemma abban rejlik, hogy egy esetleges Meloni-kabinet meddig lenne képes a saját állampolgáraival szemben támogatni Ukrajnát, ahogyan azt a német kormány tervezi.

A szankciók okozzák az instabilitást

A fentiek alapján kirajzolódik, hogy a sokszor ideológiailag összeegyeztethetetlen pártok koalíciója inherens módon politikai instabilitáshoz, és ezáltal cselekvőképtelenséghez vezet, ami megnehezíti a válságkezelést. Az energiaválságból fakadó gazdasági válság egész Európát soha nem látott nehézségek elé fogja állítani, és még a politikai stabilitással rendelkező, Magyarországhoz hasonló országok is komoly kihívásokkal lesznek kénytelen szembenézni. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján tehát megállapítható, hogy a koalíciós kormányok, különösen, ha ideológiailag különböző színezetű erők alkotják őket, különösen törékenynek bizonyulnak válsághelyzetekben. Főképp, ha még azt is hirdetik magukról, hogy a néppel és nemzeti érdekkel szemben akarnak politizálni.