Karabahi fordulat

  •  
  •  

Újabb megállapodás született a Hegyi-Karabah térségében zajló harcok beszüntetéséről, ez azonban komolyabb következményekkel járhat, mint a korábbi, kudarcba fulladt tűzszüneti kísérletek. Azerbajdzsán jelentős területek felett szerezheti vissza az ellenőrzést, a térségbe pedig orosz békefenntartók érkeznek.

A XXI. Század Intézet korábban foglalkozott már az azeri–örmény konfliktus hátterével, jelenlegi gyorselemzésünkben pedig az új megállapodás körülményeit és a karabahi helyzet megváltozott kilátásait vizsgáljuk.

A fordulat kulcsa: Şuşa

İlham Alijev (Əliyev), Azerbajdzsán elnöke november 8-án jelentette be, hogy az azeri csapatok elfoglalták Şuşa (örményül Susi) stratégiai fontosságú városát. Bár az örmény oldal ekkor még tagadta, hogy a város az azeriek kezére került volna, másnap kénytelenek voltak elismerni a város elvesztését, november 9-ről 10-re virradó éjszaka pedig Nikol Pasinján örmény miniszterelnök Alijevvel és Vlagyimir Putyin orosz elnökkel közös nyilatkozatot adott ki, amelynek értelmében éjféltől mindkét fél beszünteti a harcokat.

A város történelmi-kulturális és stratégiai okokból is mindkét fél számára nagy jelentőséggel bír. A 20. század elején Şuşa azeri–örmény vegyes lakosságú város volt, a térség kulturális és gazdasági központja. Hegyi-Karabah már az első világháborút követő orosz polgárháború idején az örmények és azeriek összecsapásának helyszínévé vált, amely során a város örmény lakosságát lemészárolták és elűzték, így a település jelentős része elnéptelenedett. Ennek következtében Şuşa regionális súlya is csökkent, és a tőle nem messze fekvő Sztepanakert (azeri nevén Xankəndi) lett a régió központja.

Napjainkban éppen az adja a város stratégiai jelentőségét, hogy mindössze 11 kilométerre, az Örményországot Hegyi-Karabahhal összekötő út mentén fekszik a nemzetközileg el nem ismert szakadár köztársaság, Hegyi-Karabah (Arcah) fővárosától, Sztepanakerttől. Méghozzá egy magaslaton, és az 1990-es évek elején vívott harcok során is innen tartotta folyamatos tűz alatt Hegyi-Karabah központját az azeri tűzérség, amíg az örmény erők be nem vették a várost. Ekkor a település azeri lakossága volt kénytelen menekülni, az elmúlt évtizedekben néhány ezer, Azerbajdzsán más területeiről idemenekült örmény lakója volt a Şuşának.

Şuşa elvesztésével a harcok folytatása katasztrofális következményekkel járhatott volna Sztepanakertre nézve, Pasinján ezért egyezhetett bele az örmények számára súlyos lemondásokkal járó megállapodásba.

Az egyezmény szerint ugyanis nem csupán a jelenlegi, karabahi szempontból előnytelen frontvonalak merevednek meg, de az örmények vállalták a Hegyi-Karabah körül fekvő, eddig általuk ellenőrzött Ağdami, a Kəlbəcəri és Laçıni körzetek azerieknek való átengedését november folyamán. Igaz, a Laçıni-folyosón keresztül továbbra is megmaradhat a közvetlen összeköttetés Örményország és Hegyi-Karabah között, a frontvonalat és ezt az összekötő folyosót pedig a térségbe érkező orosz békefenntartók biztosítják majd. Az örmények által ellenőrzött terület azonban így is töredékére csökken, és olyan területeket is kénytelenek lesznek átengedni, ahová az elmúlt évtizedekben örmény menekültek települtek, miután azok azeri lakossága elmenekült az 1990-es évek elején.

Eszkaláció vagy rendezés: a megállapodás kilátásai

A megállapodás természetesen eltérő reakciókat váltott ki a két országban. Míg Azerbajdzsán városaiban az utcákon ünnepelték a sikert az emberek, addig Örményországban tüntetők rohanták meg a parlamentet és több kormányzati épületet, és a házelnöki pulpitust elfoglalva követelik az egyezmény érvénytelenítését. Nikol Pasinján úgy nyilatkozott, hogy a hadsereg vezetői kérték a tűzszünet elfogadását, a harcoló csapatok ugyanis a kimerülés szélén állnak, és jelenleg nem volt lehetőség a harcok folytatására, a tüntetők ugyanakkor a miniszterelnök felelősségre vonását követelik. Az ellenzéki pártok pedig parlamenti szavazást kezdeményeznének a megállapodás felbontásáról. Így a béke tartósságának kilátásai nagyban függnek az örmény belpolitikai helyzet alakulásától is, bár az a tény, hogy az orosz békefenntartók az egyezménynek megfelelően már az éjszaka elfoglalták pozícióikat a térségben, mindkét fél számára akadály lehet a harcok erőltetését illetően.

Oroszország ugyanis Örményország szövetségese, jelenlegi szerepvállalásával pedig könnyen lehet, hogy a teljes összeomlástól mentette meg Hegyi-Karabahot.

Ehhez hozzájárult, hogy a tegnapi napon az Örményország és Törökország közé ékelődő azerbajdzsáni exklávé, a Nahicseváni Autonóm Köztársaság területéről lelőttek egy örmény légtérben tartózkodó orosz katonai helikoptert, így közvetlen közelségbe került Oroszországnak a háborúba történő belesodródása. Kérdéses azonban, hogy Moszkva vállalná-e egy Törökországgal való összecsapás kockázatát abban az esetben, ha az örmény fél kívánná tovább folytatni a harcokat azok kilátástalansága ellenére.

Persze Törökország erősödő jelenléte önmagában is aggasztó lehet a Kreml számára, és a jelenlegi rendezés jövője Baku és Ankara mértéktartásán is múlhat majd.

İlham Alijev Örményország kapitulációjaként értékelte a megállapodást, amivel szerinte megnyílt az út a kérdés politikai rendezése felé. Utóbbi kitétel akár bíztató is lehet a helyzet végleges megoldását illetően, hiszen a most kötött egyezmény jórészt azonos a 2007-es, ún. madridi elvekkel, amelyeket a karabahi konfliktus rendezésével foglakozó minszki EBESZ-csoport vezetői, Oroszország, Franciaország és az Egyesült Államok javasoltak. A jelenleg azeri ellenőrzés alá visszatérni hivatott területek, mivel nem képezik Hegyi-Karabah integráns részét, csupán a harcok során kerültek annak ellenőrzése alá pufferzónaként, a madridi elvek szerint is Azerbajdzsán fennhatósága alá kerültek volna vissza, mint ahogy szerepelt az akkori dokumentumban a békefenntartók szerepvállalása, az Örményország és Hegyi-Karabah közötti korridor létesítése és a háború sújtotta térséget korábban elhagyó menekültek visszatérése is.

Bár akkor mind az örmény, mind az azeri fél alapvetően elfogadhatónak tekintette a három nagyhatalom javaslatát, annak gyakorlati megvalósítására nem került sor, elsősorban azért, mert a madridi elvek tartalmaztak egy kitételt a térség jövőbeli hovatartozását meghatározó népszavazásra vonatkozóan. Mivel a népszavazás által érintett terület határai éppúgy vitatottak voltak, mint a lehetséges résztvevők köre (hiszen rengeteg azeri menekült el a térségből, miközben sok örmény települt be), az egyezség végül papíron maradt, ez most azonban változhat. Az oroszok szerepvállalása ugyanis kijelölheti az azerbajdzsáni lehetőségek határait, az előnytelenné vált katonai helyzet pedig az örményeket is rábírhatja az engedékenységre.

Az persze kérdéses, hogy Baku mit tekint a probléma politikai rendezésének, és kész-e csökkenteni az elért sikerek fényét azzal, hogy a maradék karabahi területek elszakadásáról kezdeményezzen tárgyalásokat.

Így az új megállapodás akár egy új status quo mellett a konfliktus befagyott jellegének visszaállítását is eredményezheti, amely során mindkét fél az újabb lehetőségre várna, hogy a maga előnyére fordíthassa a helyzetet.

Ebben az esetben azonban már térségben állomásozó orosz csapatokkal is számolni kell, sőt, Alijev szerint török békefenntartók is érkeznek majd a térségbe. Az oroszoknál jóval elfogultabb, az azerieket nyíltan támogató török csapatok jelenléte újabb feszültségforrássá válhat, ami, főképp az orosz–török kapcsolatok hullámvölgyeivel terhelve magában rejtené egy kiterjedt, nagyhatalmak részvételével vívott háború lehetőségét is. Nem véletlen, hogy Moszkvában azonnal jelezték, hogy a megállapodásban szó sem volt török békefenntartókról, azokról senki nem állapodott meg. A karabahi orosz békefenntartó misszió, valamint az a tény, hogy az Azerbajdzsán és Nahicseván között létesítendő kereskedelmi forgalom ellenőrzését is az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat végezné, egyértelművé teszi, hogy Oroszország a jövőben is a térség elsőszámú döntőbírája kíván maradni.

A török békefenntartók terve ezt kívánja ellensúlyozni, nyomatékosítva Ankara elmúlt években egyre növekvő térségbeli befolyását. Törökország ugyanis nem csupán Azerbajdzsánnal ápol rendkívül szoros kapcsolatokat, az elmúlt években az oroszokkal feszült kapcsolatban álló Grúziában is egyre számottevőbb a jelenléte, azon belül is főképp a jelentős muszlim népességgel rendelkező, Törökországgal határos Adzsariai Autonóm Köztársaságban. De Grúzia fontos szerepet játszik az Azerbajdzsán és Törökország közötti kapcsolattartásban is, főképp az országon keresztülhaladó dél-kaukázusi gázvezeték és a Baku–Tbiliszi–Ceyhan kőolajvezeték révén.

Következtetések

Jelenleg korai lenne biztosat állítani a frissen megkötött egyezmény tartósságát illetően, az éppúgy magában hordozza a kérdés hosszabb távú rendezésének esélyét, mint egy eszkalálódó, orosz és török részvétellel vívott háború lehetőségét. Az is előfordulhat, hogy az új megállapodás is pillanatok alatt összeomlik, ahogy az elmúlt hónapokban kötött három korábbi tűzszüneti egyezmény, azonban a hadszíntéren végbement fordulat és az orosz csapatok jelenléte csökkenti ennek az esélyét.

Ugyanakkor a konfliktus egyre nagyobb mértékben válik nyílt orosz–török vetélkedéssé a kaukázusi térség ellenőrzéséért, Törökország aktív kiállása Azerbajdzsán mellett és növekvő jelenléte Grúziában pedig kizökkentheti Moszkvát az eddig őrizni kívánt semleges fél szerepéből.