Hszi Csin-ping elnöki újraválasztását követő első útja Oroszországba vezetett, a két teljes napon át tartó találkozó pedig arról árulkodik, hogy a két ország stratégiai együttműködése a több mint egy éve tartó ukrajnai harcok ellenére is töretlen. A két ország ismét deklarálta, hogy hasonló elképzeléseik vannak a világrend átalakulásával kapcsolatban, és egymás segítségére lesznek a nyugati hegemóniatörekvésekkel szemben. Bár az orosz–ukrán háborút közvetlenül érintő döntésekről egyelőre nem derült ki semmi, az orosz–kínai kapcsolatok egyre szorosabbá válása már önmagában is az erőviszonyok átértékelésére késztetheti a Nyugatot.

A XXI. Század Intézet elemzése az eheti orosz–kínai csúcstalálkozó főbb eredményeit és lehetséges következményeit vizsgálja meg.

Az elnöki látogatás előzményei

Oroszország és Kína közeledése nem újkeletű dolog: a hidegháború idejének feszült viszonyát követően a két ország már 2001-ben barátsági, jószomszédsági és együttműködési szerződést kötött, kereskedelmi fogalmuk pedig egyre nőtt. A kapcsolatok szorosabbá válása különösen 2014 után vált szembetűnővé, amelynek egyrészt az orosz–nyugati elhidegülés, másrészt pedig Peking ambiciózus geopolitikai elképzelései ágyaztak meg. Miután az amerikai–kínai viszony is romlani kezdett, nem sokkal a háború kitörése előtt Oroszország és Kína már tulajdonképpen nyíltan deklarálta együttműködését a Washington vezette egypólusú világrend lebontása és egy többpólusú világrend létrehozása érdekében.

Hszi Csin-ping kínai elnök és Vlagyimir Putyin orosz államfő mostani találkozóját azonban még a korábbiaknál is kiemeltebb figyelem övezte, amelyhez számos, az elmúlt egy évben történt fejlemény járult hozzá.

Míg a háború elején Nyugaton egyesek még bíztak abban, hogy Kína, ha másért nem, akkor a szankcióktól tartva elfordul majd Oroszországtól, mára a nyugati sajtó egyik visszatérő témájává az állítólag tervben lévő, Oroszországba irányuló kínai fegyverszállítmányok váltak – míg a kínai vezetés által közzétett béketervet gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. Utóbbi miatt az orosz közvélemény „különleges hadműveletet” támogató részében is komoly várakozások előzték meg a találkozót, a potenciális fegyveres támogatáson túl azért is, mert a találkozó ténye már önmagában bizonyítja az Oroszország nemzetközi elszigetelésére irányuló erőfeszítések kudarcát.

Ehhez hozzájárult még a Nemzetközi Büntetőbíróság pénteken kiadott elfogatóparancsa Vlagyimir Putyin ellen, amely gyakorlatilag még tovább növelte a két államfő találkozójának szimbolikus jelentőségét. Bár az elfogatóparancs gyakorlati érvényre juttatására egyébként is kevés az esély, a világ második – sőt, egyesek szerint első – számú hatalmának vezetője látogatásával gyakorlatilag azt jelezte, a büntetőbíróság döntése teljesen figyelmen kívül hagyható.

Ez nem csupán a nyugati értékítéleteket és szándékokat ignoráló olyan lépésekben fejeződik ki, mint az Oroszországgal való energetikai és más gazdasági kapcsolatok fokozódása, vagy a legmagasabb szintű találkozók a szankciókkal sújtott Belarusz és Irán vezetőivel. A Szaúd-Arábia és Irán közti diplomáciai kapcsolatok helyreállításával Peking óriási diplomáciai sikert ért el, amely jelezte Kína azon törekvését, hogy közvetítőként vállaljon szerepet a nemzetközi konfliktusok megoldásában.

Mi derült ki a találkozón?

Hszi Csin-ping moszkvai útját, amely során Vlagyimir Putyin elnök mellett Mihail Misusztyin miniszterelnökkel is találkozott, komoly előkészítő munka előzte meg, amelyet a korábbi magas szintű látogatások is jeleznek. Tavaly decemberben Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök és miniszterelnök, jelenleg az orosz Biztonsági Tanács vezetőhelyettese, idén februárban pedig a legmagasabb rangú kínai diplomata, Vang Ji tett látogatást a másik országban, és a bevett protokolltól eltérően mindkettőjüket fogadta az érintett államfő is. Ennek eredményeként tizennégy különböző dokumentumot írtak alá, amelyek az általános stratégiai kérdésektől a különböző szférákban történő együttműködésekig számos területet lefedtek.

Az ezzel a témával kapcsolatban érthető módon szűkszavú közleményekből csak annyi derült ki, hogy a téma szóba került. A két államfő által kiadott közös nyilatkozat utal arra, hogy a jövőben is folytatódnak majd a közös járőrözések és hadgyakorlatok, és határozott kölcsönös segítséget nyújtanak egymás alapvető érdekeinek, elsősorban szuverenitásuk, területi egységük, biztonságuk és fejlődésük védelmében.

Az ukrán kérdés kapcsán Oroszország gyakorlatilag megismételte, hogy hálás Kínának a konfliktus rendezésében játszott konstruktív szerepéért, és mindkét fél egyetért abban, hogy minden ország legitim aggodalmait figyelembe kell venni a kérdés rendezéséhez, amelynek legjobb formája a felelős párbeszéd lehet.

Érdekes módon több konkrétumot tudtunk meg a találkozó során egy orosz belpolitikai kérdésről, éspedig arról, hogy mi várható Oroszországban a 2024-es elnökválasztások után.

Mivel előzetes egyeztetés nélkül ilyen súlyú kijelentéseket a mindig óvatos kínai diplomácia nem tett volna, gyakorlatilag pont került annak a kérdésnek a végére, hogy lesz-e a hatalmi átmenet Oroszországban 2024-ben. Az is kiderült a kínai elnök szavaiból, hogy a Nyugat minden ellentétes törekvése ellenére a jövőben is Vlagyimir Putyinnal számolnak Oroszország élén, ezáltal vele terveznek együttműködni, ami mind bel-, mind külpolitikai szempontból fontos támogatást jelent a Kremlnek.

A találkozó témái között kiemelt szerepet kapott a két ország gazdasági kapcsolata: Vlagyimir Putyin elnök már a tárgyalások előtt a Kínai Kommunista Párt hivatalos lapjában, a Zsenmin Zsipaoban megjelent cikkében kifejezte azon reményét, hogy a két állam kereskedelmi forgalmának összege már idén meghaladhatja a 200 milliárd dollárt, de a gazdasági kapcsolatok fontosságát Hszi Csin-ping is kiemelte a Rosszijszkaja gazetában közölt írásában.

A legnagyobb hangsúly ezen belül az energetikára esett. Az orosz elnök szerint rövidesen elkezdődhet a Szibéria Ereje–2 nevű földgázvezeték építése Oroszország és Kína között, Mongólián keresztül, amellyel 2030-ra az Oroszországból Kínába irányuló földgáz mennyisége elérheti a 98 milliárd köbmétert. Putyin kiemelte még a tienveni atomerőmű hetes és nyolcas, valamint a Hszütapu atomerőmű hármas és négyes blokkjának folyamatban lévő építését a Roszatom közreműködésével. De fokozódik az együttműködés az agrárszektorban és a humanitárius szférában is: a tárgyalások során a felsőoktatást és a két ország állami médiáinak együttműködését érintő memorandumok aláírására is sor került.

A világrendszerváltás fogalomkészlete

Hosszútávú következményeit tekintve azonban a találkozó legjelentősebb eredménye az lehet, hogy a két államfő ismét megerősítette közös álláspontjuk a világrend átalakulásának kérdésében.

Ez is arra utal, hogy a „nemzetközi kapcsolatok új korszakának” gondolatát, amely már a két államfő tavalyi közös nyilatkozatában is megjelent, komolyan veszik, és az orosz–kínai együttműködés egyik fő stratégiai célja éppen ezen „új korszak” megalapozása lehet.

Mind a két elnök fentebb említett cikkeiből, mind a találkozó után kiadott közös nyilatkozatból kiolvashatóak azok a központi fogalmak, amelyek a két ország „világrendszerváltó” (Békés Márton) törekvéseit keretezik.

Mind a cikkekben, mind a közös nyilatkozatban hangsúlyos helyes szerepel „egyes hatalmak” egyoldalú törekvéseinek elítélése, valamint az univerzális államszervezési modellek erőltetésével szembeni fellépés. A közös nyilatkozat szerint az emberi jogok általános megvalósítása az emberiség közös törekvése, azonban minden országnak joga van megválasztani saját fejlődési útját ezen a területen. Moszkva és Peking tehát elutasítja a „demokrácia-export” gyakorlatát, a közös nyilatkozatban kétszer is hangsúlyozva a „színes forradalmakkal” szembeni fellépés fontosságát.

Ezzel kapcsolatban ki kell még emelni a közös nyilatkozat azon részét is, amely szerint egyre nő azon regionális hatalmak száma, amelyek hatással vannak a globális folyamatokra, és kinyilvánítják törekvésüket a törvényes nemzeti érdekeik melletti kiállásra. Ezzel a tendenciával, amely egy valódi többpólusú világrend alapjává válhat, intézetünk is foglalkozott nemrég egy elemzéssorozatban. Mind a közös nyilatkozat, mind pedig a két ország elmúlt időszakban tett lépései arról árulkodnak, hogy Moszkva és Peking törekvéseikben számítanak ezen felemelkedő regionális hatalmak támogatására is.

A gyakorlatban ez a fogalmi ellentét is a washingtoni hegemónia ellen irányul, ahogy az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) szerepének hangsúlyozása is. Bár az ENSZ szerepének a kiemelése látszólag nehezen illik egy új világrend programjába, a világ szinte összes országát tömörítő szervezet Biztonsági Tanácsának állandó tagjaiként Oroszország és Kína is érdekelt annak fenntartásában. Leginkább a szankciók kérdésében nyilvánul meg ez: a közös nyilatkozat csak az ENSZ BT által jóváhagyott szankciókat tekinti törvényesnek, az egyoldalúan hozott korlátozásokat nem.

Vélhetően szintén sokszor fogunk még találkozni az elkövetkező években az emberiség egységes sorsközössége kifejezéssel, amely a kínai külpolitika egyik alapfogalmává vált, és amely arra utal, hogy a világ országainak a közös kihívásokkal szemben békés együttműködést kell folytatnia. Bár Oroszország a nyilatkozatban csak elismerte ezen koncepció pozitív jelentőségét, és nem tette azt magáévá, maga a dokumentum több ponton is támogatja Kína globális fejlődésre vonatkozó elképzeléseit: a többpólusú világrend kiépítése és a nemzetközi kapcsolatok demokratizálása mellett például a helyet kapott a gazdasági globalizáció is, mint a felek kiemelt törekvéseinek egyike.

A két ország törekvéseinek összehangolása mellett természetesen a különbségek is megmaradtak, így például a gyakorlatban Oroszország és Kína részvételével is zajló kontinentális integrációs folyamatnak is mindkettő, párhuzamos elnevezése is szerepel a dokumentumban. Ami Oroszország számára Nagy-eurázsiai Együttműködés, az Kínának az Övezet és Út kezdeményezés, a nevek különbözősége pedig azon túl, hogy elfedi a gyakorlatban közös célokat, rámutat az eltérő mozgatórugókra is. Oroszország számára az eurázsiai kontinentális kapcsolatépítés tulajdonképpen egy keleti fordulatot jelent, amivel az elmúlt év(ek)ben felszámolt nyugati kapcsolatait igyekszik pótolni. A háború kitörése óta ez elsősorban az energiahordozók kereskedelmének átirányításában és a kerülőutak kiépítésében nyilvánult meg, de több év szünet után beindulni látszik az Iránon keresztül Indiába tartó Észak–Dél folyosó is. Kína törekvése ezzel szemben egy Kelet–Nyugat irányú kereskedelmi úthálózat minél intenzívebb kiépítése, és ez indokolja Peking aktivitását is a különböző regionális konfliktusok megoldását illetően.

Ezt a tényt pedig a Nyugat is kénytelen lesz figyelembe venni az ukrajnai konfliktussal kapcsolatos stratégiája kialakítása közben, hiszen Oroszország katonai és főképp nukleáris ereje mellett könnyen Kína gazdasági és diplomáciai erejével is szembekerülhetnek óvatlan lépések esetén.