A világrendszerváltás egyszerre világrendszer-váltás és világ-rendszerváltás. Ami azt jelenti, hogy a megrendült világrend nemcsak a megelőző nemzetközi rendszer felbomlásából származik és egy újnak a születéséhez vezet, hanem azt is, hogy a régi elvek helyébe újak lépnek. A multipoláris világrend kialakulása és a civilizációs-kulturális szinten is értelmezhető etnopluralizmus egymást feltételezik, a deglobalizációs tendenciák és a gazdasági nagyterek integrációja kölcsönösen erősítő hatásúak, a liberális nemzetközi rend (Liberal International Order) liberális elvegyüttesként és a Föld térrendjeként is alábukik. A világrendszerváltás tehát ugyanúgy jelenti a világrendszer megváltozását, mint a világ rendszerváltását. Röviden: az Egyesült Államok által dominált egypólusú, liberális világrend helyett többpólusú, nagytereken alapuló világrend alakul ki.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század intézet igazgatójának a Kommentár folyóirat legújabb, 2022/4. lapszámában írott tanulmányából szerkesztett részleteket közlünk.

Századok rendje

A modern nagyhatalmi politika elmúlt kétszáz évét két részre oszthatjuk: 1) az első száz év a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszustól az I. világháború kitöréséig tartott (1815– 1914), 2) a második száz év pedig a Nagy Háborút lezáró békekonstrukció versailles-i nyitányától, illetve a világtengerekre vonatozó washingtoni szerződés aláírásától a kiterjesztve értelmezett „washingtoni konszenzus” globális érvényvesztéséig. Ez utóbbi száz év kezdetének és végének pontos meghatározása nehezebb, mint az előbbié, mert körvonalai elmosódnak, ám az látható, hogy összességében az I. világháborút követő új nemzetközi rend kialakulásának éveitől (1919–23) a Trump-éráig ért (2016–20).

Most a szemünk előtt születik a harmadik század, melynek jelképértékű kezdetei között számba vehetjük a koronavírus-járványt, Kabul feladását és Kijev ostromát is. Ez eleinte minden bizonnyal a hegemóniaharc kora lesz, amelyben a régi hegemón és az új hegemónok küzdelmét figyelhetjük meg, melynek eredményeként kikovácsolódnak majd a nemzetközi élet új törvényei, új elvek mentén. Amint a 19. század és a 20. század az első, illetve a második század nemzetközi rendjének keretei között ment végbe, úgy a 21. század politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális tartalma is abban a mederben fog kibontakozni, amit a jelenleg zajló globális küzdelem a Földbe váj.

Nézzük meg közelebbről a mögöttünk hagyott második századot, melynek végeredménye nem más, mint az 1648-as vesztfáliai konszenzus fölbomlása, az Európában megszülető nemzetközi jog (jus publicum europeaum) érvényvesztése, és az Európán kívüli nagyhatalmak kétpólusú világrendje, amelyből végül az Egyesült Államok került ki győztesen.

A kétpólusú világrend harcainak végső tétje az volt, hogy aki győz, az mindent visz – ez így is lett, az Egyesült Államok, amely először az amerikai kontinensre akarta (1823), majd a „szabad világra” tudta (1945) kiterjeszteni hegemóniáját, 1991-től kezdve az egész Földre igényt formált. Ekkortól kezdve egész Európa sorsa megpecsételődött, amelyből azóta sem látszik a kiút, sőt az amerikai nyomásgyakorlásnak való önkéntes engedés (uniós szankciós politika) miatt a helyzet rosszabb, mint valaha. Az összeurópai vereség ezúttal már nem pusztán katonai vagy gazdasági volt (melyek egyébként is bekövetkeztek az I. és a II. világháborúval), hanem történetfilozófiai. Amint Carl Schmitt keserűen megállapította, „az új Nyugat, azaz Amerika fölülírta a régi Nyugatot, vagyis Európát és újraszabta a világ régi, történelmileg kialakult rendjét, és a Föld középpontjává vált” (The Nomos of the Earth in the International Law of the Jus Publicum Europaeum. 1950).

A második század alkonyát jelezte, hogy a fennálló nemzetközi rend ereje fogytán lévő legfőbb állami aktora, vagyis az Egyesült Államok szembekerült azokkal a jelentős kihívásokkal, amelyek egyszerre érintették a nemzetközi hatalmi horizontot, a globális gazdasági rendszert és a földkerekség átfogásához szükséges Világszellem-kormányzó képességét. Itt már nemcsak a planetáris katonai rezsim fenntarthatatlanságáról (iraki, majd afganisztáni kivonulás) és a lokális klienseket (Koszovó, Tajvan, Ukrajna) érő kihívások megszaporodásáról, valamint Kína globális termelési, hitelkihelyezési és fogyasztási biztos második helyezéséről van csupán szó, de arról is, hogy az American Way of Life ígéretében már Amerikában sem hisznek, globális progresszív mutációja pedig világszerte egyre több helyi ellenállást vált ki.

Az elmúlt harminc évvel összevetve ma nem túlzás a liberális világrend, benne a liberális korszellem alkonyáról beszélni, főleg, hogy maguk a liberális internacionalizmus külügyi iskolájának apostolai is vagy rezignáltan erre készülnek, vagy éppen ezt megakadályozandó szőnek terveket, hol fantáziátlan visszaállítását, hol az előremenekülést javasolva. Amiben nem tévednek, az annak megérzése, hogy minden, ami korunkban kreatív politikai energiával rendelkezik, az a liberális paradigma különböző absztrakciós szinteken és uralmi síkokon elhelyezhető formái ellenében hat, hiszen a globális hatalommonopólium, a progresszív kulturális hegemónia és a liberális demokrácia kizárólagossága egyszerre kerül célkeresztbe. Ez azt jelenti, hogy „jelenkorunk egy új időszakba való átkelés ideje: a liberális korszak aláhanyatlik és egy posztliberális korszak virrad föl” (Erik Ahrens–Bruno Wolters: Postliberal. 2021).

Kissé ennél is előbbre tekintve, mindez egyenesen egy nemliberális korszak szükségét jelzi, amely önálló referenciára akkor emelkedik majd, amikor saját nevet ad magának. Nemzetközileg a Föld nagyterein alapuló többpólusú berendezkedésről lesz szó, államszervezési tekintetben pedig a helyi sajátosságoknak megfelelő közösségelvű megoldásokról. Multipoláris berendezkedés nincs etnopluralista felfogás nélkül, és fordítva.

Mindent összevetve, a legalább százéves, világhegemóniát célzó nemzetközi paradigma gyökerére helyezik most a fejszét, születőben van „a Föld új nomosza” (Carl Schmitt), amely jogpozitivizmus helyett területi elvet érvényesít és szabadkereskedelem helyett geopolitikai összefüggéseket helyez előtérbe. Az új nemzetközi rend a tér tagolásán és a benne lakók megszervezésén alapul, a hatalmat pedig globálisan, regionálisan és lokálisan is szétosztja, ennek eredményeként alakulnak ki a gazdaságföldrajzi és katonapolitikai nagyterek, a regionális együttműködések és az adott nemzetek sajátosságainak megfelelő szuverén demokráciák.

Pluriverzum

A bipoláris berendezkedés fél évszázada (1945–1991) után következő, negyedszázadig tartó unipoláris kísérlet (1991–2016) végeztével reális esély nyílik a multipolaritás kialakulására, mely folyamatban az első lépcsőfokot az „aszimmetrikus bipolaritásnak” (Andrej Kortunov) nevezett átmenet jelenti, amikor az eddigi globális egyeduralkodó mellé változó összetételű második szereplő(k) társulnak.

A multipolaritás kialakulásához mindenekelőtt a nemzetközi hatalom kisajátításának kell megszűnnie. Ez azóta úton is van, amióta a második század végén Trump elnöksége alatt nem indult egyetlen amerikai intervenciós beavatkozás sem, aztán Biden elnöksége idején Amerika feladta az unipoláris erőszak legelső éles tesztterületét, Afganisztánt, végezetül visszavonhatatlanná vált Kína súlypontemelkedése a világrendszerben. A multipolaritás kialakulásának második feltétele a geopolitikailag (mindenekelőtt katonailag és gazdaságilag) kvázi egyenrangú szereplők feltűnése, amelyek az Egyesült Államok globális hatalmát – ha egyenként nem, akkor társulva – meg tudják kérdőjelezni. Ehhez klasszikus nagyhatalmak szükségesek, amelyek a nemzetközi erőeloszlásban igényt tudnak támasztani.

Itt van mindenek előtt a világ legnagyobb és a világ legnépesebb országa, vagyis az Oroszországi Föderáció és a Kínai Népköztársaság, amelyek az ötven faktor összesítéséből álló Global Firepower-index alapján szorosan az Egyesült Államok után következnek katonailag. A verseny szellemtörténetileg is adott: míg az Egyesült Államok az elmúlt három évtizedben a világcivilizációval vált egylényegűvé, addig Oroszország az ezredforduló óta államcivilizációként pozícionálja magát, Kína pedig egy évezredes civilizáció államaként működik.

Kína önmagában az egypólusú világrend építőmesterének kihívója (népessége már ma is az amerikai négyszerese, és az előrejelzések szerint 2050-re közel kétszer olyan gazdag is lesz), de több más regionális nagyhatalom is akad, amely fenyegetést jelent Amerikára. Az első közülük Oroszország, amely Európa második és a világ hatodik legnagyobb gazdasága, lakosság tekintetében pedig a legnépesebb európai ország. A második India, amely Dél-Ázsia domináns állama, a térség gazdasági termelésének 80 százalékát adva, lakosságszáma pedig öt éven belül megelőzheti Kínáét is. Végül azokkal a regionális középhatalmakkal is számolni kell, amelyek saját térségük legbefolyásosabbjának számítanak (Brazília, Irán, Szaúd-Arábia, Törökország).

A multipolaritást erősítve egyes nagy- és középhatalmak kifejezetten ilyen céllal fognak társulásba. Ezek közül a legerőteljesebb minden bizonnyal Oroszország és Kína partnersége, amellyel kapcsolatban a taktikai együttműködésnél biztosan többről, stratégiai koalícióról van szó, különösen, hogy a két – nem feltétlenül zavartalan viszonyú – országot a Biden-adminisztráció terelte egybe, amelyet az orosz–ukrán háború és a szankciók csak elmélyítettek. A két ország egyenesen a világrend megváltoztatására utaló dokumentumban formalizálta közös céljait, amelyet 2022. február 4-én írtak alá. Ebben a nemzetközi hatalom diverzifikálása iránti igény egészen explicit módon jelenik meg, rögtön az első bekezdésben, a következők szerint: „Egyes szereplők, akik a globális arénában kisebbséget képviselnek, a nemzetközi problémák megoldásában továbbra is az egyoldalú megközelítés és az erőpolitika alkalmazása mellett állnak, sőt beavatkoznak más országok belügyeibe, sértve azok törvényes jogait és érdekeit, ellentmondásokat keltenek, nézeteltéréseket okoznak és konfrontációkat szítanak”.

Ehhez hasonló törekvés az a nem területi-politikai, hanem gazdaságpolitikai együttműködés, amely a BRICS-országok sajátja. A Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika közötti kooperáció már most a Föld szárazföldi területének 26,7 és a bolygó lakosságának 41,4 százalékát tömöríti, valamint a világ GDP-jének 26,5 százalékát adja. Legutóbb jelentette be csatlakozási igényét Argentína és Irán, de komolyan felmerült Egyiptom, Indonézia, Szaúd-Arábia és Törökország társulása is.

A regionális nagyhatalmak aktivizálódása és a rivális szuperhatalmak megjelenése új világfelosztást ígér. A gyarmatosítás korának eurocentrikus világképét először felváltotta a bipoláris korszak kelet–nyugat konfliktusa, aztán ezt az amerikai unipoláris kísérlet West and the Rest-felfogása, most viszont ennek helyébe lép a globális Észak és a globális Dél geográfiája. Ez nem a két félteke fölött egyenként gyakorolt valamilyen hegemóniát jelenti, hanem több regionális hatalom osztozkodását. A Föld geopolitikai, geogazdasági, sőt geokulturális felosztása nemcsak a nemzetközi hatalom újraelosztásához vezet, hanem az egyes nagy civilizációkhoz tartozó nagyhatalmak és nagyterek, régiók és egyes államok sajátosságainak megfelelő fejlődési utak tiszteletben tartásához, valamint mindezek békés együttműködéséhez is.

Nagytérrend

A 21. század olyan folyamatai, mint az amerikai unipolarizáció kudarca, a nemzetközi szervezeteket övező bizalmatlanság, a kínai–amerikai gazdasági háború és a koronavírus-járványnak a világkereskedelemre gyakorolt negatív hatásai, egyre csak fokozták a deglobalizációt, amely két irányban mélyült el. Egyfelől elősegítette az önellátás pozitívumainak felismerését, felgyorsította a téralapú újraszerveződést és felerősítette az intervenciótilalom biztonságpolitikai jelentőségét, másfelől az egységesülő global mindset napirendje felől elmozdulás történt a nagy történelmi civilizációk elkülönülésének fokozódása felé, amely különálló területeken élő, eltérő sajátosságú szuverén kultúrákat ismer el. Ez a kettős folyamat márpedig azt jelenti, hogy minden adott „a különféle embercsoportok etnopolitikailag meghatározott tereiből álló blokkok” térrendjének kialakulásához (Lessico del rivoluzionario idee fondamentali. 1985).

Rögtön itt van ismételten Kína, amelynek nagytér-dominanciája egészen látványos, hiszen már most az ázsiai GDP közel felét adja, az ázsiai kezdeményezésekben (Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség, Sanghaji Együttműködés Szervezete) vezető szerepet játszik, három kontinensre kiterjedő Övezet és Út kezdeményezését (BRI) kelet-ázsiai súlypontúvá tette, mely térséget gazdasági és katonai eszközökkel dominál is, és már 2014-ben javasolta egy olyan új ázsiai–csendes-óceáni biztonságpolitikai doktrína létrehozását, amely „a regionális ügyek megoldását a régió államainak konzultációjának elve mentén gyakorolja”. A Sanghaji Együttműködés – amely a Föld szárazföldi területeinek 23 százalékát, lakossága több mint 41 százalékát és a világ GDP-jének negyedét adja, nyolc tagjának fele atomhatalom s kettő az ENSZ BT állandó tagja – legutóbbi ülésén tartott beszédében Hszi Csin-ping kínai elnök azt mondta, hogy a fórum tagországai „szálljanak szembe közösen más országok belügyeikbe történő beavatkozásaival”.

Az atlanti világrend és az eurázsiai nagytérrend egymással szemben álló integrációi is jól kivehetők: előbbi kereteit a második század második felének nemzetközi szervezetei adják (Európai Unió, IMF, NATO, Világbank), amelyhez az Egyesült Államok új biztonságpolitikai alrendszerei társulnak (AUKUS, Quad), utóbbi pedig számos, több átfedéssel bíró, sőt immár egymással konvergáló fórumba szerveződik (ASEAN, Eurázsiai Gazdasági Unió, Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete, Sanghaji Együttműködés). A már idézett orosz–kínai közös nyilatkozatban egyenesen az áll, hogy „az igazságos többpólusú világrend” érdekében aktivizálni kell az ázsiai–csendes-óceáni és az eurázsiai térségek közötti együttműködés fórumait (ASEAN, BRI, BRICS, Eurázsiai Gazdasági Unió, Sanghaji Együttműködés), mégpedig szó szerint a Nagy Eurázsiai Partnerség érdekében.

Míg az első század az európai gyarmattartó nagyhatalmak multipoláris rendszere volt, addig a második század meghatározó részét az Európán kívüli szuperhatalmak, sőt poszteurópai birodalmak bipoláris rendje jellemezte, amelyet fele annyi ideig az amerikai unipoláris kísérlet követett. A harmadik század, mintegy szintézisként, a két félteke öt kontinensének államait civilizációs alapon integráló nagyterek sokpólusú világrendjét ígéri.

A harmadik század nomosza

Jelenleg egy „világrend nélküli világ” (Schmidt Mária) köztes időszakában vagyunk. Az előző világrendről, gondolva ezúttal az elmúlt harminc év nemzetközi keretrendszerére, jól tudjuk, hogy az Egyesült Államok által promotált liberális hegemónia jellemezte, amely szellemi értelemben liberális univerzalizmust hirdetett és államközi kapcsolatait a liberális internacionalizmus határozta meg, mely kettőt közönségesen globalizációnak szokás nevezni. Előbbi alatt a szekuláris-racionalista progresszió kulturális napirendjét értjük, utóbbi alatt pedig a liberális demokráciák és a neoliberális kapitalizmus párhuzamos terjedésének menetrendjét.

Ezzel szemben a világrendszer-alternatíva csak a földrajzi téren, annak tagolásán és az így létrejött, történetileg-kulturálisan és politikailag-gazdaságilag meghatározott alacsonyabb és magasabb területi egységek (állam, régió, nagytér) integritásán és együttműködésén alapulhat. A világrendszerváltás kulcsszavai ezért a sokféleség (civilizációk, etnopluralizmus), a szuverenitás (államok, autarkia) és az együttműködés (nagyterek, régiók) lesznek.

Az „A világrendszerváltás” című tanulmány a Kommentár folyóirat legfrissebb, 2022/4. számában olvasható, a 71–85. oldalakon.