Kosztur András: Harc a kultúráért

  •  
  •  

Minden kultúra, és a kultúra minden. Ez a tézis jelenti a szellemi kiindulópontját Békés Márton legújabb könyvének.

Minden kultúra, és a kultúra minden. Ez a tézis jelenti a szellemi kiindulópontját Békés Márton történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója legújabb, Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata című könyvének, amely egyszerre tekinthető a kulturális hegemónia múltjára vonatkozó (eszme)történeti összefoglalónak és valódi stratégiai kézikönyvnek, amely kijelöli az irányt egy konzervatív kulturális forradalom számára.

A kultúra hatalma

A kultúra szféráját a politikusok elmúlt évszázadokban rendre alábecsülték: a materializmus baloldali és liberális képviselői gyakran csupán „felépítményt” láttak benne, amelyet a gazdasági és társadalmi „alap” határoz meg, de a jobboldaliak sem fordítottak kellő figyelmet kulturális hátországuk megőrzésére. Békés Márton szerint ez tévedés, sőt, stratégiai hiba, hiszen a látható politikai hatalom mögötti kulturális hatalom, amelynek „eszközeibe belefoglaltatik a nyelvhasználat, az intellektuális erőfeszítés, a hagyományok ereje, a művelődés egész rendszere és a szimbolikus szféra”, természetéből fakadóan „az állam egészét átszövi, a társadalom szövetét áthatja, indirekt módon befolyásolja a konkrét politikai hatalmat és hatást gyakorol a gazdaságra is.”

Így egy adott politikai rendszer tartóssága végső soron azon múlik, mennyire tudja uralni a kultúra szféráját, azaz: képes-e kulturális korszakot teremteni.

Némiképp meglepő módon a kulturális hatalom fontosságát elsők között egy baloldali(nak tekintett) gondolkodó, Antonio Gramsci, az Olasz Kommunista Párt egyik ikonja és a fasiszta börtönök foglya ismerte fel, és ő alkotott e tézisből cselekvési programot. Békés azonban megkérdőjelezi, hogy Gramsci mennyire tekinthető még egyáltalán marxistának, hiszen gyakorlatilag a feje tetejére állította a marxi gazdasági alap–kulturális felépítmény sémát (vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy talpára állította a Marx által fejtetőre állított hegeli gondolatot, visszahelyezve jogaiba a Szellemet), és a kultúra elsődlegességét hirdette a forradalom sikeressége szempontjából. Gramsci nézetei számos jobboldali gondolkodót ihlettek meg az elmúlt fél évszázadban, ahogyan az ellenkező irányban Carl Schmitt is egy sor baloldali gondolkodót inspirált, kettejük találkozásából pedig Békés szerint kiolvasható a globalizáció neoliberális politikai és kulturális gyakorlatával szembeni győzelem képlete.

Az elmúlt évtizedekben ugyanis, bár nem mutatható ki a közvetlen hatás, a gyakorlatban mégis balról alkalmazták sikerrel Gramsci módszereit és építették fel a maguk kulturális hegemóniáját. Ma tehát Gramsci elméletét Békés szerint éppen ennek a neoliberális hegemóniának a megtörésére használhatjuk, pontosabban ennek megtörésére kell használnunk, immár jobbról.

„Hosszú menetelés”

A II. világháború után a nyugati világban egy olyan folyamatot láthatunk kibontakozni, amelyet Békés a nyugatnémet újbaloldali diákvezető, Rudi Dutschke nyomán a „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” kifejezéssel ír le. Felismerve a kulturális hatalomról fentebb leírtakat, egyes baloldali gondolkodók arra jutottak, hogy világnézetük sikerének kulcsa a kulturális intézmények fokozatos megszállásában és átformálásában rejlik, és a forradalom frontját a közvetlen gazdasági és politikai ellentétek területéről a kultúra szférájába helyezték át.

Ennek a folyamatnak a központi évévé 1968 vált, amely az azt megelőző időszak tendenciáinak kicsúcsosodása volt, amely évben szinte egy egész korszak sűrűsödött össze. Az egyetemek és kollégiumok fizikai elfoglalása a diáklázadások során mintegy bevezetője volt annak a „hosszú menetelésnek”, amely során a szélsőbaloldali, Marx, Marcuse és Mao könyveit bújó, terroristákkal is kokettáló diákokból a nyugati világ vezető kulturális intézményeinek mértékadó professzorai, tanszékvezetői, lapszerkesztői és nem utolsó sorban politikai vezetői lettek. Az ezredfordulót megelőző évtizedben már szemmel láthatóvá vált az egykori újbalos aktivisták és kulturális forradalmárok részvétele a Nyugat politikai életében – marginális lázadókból azonban jelentős országok és nemzetközi szervezetek neoliberális vezetőivé, A tőke olvasóiból a Tőke kiszolgálóivá lettek.

Kosztur András teljes írása a Látószög blogon olvasható.