Békés Márton: Egyetlen, nemzetközi párttá vált az ellenzék

  •  
  •  

2021-re felálltak a belpolitikai frontvonalak: a nemzeti erők, amelyeket a Fidesz–KDNP parlamenti többsége és az Orbán-kormány képvisel, állnak szemben a sokféle összetevőből álló, kívülről irányított nemzetközi erőkkel. Míg a nemzeti erők egy hosszú történeti és politikai fejlődés eredményeképpen, széles társadalmi felhatalmazással, az elmúlt tíz évben önálló, magyar modellt hoztak létre, addig utóbbiak 2018 óta egyre inkább egy több frakcióból álló „nemzetközi párttá” álltak össze. Mindez annak a világméretű küzdelemnek a keretében helyezkedik el, amely az egymásnak feszülő globális és lokális erők között folyik, más szavakkal az internacionalista érdekek és a nemzetállami értékek konfliktusát jelenti.

Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója és a Kommentár folyóirat főszerkesztője a XXI. Század Intézet számára írott elemzésében az elmúlt évek belpolitikai átrendeződését helyezi tágabb keretbe.

Nemzeti jobb, nemzetközi bal

A hazai jobboldal az elmúlt száz év során mindig is nemzeti volt, szemben a baloldallal, amely többségében kifejezetten egy nemzetközi pártcsalád magyarországi képviselőjeként határozta meg önmagát, a liberális formációk pedig rendre a nyugatosság és a világpolgárság hazai képviselőjeként tartották számon magukat.

Az ország függetlenné válásától a kommunista diktatúra bevezetéséig, vagyis 1920-tól kezdve egészen 1948-ig az értékválasztásukat tekintve jobboldali pártok kivétel nélkül nemzetiek voltak.

Ez akkor is igaz, ha a Horthy-korszak kormányon lévő (KNEP, Nemzeti Egység Pártja, Magyar Élet Pártja), vagy éppen ellenzéki (legitimisták, kisgazdák) pártjait tekintjük, esetleg a történelmi pártokat (FKgP, Demokrata Néppárt) vagy a „koalíciós évek” kisebb pártjait (Keresztény Női Tábor, Magyar Függetlenségi Párt, Magyar Szabadság Párt) vesszük számba. (A nemzetiszocialista és nyilaspártok természetesen nem tartoznak ide, hiszen egyfelől „zöld bolsevizmust” képviseltek, másfelől idegen, náci érdekeket szolgáltak, amit bizonyít, hogy 1944-es hatalomra kerülésüket a német megszállásnak, ill. puccsnak köszönhették.) Magyarországon az, aki jobboldali, konzervatív, polgári, egyúttal nemzeti is.

Ezzel szemben a hazai baloldal és számos pártja minduntalan inkább magyarországi, mintsem magyar volt, amely politikai törekvéseinek nemzetköziségéből, ideológiája nemzethez nem kötődéséből és filozófiai eredőjének (felvilágosodás, marxizmus) univerzalizmusából egyaránt következett. A hazai baloldal történelmi pártja eleve Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak nevezte magát (1890–1939), akárcsak az első hazai kommunista hatalomátvétel során megszülető rezsim, azaz az 1919-es Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság, amelynek hivatalos vezető ereje a Magyarországi Szocialista Párt nevet viselte, miután a – még ennél is beszédesebb – Kommunisták Magyarországi Pártjából létrejött.

A szovjet mintát másoló 1919-es proletárdiktatúra működtetői bukásuk után Bécsbe, illetve Moszkvába emigráltak. Ezt követően úgy ők, mint itthon maradt elvtársaik a Komintern (1919–43) és közvetlenül a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja irányítása alatt álltak. A szovjet megszállók segítségével hatalomra juttatott kommunista pártvezetők egytől-egyig emigráns moszkoviták és internacionalista pártmunkások voltak (Gerő Ernő, Farkas Mihály, Nagy Imre, Rákosi Mátyás), akik belharcokban szorították ki a háború alatt illegalitásban működő, „hazai” elvtársaikat (Kádár János, Péter Gábor, Rajk László). Az 1948/49-től egészen 1989-ig fennálló kommunista diktatúra állampártjai (MDP, MSZMP) magukra mindvégig a nemzetközi munkásmozgalom magyarországi tagszervezeteiként tekintettek. Ezt fejezte ki, hogy a Kádár-rendszer hivatalos pártlapja, a Népszabadság mindvégig fejlécén viselte a Kommunista kiáltvány jelszavát: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”

Az MSZMP jogutódjaként 1989 októberében megalakult MSZP kongresszusain rendre felcsendült az Internacionálé, a párt szimbólumai a nemzetközi baloldal jelképrendszerébe illeszkednek (szegfű, vörös szín), amint ünnepei is (május elseje, nemzetközi nőnap).

Az 1990 utáni liberális párt sem volt mentes a nemzetköziségtől, csak annak kozmopolita verzióját képviselte.

Az SZDSZ büszkén vette számításba pártprogramjában elődei között a Jászi-féle Polgári Radikális Pártot és a Nagy Imre-vezette „pártellenzéket”, gazdasági–kulturális törekvései pedig rendre a nyugati társadalomszerveződési és gazdaságműködtetési megoldások másolását szolgálták. Ezt az utat olyan mondatok szegélyezték, mint a balliberális értelmiség doyenje, Konrád György sorai: „az internacionalizmusnak […] az értelmiség a különleges hordozója. […] A munkásosztály nemzetibb osztály, mint az értelmiség.”

Nem kell csodálkoznunk rajta, ha a rendszerváltoztatásól kezdve az első szabadon választott kormány ciklusának végéig, vagyis 1989-től egészen 1994-ig a nemzeti tematika az antikommunista és jobboldali pártok házatáján rögzült. Az 1988–89-es pártalakulások után eltelt bő félévtizedben a jobboldali pártok (FKgP, KDNP, MDF, MDNP, MIÉP) programjába magától értetődően épült be a nemzeti önmeghatározás, amelynek szerves része volt a határon túli magyar közösségekért való felelősségvállalás, a nemzeti függetlenség támogatása és a nemzeti szimbólumok használata. Ezt fejezte ki Antall József híres mondata, amely az 1990-es győzelem éjszakáján hangzott el: „Lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke vagyok.” Ezzel szemben az MSZP és az SZDSZ semmiféle érdeklődést nem mutatott a nemzeti kérdés iránt: előbbi még fel sem vetette, utóbbi pedig már meghaladottnak gondolta azt. Röviden: a jobboldali pártok meg akarták oldani a nemzeti problematikát, a baloldali-liberálisok számára viszont a nemzet maga volt a probléma.

Hazafiak és világpolgárok

Már az ezredfordulótól megfigyelhető volt, hogy a baloldali/liberális és a jobboldali pártok közötti legintenzívebb különbség egyre kevéssé a kommunista múlthoz való viszonyban vagy a gazdaságpolitikai elképzelések között alakult ki, hanem a nemzeti kérdéssel kapcsolatos álláspontjukban volt felfedezhető.

Miután a ’90-es években a Fidesz előbb „nemzeti liberális” párttá vált (1993), majd pedig jobboldali fordulatot vett (1996) és ennek megfelelően is kormányzott – ráadásul koalícióban a jobboldali, antikommunista pártokkal (KDNP, MDF) – az ezredfordulón (1998–2002), fokozatosan megszilárdította pozícióját a nemzeti oldal főképviselőjeként. Erre utal, hogy míg egy felmérés szerint 1992-ben a választók a „nemzeti érzés megerősítésével” kapcsolatban a lista elejére az MDF-et helyezték, hozzáképest feleakkorára értékelték a KDNP és a Fidesz erre való törekvését, amelyeket jelentősen leszakadva követett az SZDSZ és a kérdésben érzésük szerint a nullához konvergáló MSZP; addig tíz évvel később az egykori MDF-nél is magasabb pontszámot adtak a Fidesznek és nullpont körül helyezték el az MSZP–SZDSZ-t. Ugyanekkor a válaszadók azt is mondták, hogy ha a „környező országokban élő magyarok helyzetének javítása” iránt a Fidesz elkötelezettsége 45 pont, akkor ehhez képest a szocialistáké 13, a szabaddemokratáké pedig mindösszesen három.

Ezt a helyzetet stabilizálta a Fidesz néppárttá válása (2003), majd a KDNP-vel való szövetségének megkötése (2005), végül pedig az ellenzékben töltött évek számos eseménye (kiállás a határon túli magyarok mellett a 2004-es népszavazáson, a 2006-os válságban tanúsított magatartása, a 2008-as szociális népszavazás megnyerése). A Fidesz–KDNP a 2010-es választást már a jobboldal erők vezetőjeként nyerte meg, amely az idáig tartó „hosszú menetelés” után és a rákövetkező tízéves kormányzás eredményeképpen egyre inkább a nemzeti erőket jelentette. Ezt bizonyítja, hogy a 2010-es választás után megkérdezett Fidesz-szavazók közül – önbesorolás alapján – 22 százalék elsőként „erős nemzeti érzésűnek” nevezte magát (ez a mutató akkor a Jobbikra szavazók esetében 37% volt), ehhez képest az MSZP-re voksolóknál ez 9, az LMP-t választóknál pedig csupán 5 százalék volt.

A nemzeti kérdés töréspontjának 2004 számít: ekkor kampányolt a hátáron túli magyarok kettős állampolgársága ellen a kormányon lévő MSZP–SZDSZ.

A szocialisták 2004-es kampányarca a ma is aktív Bangóné Borbély Ildikó volt, a miniszterelnöki székbe ekkortájt beülő Gyurcsány Ferenc pedig nyíltan a „jóléti sovinizmusra” apellált, akárcsak az MSZP akkori vezérkara (Kovács László, Lendvai Ildikó) és az SZDSZ vezetői (Fodor Gábor, Kuncze Gábor). A csorbát a 2010-ben győztes Fidesz–KDNP rögvest az új parlament összeülését követő harmadik napon kiköszörülte, amikor módosította az állampolgársági törvényt, megadva a kettős állampolgárság felvételének lehetőségét, majd egy év múlva ezt a pártlistára érvényes szavazati joggal is kiegészítették.

A 2010-es években meghoztak egy sor stratégiai fontosságú nemzetpolitikai intézkedést: a Nemzeti Összetartozás Napjának kijelölésétől és a mindenkori magyar kormányok Alaptörvénybe iktatott alkotmányos felelősségvállalásától kezdve politikai fórumok felállításán-aktiválásán (Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, Magyar Diaszpóra Tanács, MÁÉRT, Nemzeti Összetartozás Bizottsága, Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság) keresztül támogatási programok beindításáig (Bethlen Gábor Alap, Határtalanul, Julianus, Kőrösi Csoma Sándor és Petőfi Sándor programok), valamint más fontos intézkedésekig (Duna Televízió fejlesztése, határon túli képviselők indítása a Fidesz EP-listáján, Magyarságkutató, Nemzetpolitikai és Nemzetstratégiai kutatóintézetek létrehozása, Rákóczi Szövetség támogatása, székely zászló az Országházon).

A határon túli magyarság legfőbb szövetségese az erős Magyarország.

Ezt bizonyítják az öntudatos magyar kormányzás geopolitikailag értelmezendő öles lépései. Köztük a kárpát-medencei összmagyarság helyzetének javítását is kiváltó visegrádi együttműködés budapesti újraindítása, a Szlovákiával és Szerbiával tervezett infrastruktúra-fejlesztések, a kárpátaljai, erdélyi és vajdasági beruházások volumenemelkedése és a lendületes külhoni vállalkozásfejlesztés, a külhoni magyarság politikai képviseletének (KMKSZ, RMDSZ, VMSZ) anyaországi segítése, valamint a magyarellenességgel szembeni aktív diplomáciai fellépés (például az Úzvölgyében történt incidensek vagy Ukrajna NATO-integrációjának blokkolása esetében).

A politikai döntések természetesen visszahatnak meghozóikra. Míg egy 2017-es felmérés szerint a Fidesz-szimpatizánsok túlnyomó többsége helyesnek tartotta a kettős állampolgárság intézményét (82%), a jobbikosok kétharmada, az MSZP-szavazóknak viszont csak a harmada vélekedett így; addig 2018-ban a határon túlról érkező voksok alig 4 százalék híján mind a Fidesz–KDNP-listára érkeztek (96,2%), az LMP és a Jobbik nem egészen egy-egy százalékot kapott onnét, mások pedig még annak a felét se (MSZP–Párbeszéd – 0,6, Momentum – 0,4, DK – 0,3). Ezen számokhoz képest nem volt meglepő, hogy a 2014-es választások során a kettős állampolgárságot felvevő határon túli magyarok voksaival lett meg a Fidesz–KDNP kétharmada, amit sokan a tíz évvel korábbiak bosszújának fogtak föl.

Az ellenzéki pártok eközben évek óta egyre nyilvánvalóbban a nemzetköziség különféle verzióit képviselik.

Az osztódással szaporodó ellenzéki pártok közül a mindvégig óbaloldali-módra internacionalista MSZP-ből 2011-ben kiszakadt a nyugatos, eurokrata Demokratikus Koalíció, amely pártként akarja megismételni vezetője, Gyurcsány Ferenc ideológiai salto mortáléját, amelyet 2004 és 2009 között kormányfőként is ambicionált (ti. egy neoliberális szociáldemokrácia létrehozását). Tíz év óta a baloldali ellenzék másik pólusán a halványzöld Lehet Más a Politika és újbaloldali bomlásterméke, a Párbeszéd helyezkedik el. Bár eleinte érzékenységet mutatott a nemzeti problematika iránt, mára azonban nemzetileg indifferens az LMP, és születésétől fogva nemzettelen a Párbeszéd.

A fennálló „centrális erőtérben” az ellenzéki pártok szélsőjobboldalát 2010 és 2018 között a Jobbik Magyarországért Mozgalom foglalta el, amely eleinte egy immunrendszer-túlműködéses szervezethez hasonlóan szélsőséges módon (antiszemitizmus, rasszizmus) képviselte a nemzeti radikális programot, majd 2014–15-ben egyre szervetlenebb „néppártosodásba” kezdett, amely a 2018-as választás előestéjén Vona Gábor részéről a Spinóza-házbéli kanosszajárásba torkollott. Az újabb választási vereség után jöttek a pártelnökcserék (Vona Gábor → Sneider Tamás → Jakab Péter), frakcióharcok, a parlamenti képviselőcsoportot is megrázó kizárás- és kilépés-sorozatok, amelyek egyre sebesebben követték a balliberális ellenzéki pártokhoz való közeledés ütemét. Végül a Jobbik 2018 és 2020 között teljes jogú (?) tagként beléphetett a szivárványkoalícióba, mégpedig pártszakadása, a budapesti osztozkodásból való teljes kimaradása, valamint szavazótáborának harmadára csökkenése árán. A párt, amely az ellenzéki együttműködés nagy vesztese, mostanra teljes érdektelenséggel viseltetik a nemzetpolitika iránt, amely a korábbiak tükrében elvfeladásnál is többnek: mégpedig a Jobbik árulásának számít.

A baloldali-liberális dominanciájú „habarékellenzéknek” eközben ismét kialakult a (neo)liberális pólusa: ez a Momentum. A régimódi internacionalista (MSZP) és az újtípusú kozmopolita, azaz transznacionális (DK) és nemzetnélküli (Párbeszéd) pártok, valamint a nemzeti ügyek iránt semmiféle érdeklődést nem mutatók (Jobbik, LMP) mellett a 2017-ben alakult Momentum képviseli a globalizmust. A párt napirendje lépten-nyomon elárulja, hogy határokon átívelően a „nemzetközi brigádok” nyugati (tőke)frakciójaként dolgoznak, mégpedig határtalan önbizalommal. Kezdve a budapesti olimpia – nyilvánvalóan francia érdekekért történő – megfúrásától (2017) a környező országok magyar pártjai elleni, hiszen a Progresszív Szlovákia és az USR-PLUS melletti kampányoláson keresztül egészen az Európai Parlament Renew-frakciójában való hiperaktivitásáig.

Ez főként Magyarország uniós forrásoktól való elvágására, eljárás alá vonására és a vele szembeni hírszerzésre, destabilizációra irányul.

A Momentum-mozgalommal kapcsolatban minden joggal felmerül a gyanú, amit Antonio Gramsci úgy fogalmazott meg, hogy „a nemzetek harcában mindegyik résztvevőnek hasznot hajt, ha a másikat belső harcok gyengítik meg […] megszámlálhatatlanok az olyan külső beavatkozások, amelyek az ellenséges államok belső rendjét aláásó pártok javát szolgálják”. Vagy így van ez a Momentum esetében is, vagy csak a véletlen műve volna, hogy a párt káderei közül ki Franciaországban (Fekete-Győr András), Hollandiában (Donáth Anna), Németországban (Orosz Anna) vagy Nagy-Britanniában (Hajnal Miklós) tanult, ki Torontóban (Cseh Katalin), ki pedig New Yorkban (Berg Dániel) született, s diplomáik, magánéleti és politikai kapcsolatrendszerük is a külföldhöz köti őket. A vezérkar egy része ráadásul a korábbi balliberális összefogásban (Soproni Tamás) és tüntetésszervezésben (Nemes Balázs) is részt vett, tehát nem csupán az Erasmus-generáció és a multinacionális cégek menedzsereinek érdekképviseletéről, hanem egy nemzetközi start up-pártról van szó velük kapcsolatban.

A hosszú-hosszú, több mint százéves változások, a rendszerváltoztatás óta eltelt három évtizedben zajló átrendeződések és a néhány évvel ezelőtti – visszatekintve már magától értetődőnek tűnő – mozgások eredményeképpen 2020-ra kialakult a magyarországi nemzetközi párt, amely több (szocialista, újbaloldali, neoliberális, zöld, „szociálisan érzékeny nemzeti néppárti”) frakcióból áll s bár szervezetileg még nem egységesült, nem vett fel közös nevet, irányítását, célját és kapcsolatrendszerét tekintve már egynemű. Ezt erősítik meg Gyurcsány Ferenc szavai, amelyek tavaly december közepén hangzottak el: „Ha a történelmet legalább tíz éves távlatokban nézegetjük […], akkor a történelem úgy kell alakuljon, hogy ebből egy, belül színes, demokratikus blokk legyen, ez a sorsunk, ekkor tudjuk megcsinálni a történelmi küldetésünket”. Hasonló keretszervezeteket – ugyanilyen történetpolitikai célkitűzéssel – ráadásul már láttunk: Baloldali Blokk (1946–48), Demokratikus Charta (1991–94), Összefogás (2014).

Ez annál is inkább egyetlen, „külföldi szolgálatban álló párt” (Gramsci) lesz, mert 1) nem képvisel magyar nemzeti, gazdasági, katonai és kulturális érdekeket, 2) kívülről várja a társadalmi eszméket és a politikai megoldást, vagyis ideológiája import eredménye, cselekvésterve pedig a transzatlanti jurisztokratikus–technokrata elit elvárásai nyomán alakul, 3) finanszírozását külső donorszervezetek látják el (Nyílt Társadalom Alapítványok, amerikai és uniós források, németországi alapítványok), 4) médiahálózata külföldi kézben van és/vagy ottani érdekeket szolgál, továbbá 5) nem is tagadja birodalmi elkötelezettségét (Európai Egyesült Államok, „nyílt társadalom”).

Nemzeti kormány – nemzetközi ellenzék

2021-re a „nemzetközi helyzet” annál is inkább fokozódik, mert a 2010-es években jelentősen átrendeződtek a magyar belpolitikai törésvonalak, amelyeknek megvoltak a maguk, egészen az 1989/90-es rendszerváltoztatásig visszanyúló gyökerei. Röviden arról van szó, hogy az 1990-es választástól kezdve érvényesülő pártpolitikai megosztottság, amely a múlthoz való viszonyon alapult, hiszen a kommunista–antikommunista erők között alakult ki, rövidéletű volt. Az SZDSZ ugyanis 1991-től kezdve addig-addig közeledett az MSZMP utódpártjához, mígnem 1994-ben koalícióra nem lépett vele. Ez hosszú ideig kétosztatú pártrendszerhez, tartalmilag baloldal–jobboldal megosztottsághoz vezetett, amely egészen 2010-ig töretlenül kitartott.

Ebben a felállásban a konzervatív pólus vezetője egyre inkább a Fidesz lett, a „haladó erőket” pedig a szocialista és a liberális párt paktuma képviselte.

2010-ben fordulat következett be, amikor létrejött a „centrális erőtér”, hiszen az antikommunista és konzervatív pólus örököse, a Fidesz–KDNP-pártszövetség egy képzeletbeli háromszög csúcsán foglalt helyet, amelytől egyaránt nagy távolságban helyezkedtek el a baloldaliak, vagyis a posztkommunisták és örököseik (MSZP, Demokratikus Koalíció, Együtt), illetve a „zöldek” (LMP, Párbeszéd), valamint a szélsőjobboldaliak (Jobbik). Ez a helyzet 2019-ig állt fenn, amikortól ismét kétosztatúvá vált a magyarországi pártmező, amelyet ezúttal legjobban a nemzeti–nemzetközi megosztottság ír le. Ez a folyamat a Fidesz–KDNP 2018-as, immár harmadik kétharmados választási felhatalmazása után vette kezdetét.

Az ellenzéki pártok ugyanis már a 2018-as választásokon taktikai együttműködésre kényszerültek egymással, egy sor „civil” szervezet alakult, amely „befogott orral való szavazásra” buzdított (Modern Magyarországért Mozgalom, V21, Viszlát Kétharmad), majd a vereséget is együtt könyvelték el és közösen szerveztek megmozdulásokat. 2018 tavaszán–nyarán a minden alapot nélkülöző „Mi vagyunk a többség”-tüntetések, majd a 2018/19 fordulóján zajló szervezett rendbontások (parlamenti obstrukció, MTVA-székházfoglalás, utcai tüntetések), utána az O1G jelszó alatti felsorakozás, végezetül a 2019. októberi önkormányzati választásokra való taktikai összeállás, az elmúlt években pedig mindvégig a baloldali/liberális kulturális hegemónia hárombetűs apparátusai (CEU, MTA, SZFE) melletti együttes kiállásaik stratégiai partnerekké tették az ellenzéki pártokat. Összeálltak egymással.

2018-tól kezdve egyre inkább egy nemzetközi koalíció támadja a magyar kormányt, sőt valójában Magyarországot. Az ellenzéki pártok nem mások, mint ezen erő egyszerű hazai leképződései. Összeállásuk létrejöttéhez két dolog felismerése kellett. Rögtön az első, hogy az ellenzéki pártok támogatottsága külön-külön nem elegendő a kormányváltáshoz, ugyanis 2010 és 2020 között létrejött egy össztársadalmi, nemzeti karakterű „történelmi blokk”, amely Orbán Viktor mögött áll – megpróbálják hát együtt, ami természetesen elvfeladással, programtalansággal és eszmei kiüresedéssel jár. Ez a leglátványosabb negatív következményekkel a Jobbikra volt, amely a 2015–18-as „néppártosodás”, majd méginkább a Jakab-elnökség alatt vesztette el a lelkét, ám ugyanekkoriban az LMP is betagolódott a posztkommunista–neoliberális dominanciájú összellenzékbe.

A második, hogy az ellenzéki pártok önmagukban, hazai erejükből képtelenek kivitelezni a kormányváltást, különösen reménytelen volna együttes kormányzásuk (stratégia-, tudás-, tapasztalat- és káderhiány miatt) – ennélfogva külországokra (Németország, USA), globális struktúrákra (Soros-hálózat) és uniós fórumokra (Európai Unió Bírósága, LIBE-bizottság, OLAF) számítanak, minduntalan külső segítségre sandítva. A magyarországi ellenzék kvázi-egységes „nemzetközi párttá” válását mi sem demonstrálja jobban, minthogy budapesti és brüsszeli képviselői gyakorta mintha nem is idehaza, hanem külföldön szeretnék megnyerni a választásokat, amit bizonyít, hogy milyen reménykedő lelkesedéssel képesek üdvözölni egy-egy külső impulzust (Biden megválasztása, Clooney-nyilatkozat, a Fidesz [önkéntes] európai néppárti tagságának felfüggesztése, uniós eljárások) és mekkora keserűséggel veszik tudomásul, ha csalatkoznak vélt vagy valós támogatóikban.

A mögöttünk hagyott egy-két év ellenzéki eredményei a következők: budapesti kormányzás-laboratórium, egyeztetett kommunikációs és médiastratégia, közös jelöltek az időköziken (Dunaújváros, Borsod 6-os), együttes nyilatkozatok és sajtótájékoztatók, és a 2022-re tervbe vett koordinált egyéni választókerületi indulás, egy közös országos lista, élén a közös miniszterelnök-jelölttel. A közös program nemzetközi elemei világosak: csatlakozás az Európai Ügyészséghez, az igazságszolgáltatás „függetlenségének visszaállítása”, „szembenézés a klímaválság jelentette kihívással”, korrupcióellenesség, transzparencia stb.

A 2010-es és 2014-es választásokon rendszerek között kellett választani, a 2018-ason már egyre inkább korszakok között.

Az összesen 1945 és 2010 között érvényesülő progresszív korszak (benne a 45 évig tartó kommunista, majd a 20 éves posztkommunista–liberális rendszerrel) leváltásának lehetősége egy önelvű, nemzeti/konzervatív korszakkal egyre inkább valósággá válik. Ezért olyan elkeseredett a belpolitikai csatározás. A 2022-es választások előtt másfél évvel a kívülről irányított progresszív pártok egységesülése ugyanolyan természetesnek mondható, mint a belülről vezérelt nemzeti erők szilárdsága. Az arcvonalak felálltak egymással szemben.

 

Felhasznált irodalom

A rendszerváltás programja – SZDSZ. kiadja Magyar Bálint, Bp. 1989.

Bakk Miklós: A „kettős állampolgárság” kronológiája. MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet

Békés Márton: Fordul a szél. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2019.

Bíró Nagy András: Az új pártrendszer térképe – Programok, pártelitek és szavazótáborok a 2010-es választások után = Magyarország Politikai Évkönyve 2010-ről. DMKA, Bp. 2011.

Antonio Gramsci: Az új fejedelem. ford. Betlen János, Magyar Helikon, Bp. 1977.

Kántor Zoltán: Nemzetpolitika és állampolgárság. Pro Minoritate, 2019/5.

Konrád György: Antipolitika [1984] (szamizdat) Független, Bp. 1986.

Körösényi András–Tóth Csaba–Török Gábor: A magyar politikai rendszer. Osiris, Bp. 2003.

Magyarországi pártprogramok, 1919–1944. szerk. Gergely Jenő–Glatz Ferenc–Pölöskei Ferenc, Kossuth, Bp. 1991.

Magyarországi pártprogramok, 1944–1988. szerk. Balogh Sándor–Izsák Lajos, Eötvös József Kiadó, Bp. 2004.

Magyarországi pártprogramok 1988–1990. szerk. M. Kiss József–Vida István, ELTE-Eötvös, Bp. 2005.

Nemzeti identitás – egység vagy sokszínűség? Friedrich-Ebert-Stiftung–Policy Solutions, 2013.

Nemzettudat, identitáspolitika és nemzetpolitika a mai Magyarországon. Friedrich-Ebert-Stiftung–Policy Solutions, 2019.

Pogonyi Szabolcs: Nemzetpolitika a határon túli szavazati jog fogságában. Magyar Kisebbség, 2013/3–4.

Polgári pártok és programjaik Magyarországon, 1944–1956. szerk. Izsák Lajos, Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1994.

Schmidt Mária: Országból hazát – Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2020.

Szabó Ildikó: Rendszerváltás és nemzeti tematika. Politikatudományi Szemle, 2005/2.

Tóka Gábor: A törésvonalak, a pártok és az intézményrendszer = Törések, hálók, hidakVálasztói magatartás és a politikai tagolódás Magyarországon. szerk. Angelusz Róbert–Tardos Róbert, DMKA, Bp. 2005.

Cikkajánló


[pt_view id="574d475nxz"]