Az utóbbi évek gazdasági és politikai krízis-konvergenciája alapjaiban rengette meg a világrendet, és miközben az alakuló multipoláris nemzetközi rend szerkezeti mintázatai még képlékenyek, az új tartópillérek egyre szilárdabbnak tűnnek. A „nemzeti újjáéledés korszakában” (Halkó Petra) azon államok képesek érdekeik minél szélesebb körű érvényesítésére, amelyek egyrészről képesek ellenállni a váratlan politikai-gazdasági turbulenciáknak, másrészről olyan ambiciózus politikát folytatnak, amely saját történelmi gyökereikből és hagyományaikból táplálkozik, és nemzeti konszenzuson alapul. A világrend átalakulásának eddigi egyik legnagyobb nyertese a Recep Tayyip Erdoğan vezette Törökország, amely – a világ államainak túlnyomó többségével ellentétben – alakítója, sőt hajtóereje is a formálódó multipolaritásnak. Törökország geopolitikai elhelyezkedése, katonai és gazdasági ereje, valamint kulturális hatósugara miatt egyre inkább azt ambicionálja, hogy önálló pólussá váljon a többpólusú világrendben. Ankara ehhez nemcsak erővel és elkötelezettséggel rendelkezik, de az Amerikai Egyesült Államoktól kezdve az Európai Unión át egészen Oroszországig és Kínáig egy sor geopolitikai szereplőt tett érdekeltté – más-más szempontból – a török befolyás kiterjesztésében, ami egyértelműen igazolja a török külpolitika sikerét.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb írásában az Erdoğan-rendszer ellenállóképességét és nemzetközi legitimációjának megszilárdulását mutatja be az átalakuló világrend kontextusában.

Az Erdoğan-rendszer próbája

Amikor 2023 októberében a Török Köztársaság megalapításának 100. évfordulóján Recep Tayyip Erdoğan elnök nagyszabású nemzeti vízióban jelentette be, hogy „a következő száz év Törökország évszázada lesz”, az elmúlt évek turbulens mivolta miatt kevesen hittek abban, hogy Törökország felemelkedésének korszaka valóban a küszöbön lenne. Az átfogó és ambiciózus bel-és külpolitikai jövőkép 17 olyan alapelvet foglal magában a fenntarthatóság, a tudomány, a technológia, a béke, a stabilitás és az erő fogalmai köré csoportosulva, amelyek jövőorientált perspektívát nyújtva hozzásegítik az államot ahhoz, hogy 2123-ig, azaz a következő szűk száz évben a tíz legjobban teljesítő állam közé tartozzon. A vízióba vetett hitet kétségtelenül erodálta, hogy noha Törökország az ezredforduló után – Erdoğan és pártja, az AKP vezetésével – dinamikusan fejlődött, a 2020-as évek kezdetén megtorpanni látszott a növekedés üteme.

A gazdaságpolitikai döntések, geopolitikai spekuláció és világgazdasági események következtében a török líra elértéktelenedett, az infláció húsz éve nem látott magasságokba, akár 80 százalék fölé is emelkedett, a megélhetési válság egyre kiterjedtebbé vált. Külpolitikai téren a 2010-es évek szintén nem az egyértelmű sikerekről szóltak: az „Arab Tavasz” (2010–2011) után Törökország aktívan beavatkozott a közel-keleti konfliktusokba, ezáltal nemcsak a „zéró probléma a szomszédokkal” alapelv vallott látványos kudarcot, de két szomszédos államban (Irakban és Szíriában) is a regionális rivális Irán erősítette meg pozícióit jelentős mértékben. Az Amerikai Egyesült Államokkal való kapcsolatot Barack Obama (2009–2017) és Joe Biden (2021–2025) elnöksége alatt inkább kölcsönös bizalmatlanság, mintsem partnerség jellemezte, amiben török részről jelentős szerepet játszott, hogy az Obama-kormányzat a szíriai kurdokat fegyverekkel támogatta, akik Törökországgal is fegyveres harcban álltak.

A 2016-os puccskísérletre adott török állami válasz, illetve a 2017-es alkotmánymódosító népszavazás jelentősen rontott Törökország nemzetközi megítélésén, az EU-val és az USA-val is rég nem látott mélypontra kerültek a kapcsolatok, szankciók sokaságát vezette be a transzatlanti világ Ankarával szemben. Oroszországgal a légtérsértések, míg Szaúd-Arábiával a közel-keleti regionális hatalomharc mellett a Hasogdzsi-ügy nyomta rá a bélyegét az együttműködésre.

Való igaz, hogy a török kormány már 2021–2022-ben igyekezett normalizálni viszonyát több országgal, amit Izrael, Szaúd-Arábia, és az Egyesült Arab Emírségek esetében siker is koronázott, amivel már mutatkoztak jelei annak, hogy a török külpolitika a regionális de-eszkalációt hajt végre. Ennek ellenére az Erdoğan-rendszer alapvetően egy rendkívül ellenséges nemzetközi környezetben mérettette meg magát a köztársasági elnöki- és parlamenti választáson 2023 májusában, amely során mind az EU, mind a Biden vezette Egyesült Államok komoly reményeket táplált aziránt, hogy Erdoğan bukásával olyan kormány alakul az országban, amely kiszolgálja a nyugati érdekeket.

Mindezek mellett a regnáló elnök újraválasztási esélyeit komolyan veszélyeztette a nehéz gazdasági helyzet, illetve az anatóliai régiókban még februárban bekövetkezett földrengés is, nem véletlenül próbálta a Kemal Kılıçdaroğlu nevével fémjelzett szivárványkoalíció az Erdoğan-korszak lebontásáról szóló népszavazásként aposztrofálni a választástokat. A török nép végül erős felhatalmazást ruházott Erdoğanra, aki előbb 88, majd 85 százalékos részvételi arány mellett szerezte meg a szavazatok abszolút többségét.

Erdoğan nem pusztán túlélte a választást politikai értelemben, de diadala jóval több volt egy puszta választási győzelemnél is. A Nyugat azon reménye, hogy az elnök rendszerét leváltja „egy demokratikusabb, jogállamiságot jobban tisztelő kormányzat” 2023 májusa után jó időre semmivé foszlott, sőt a rendszer legitimációja jelentősen megerősödött. Noha a nyugati tranzitológia egyes képviselői még mindig a diktatúrák és demokráciák harcában látják a nemzetközi események jelentőségét, az unipoláris világ széthullásával ez az ideológiai szűklátókörűség is érvényét vesztette.

Sőt, olyan saját világképpel rendelkezik, amihez nemcsak a régiós szomszédoknak, de a saját gyengeségéből adódóan az Európai Uniónak is igazodnia kell. Miközben már a 2015-ös migrációs válságot követően is erős ütőkártya került Törökország kezébe az Európai Unióval szemben, a brüsszeli bürokraták néhány évig még abban a tévhitben ringatták magukat, hogy a korábbi évtizedekhez hasonlóan lekezelő és kioktató módon viszonyulhatnak a török vezetéshez. Az utóbbi években azonban a geopolitikai erőviszonyok átrendeződése következtében oly mértékben fordult a kocka, hogy Brüsszel (vélt) morális felsőbbrendűsége egyszerűen elpárolgott az ankarai rezsimmel szemben. A török vezetés már hosszú évekkel ezelőtt felismerte, hogy az értelmezés monopóliumát nem engedheti át külföldi médiumoknak, ezáltal – más regionális középhatalmakhoz viszonyítva – eleve kevés energiát fordított arra, hogy a külföldi kritikákra reagáljon és az elvárásoknak megfeleljen. Nem véletlen, hogy az olyan intézmények létrehozásával, mint a TRT World vagy az Anadolu Ügynökség megteremtődtek azok a kommunikációs hidak, amely összeköti Törökországot a világgal, belső nézőpontból magyarázzák az ország politikáját és egyben elősegítik a pozitív percepciók kiépülését is.

Törökország a saját útját járja

Amellett, hogy Törökország tudatosan intézményesítette a nyilvános diplomáciát és hatékonyabban kommunikálta érdekeit a nemzetközi közvélemény felé, a nyugati nyomásgyakorlási kísérletek is fokozatosan elhaltak az utóbbi években. Ennek legfőbb okait az EU hibás döntéseinek sorozatában, és ezáltal kiszolgáltatottságában kell keresni. S miután Törökország megtalálta a rést az EU pajzsán, nem fél visszaélni erejével, helyzeti fölényével, vagy akár geopolitikai fekvésével. Ráadásul Törökország olyan kulcsfontosságú területeken birtokol ütőkártyákat, amelyek sarokba szorítják az európai fősodor erőit, lényegében lenullázva mozgásterüket. Akár a migrációs kérdést, akár az orosz–ukrán háborút, akár az energiapolitikát nézzük, lényegében olyan ügyekről van szó, amelyeknek a félrekezeléséből adódóan a nemzeti szuverenista pártok Európa-szerte erősödtek meg és kérdőjelezik meg a fősodor hegemóniáját.

Az egyre gyengülő néppárti–szociáldemokrata tengelynek létkérdéssé vált, hogy Törökország tartsa magát az elmúlt években a – leginkább Ankara által diktált – status quo-hoz, ám bizonyos mértékig egy szimbiotikus kapcsolatról beszélhetünk. Amellett, hogy az együttműködés a túlélés lehetőségét biztosítja a nyugat-európai eliteknek, a török vezetésnek is érdekében áll a nagylétszámú európai török diaszpóra miatt, hogy a bevándorlásellenes erők ne kerüljenek kormányra. Amennyiben Törökország úgy döntene, hogy 1) a migránsoknak szabad utat enged Európába, 2) békepárti álláspontja helyett hozzájárulna a háború folytatásához, vagy 3) megemeli az energiaszállítás terén a tranzitdíjakat, esetleg egyenesen elzárja – az oroszellenes politika következtében – a kezébe került gázcsapokat, akkor az európai fősodor aligha lenne képes meggátolni a nemzeti szuverenista hatalomra kerülését.

Az EU kiszolgáltatottságát kellően szemlélteti, hogy a Törökországot „jogállami és emberi jogi” alapon megítélő szemlélet a régi világrenddel együtt semmivé foszlott, annak helyét egy reálpolitikai számítás vette át. Brüsszel többé nem teheti meg, hogy lekezelő és kioktató módon bánjon Ankarával, és beavatkozzon a török belpolitikába, de egyébként már érdekében sem áll destabilizációt előidézni, ahogyan az İmamoğlu-ügy és az ezt követő tömegtüntetések során is bebizonyosodott. Az Európai Unió igyekezett a lehető legkevésbé tudomást venni a törökországi eseményekről, miután az isztambuli polgármester letartóztatásának időszaka egybeesett az Ukrajnának nyújtandó esetleges biztonsági garanciákról való tárgyalásokkal. Miközben az oroszellenesség következtében az EU még csírájában elfojtotta annak lehetőségét is, hogy platformot biztosítson a háborúban álló felek számára, Törökország örömmel vállalta magára ezt a közvetítő szerepet is, ahogyan azt az isztambuli béketárgyalások is mutatták.

Magától értetődő, hogy Törökország érdekeivel ellentétes Oroszország megerősödése a fekete-tengeri régióban, ezáltal az sem túl elvakult gondolat, hogy az ütőképes hadsereggel és modern katonai technológiával rendelkező ország vezető szerepet szán magának a háború utáni biztonsági architektúrában. Mindezt nem szívjóságból teszi, hanem befolyási övezet szerzése céljából, ráadásul az európaiak meghívása és az amerikaiak jóváhagyása által.

Ennek okai röviden a következők: a külföldi kritikák nem kezdik ki a rendszer stabilitását, és annak alapköveit, Brüsszel saját inkompetenciája következtében kényszerből, Washington pedig Donald Trump megválasztása által tudatosan kerüli azokat a provokációkat, amelyek destabilizálnák Törökországot. Ankara immár a saját útját járja, amiért a fentiekben felsorolt esetekben még a transzatlanti világ kifejezett támogatását is bírja, azzal pedig egyre kevésbé törődik, ha esetleg elvétve a globális Déllel ápolt kapcsolatait illetik kritikával. A török modell belső stabilitásához szintén hozzájárult, hogy történelmi jelentőségű béke felé mozdult el a török–kurd viszony, miután május 12-én hivatalosan is bejelentette a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK), hogy követi vezetője, az 1999 óta börtönben ülő, ám most a kormányzattal kiegyező Abdullah Öcalan felhívását és feloszlatja önmagát. Természetesen a béke létrejötte nagyban függ attól, hogy a kormány is változtat-e eddigi politikáján, amihez olyan politikai és jogi reformokra is szükség lenne, amely garantálja a kurdok kulturális, nyelvi, és bizonyos autonómiára vonatkozó elvárásait. A legcélszerűbb ehhez egy új alkotmány lenne, amelyet mind a kormánypártok, mind a kurdok képviseletét ellátó DEM támogatná, bár más-más okból. Már lassan egy éve keringenek olyan spekulációk, hogy a történelmi megbékélés mögött az a számítás áll, hogy a kurdok támogatásával meglenne a szükséges többség az alkotmánymódosításhoz, amely megszüntetné az elnöki mandátumkorlátot, ami jelenleg megakadályozza Erdoğan újraindulását 2028-ban.

Noha a két fél közötti kölcsönös bizalmatlanság évtizedekre tekint vissza, a fegyveres harcok megszűnésével minden korábbinál nagyobb esély van arra, hogy egy új alapokra helyezett, valóságos nemzetegyesítő erővel bíró alkotmány jöjjön létre, amelynek ráadásul mind a kormánypártok, mind a kurdok kölcsönösen haszonélvezői lehetnének.

Úton a regionális hegemónia felé

2024 áprilisában a szocialista-kemalista Köztársasági Néppárt (Cumhuriyet Halk Partisi, CHP) látványos győzelmet aratott az Erdoğan vezette Igazság és Fejlődés Párt (Adalet ve Kalkınma Partisi, AKP) fölött, amelyet a világsajtó egyöntetűen a török elnök súlyos politikai és presztízsvereségeként keretezett. A választást retrospektív vizsgálva aligha beszélhetünk földcsuszamlásszerű győzelemről, a társadalomban mélyen gyökerező kemalizmus felszínre töréséről, vagy a nép demokrácia iránti elkötelezettségéről, ahogyan azt a vágyvezérelt elemzések hirdették. A CHP előretörése sokkal inkább az AKP pillanatnyi gyengeségének a következménye volt, a kormánypárt pedig meghallotta a nemzet figyelmeztetését az urnákon keresztül. Erdoğan a választás éjszakáján mondott beszédében nem véletlenül a demokrácia győzelméről és a nemzet akaratáról értekezett, kifejtve azt, hogy pártjának önkritikát kell gyakorolni, a megfelelő tanulságokat le kell vonnia és adott esetben meg kell újulnia a választók bizalmának visszaszerzése érdekében. A kormány célja, hogy a gazdasági stabilitást oly mértékben helyreállítsa a 2028-as köztársasági elnöki- és parlamenti választásig, hogy az elbizonytalanodott AKP-szimpatizánsok visszatérjenek a párthoz.

Márpedig a török gazdaság helyzete sokat javult az utóbbi években, amiben Mehmet Şimşek pénzügyminiszternek elévülhetetlen érdemei vannak. A nemzetközi körökben is elismert egykori Wall Street-i bankár a 2008–2009-es pénzügyi és gazdasági válság során reformjaival egyszer már megmentette Törökországot az összeomlástól. A 2023-ban indított mélystrukturális változtatásokat célzó gazdasági program mostanra látható eredményeket is képes felmutatni: csökkent az inflációs ráta, javult külkereskedelmi mérleg, növekedtek a líratartalékok, nőtt az állampolgárok és befektetők bizalma. Şimşek  vezetésével két év alatt a török gazdaság fokozatosan kilábalt abból a válságból, amelyet líra leértékelődése, a magas infláció és a külső finanszírozástól való függőség jellemzett.

Miközben az EU országainak jelentős része minimális GDP-növekedést produkált a koronavírus-járvány, illetve az oroszellenes szankciók következtében, a török gazdaság növekedését továbbra is dinamikusnak nevezhetjük: 2022-ben 5,3 százalékkal, 2023-ban 5,1 százalékkal, 2024-ben 3,2 százalékkal nőtt a gazdaság. 2025-ben az első két negyedév 2,3 százalékos, illetve 4,8 százalékos emelkedést hozott, amelyre való tekintettel a korábbi 2,7 százalékos éves GDP-növekedési előrejelzést a nemzetközi pénzintézetek is immár 3 százalék fölé emelték.

A kedvező GDP-adatokat a magánfogyasztás és a beruházási ráta növekedése tette lehetővé, amiben jelentős szerepet játszott az infláció leszorítása, amely a 2022 októberében tapasztalt 85,5 százalékos csúcs után mostanra 32,9 százalékre csökkent a reformok következtében. Noha ez még mindig magas érték, a gazdasági kilátások jóval pozitívabbak, mint néhány évvel ezelőtt.

Törökország azonban nemcsak a gazdaság, hanem a külpolitikai téren is képes volt jelentős sikereket felmutatni az utóbbi két évben. Ezek közül a legfontosabb, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal rendeződött a viszony Donald Trump visszatérésével a Fehér Házba, aminek máris érezhető következményei vannak: Törökország feloldott bizonyos 2018-ból származó büntetővámokat az amerikai importárukra (autók-, dohány-, és gyümölcstermékek esetén), és több jelentős katonai, kereskedelmi és energetikai megállapodás is készülőben van. Szeptember 25-én Erdoğan washingtoni látogatása során előrelépések történtek az F-35-ös vadászgépek beszerzése, CAATSA-szankciók feloldása, és a Turkish Airlines Boeing-vásárlása terén, de egy stratégiai nukleáris partnerségről és a cseppfolyósított gáz beszerzéséről is szó esett az 50 milliárd dollár értékű megállapodásban.

Törökország számára a washingtoni találkozó abból a szempontból is sikerrel zárult, hogy Erdoğan nyilatkozata alapján egyetértésre jutott Trumppal, hogy a kétállami megoldás az egyetlen biztosítéka az izraeli–palesztin konfliktus feloldásának, hiszen a jelenlegi helyzet nem folytatódhat tovább. Washington részéről ez egy jelentős elmozdulás a korábbi reflektálatlan Izrael-pártisághoz képest, amelynek megváltozásához Ankara diplomáciai erőfeszítései is hozzájárultak. A török vezetés évtizedek óta a palesztin-ügy egyik legfőbb támogatója, minden lehetséges nemzetközi fórumon következetesen és nyíltan szorgalmazta a palesztin államiság elismerését. Az önálló Palesztina létrejöttének kérdése a formálódó multipoláris világrend mellékszínterének egyik fontos erőpróbája, amelyben Törökország álláspontja egyre inkább érvényesülni látszik.

Az is sokatmondó, hogy Trump már korábban Erdoğanra bízta a közel-keleti regionális biztonság kezelését és Szíria visszaintegrálását a nemzetközi közösségbe, ráadásul tettekben is megmutatkozik támogatása. A legutóbbi találkozó során Trump kifejtette, hogy a török elnök kérésére oldotta fel a Szíria elleni amerikai szankciókat egy jelentős részét, hiszen „a szíriai győzelem Erdoğané volt, és ez Törökország győzelme volt”. A Szíriával kapcsolatos közös amerikai–török jövőképen túl Ankara számára szintén pozitív fejlemény, hogy a Trump közvetítésével tető alá hozott örmény–azeri békemegállapodás következtében létrejött TRIPP (Trump Route for International Peace and Prosperity) projekt nemcsak a regionális stabilizációhoz járul hozzá, de Törökország kiemelt partnerként rész is vesz benne. A projekt keretében Ankara stratégiai befolyása tovább növekszik, hiszen egy megszakítás nélküli szárazföldi összeköttetést tesz lehetővé Törökországtól az azeri exklávé Nahicsevánon át Azerbajdzsánba és Közép-Ázsiába. Noha a közlekedési korridor – és az ezzel járó vasút, út, energiahálózat, kommunikációs infrastruktúra – fejlesztésében 99 évre szerzett magának jogot az Egyesült Államok, életszerűtlennek tűnik, hogy Törökország ne húzzon hasznot belőle és használja ki geostratégiailag előnyös fekvését Európa és Ázsia határán és kereskedjen Kínával is adott esetben. Noha a jelenlegi amerikai adminisztráció aligha nézné ezt jó szemmel, az ankarai rezsim leleményessége az utóbbi években rendre megmutatkozott.

A szíriai befolyásszerzés mellett megemlítendő, hogy Törökországot egyre több régióbéli ország látja partnernek a határvédelemben, a stabilitás megteremtésében és a terrorelhárításban. Irak külügyminisztere néhány hónapja méltatta Törökország erőfeszítéseit a regionális stabilitás előmozdításában, de Egyiptommal is sokat javultak a kapcsolatok, 13 év óta először végzett közös haditengerészeti gyakorlatot a két ország, Líbiában pedig a konzuli viszony helyreállítására került sor.

A török diplomácia idén kulcsszerepet játszott abban is, hogy Szomália és Etiópia békés úton állapodjon meg egymással Etiópia hozzáféréséről a tengerhez anélkül, hogy ez Szomália területi integritásának a megsértéséhez vezetne. Törökország jelenléte immár az afrikai kontinensen is egyre észrevehetőbb: török építőipari cégek kulcsszerepet vállalnak utak, kikötők, épületek, közmű-infrastruktúra, vasutak, és repülőterek építésében, e tekintetben 2024-ben több mint 2000 ezer projektet adtak át 97 milliárd dollár értékben. Emellett Törökország az utóbbi években több afrikai országgal kötött megállapodásokat az olaj- és gáziparban (Líbia, Szenegál, Szomália), valamint az ásvány- és nyersanyagkutatásban egyaránt (Gabon, Líbia, Marokkó, Niger, Nigéria). A török drónokra és haditechnikai exportra növekvő – egyébként globális – igény Afrikába is begyűrűzött, katonai egységeket több országban képzett ki a török hadsereg, a szubszaharai övezetben pedig már Törökország vált a negyedik legnagyobb fegyverexportőrré.

A fentiek alapján talán egyelőre még túlzást azt állítani, hogy Törökország az Oszmán Birodalom nyomdokain haladva birodalmi ambíciókat dédelget, ám az kétségtelen, hogy befolyásának árnyéka egyre több területre vetül rá. Az Egyesült Államok kivonulásával az európai és közel-keleti térségből egy olyan hatalmi vákuum keletkezett, amelynek a betöltésére Törökország nemcsak hajlandó, de a transzatlanti világ még a hozzájárulását is adja hozzá a stabilitás és biztonság megteremtése érdekében. Erdoğan rendszere túlélte a legnehezebb éveket, annak működési elvét immár Nyugat is elfogadja, a többrétegű, multidimenzionális török külpolitika sikereit nehéz elvitatni. Az utóbbi években sorra jöttek létre vagy épülnek ki éppen olyan pufferzónák Szíriában és Észak-Irakban, befolyási övezetek a Balkánon, Ukrajnában, a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és Afrikában, és proxik Szíriában, Líbiában és Szomáliában, amelyeken keresztül Törökország regionális hegemóniát épít. A regnáló török vezetés büszkén vállalja történelmi hagyományait, amely nemcsak egy saját nemzeti vízión alapuló, de egyben kifizetődő külpolitikát is eredményez.