Nagy Ervin: A baloldal permanens válsága

  •  
  •  

A hazai ellenzék tartós válságának tünetei közül Bíró László személye, mint a krízis legszembetűnőbb jele emelkedik ki.


A politikai kapkodás, a mondanivaló hiánya, a rettegés, az ellenfél elleni gyűlölet érzése újra és újra megalkuvásra kényszeríti az egykor még büszke, pontosabban gőgös balliberális elitet. A politikai vezetőket és az értelmiségi holdudvart egyaránt. Az összefogás elvtelenségéből kialakuló válság miatt azonban szükségszerűen egymásnak fognak esni.

Válasszuk ketté a balliberális értelmiséget és az ellenzéket! (Persze csak elméletben, a könnyebb megértés kedvéért.) Az első csoport mindig is fennhordta az orrát, elhitette az országgal, hogy okosabbak, bölcsebbek és szebbek mindenkinél. Okosabbak a szakmájukban, bölcsebbek a tudományokban és szebbek a művészetek alkotó világában.

Tény, helyzeti előnyük volt, hisz az egykor „támogatott” kommunista diktatúra nómenklatúrája a progresszió leplét magára véve frigyre lépett a „tűrt” és nemzetközileg pártfogolt liberális értelmiséggel. Keveredtek, kavarodtak – volt, aki baloldaliból liberális lett és vice versa. A Nyugat másolása és a haladásban való hit összehozta, majd elválaszthatatlan társakká tette őket. Hisz a liberális nem feltétlenül kell hogy közösködjön a szocialistával, de minálunk ez történt. Ez történelmi szükségszerűség, ezzel kell együtt élnünk.

A balliberális értelmiségi holdudvar által egy akolba terelt balliberális politikusok gyülekezete a rendszerváltoztatás óta bolondította két évtizeden át az országot, hogy kizárólagosan ők rendelkeznek államvezetési kompetenciával.

Nagy találmányuk a „szakértő” jelző használata volt, ami még Horn Gyula idejében született meg, és kitartott egész a Gyurcsány-kormány bukásáig. (Csurka István bolsevik trükknek nevezte.) Ám 2008-ra egy régi illúzió, a haladásba vetett hit halt ki az emberek lelkéből. Ekkor kellett valami újat kitalálnia a trónfosztott balliberális politikusoknak.

Nagy Ervin teljes írása a Magyar Hírlap oldalán olvasható.