A magát Haraszti Miklós nyelvi leleményével „demokratikus ellenzékként” meghatározó csoportra jellemző kiválasztottság-tudat, elitizmus, kéz a kézben járt azzal a kivételezett helyzetükkel, amit a Kádár-rendszer biztosított a számukra.

Kiváltságaiknak nem volt se szeri, se száma.  Érdekükben, ügyeikben szüleik, rokonaik be-bejártak a Kádár-titkárságra vagy a Fehér Házba Aczélhoz, később utódjához, a Művelődési Minisztérium vezetőihez stb. ezt-azt kérni, ezt-azt elintéztetni. Mindegyikük budai elitlakásban nevelkedett és kapott egyet, így vagy úgy, felnőtté válva. Esetleg akkora dunai panorámás sarokrezidenciája volt, ahol 100 ember részvételével lehetett bulit, konferenciát rendezni. 1963-tól évente, esetenként évekre kiutazhattak Nyugatra. Ösztöndíjjal, egyetemre, dolgozni, látogatni, mikor hova, ki, mikor. Akkor, amikor az 1956-os forradalmárok egy része még börtönben ült, akkor, amikor a legtöbb útlevélkérelemre az a szabványválasz érkezett, hogy „kiutazása közérdeket sért.”  Ezért írja a Kádár-rendszer egyik leginkább privilegizált egyenlője: ifj. Rajk László most megjelent életútinterjú-kötetében hogy: „A nyolcvanas években azzal vádolták a demokratikus ellenzéket, sőt voltaképpen mind a mai napig, minden oldalról, hogy ők azért tehették azt, amit tettek, mert a párt a «mi kutyánk kölykének» tekintette őket. Nekik meg volt engedve, velük elnézőek voltak.” (69. o.) Ifjú Rajk László a kivégzett kommunista bel-, majd külügyminiszter Rajk László azonos nevű fia volt, akinek különleges kivételezettségét maga Kádár János szavatolta.

A megállapítás pontos. Tapasztalati tények sora támasztja alá. Aki Rajk könyvét elolvassa, abban, ebben a tekintetben, semmilyen kétség nem marad. Rajk és hasonszőrű társai, akik szinte mind ott csoportosultak a demokratikusnak nevezett, de valójában mereven hierarchikus és tekintélyelvű ellenzékiek köreiben, szinte egytől egyig a kommunista nomenklatúra berkeiből kerültek ki. Azonos volt a szocializációjuk, azonos volt a neveltetésük és kivételezett a társadalmi helyzetük. Szüleik külszolgálata alatt, vagy miután útlevélakadályaik nem voltak, külföldi tanulmányaik, utazásaik alatt nyelveket tanulhattak, kapcsolatokat építhettek ki azokkal a nyugati ballib körökkel, akik hasonszőrűen marxisták, trockisták voltak, és akikhez részben párt és korábbi mozgalmi ismeretségeken keresztül könnyen utat találtak. Ezek a nyugati elvtársak tele voltak forradalmi gőzzel, amit ’68-ban gyorsan kiengedtek magukból és megindultak, hogy átvegyék azokat az intézményeket, melyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a kulturális és értelmezési hatalmat megszerezzék. A fenti társaság, melynek Rajk emblematikus, mondhatni oszlopos tagja volt, ezekhez a nyugati mozgalmárokhoz kapcsolódott és egy életen keresztül őket utánozta.

Schmidt Mária teljes írása a Látószög blogon olvasható.