Az elmúlt időszakban az Európai Bizottság kommunikációjában érzékelhető hangsúlyváltás történt: Ursula von der Leyen jelezte, hogy a hátralévő két hónapban visszafogják a Magyarországgal szembeni nyílt kritikát. Ezt persze nem az európai unió egysége érdekében teszik, hanem azért, mert el akarják kerülni a választási beavatkozás gyanúját. Kései látszatpolitikáról van szó, hiszen a magyar választások időszakában párhuzamosan zajlanak a brüsszeli vezetés által generált pénzügyi viták, bírósági eljárások és olyan politikai keretezés, amely a választások eredményének befolyásolását célozza, vagyis azt, hogy a szövetséges politikai erő, a Tisza párt győzzön. A lényegi kérdés, hogy a magyar emberek felismerik-e, hogy Brüsszel saját elvárásai feltételévé tette a demokráciát, miközben a politikai nyomásgyakorlás eszközei egyre élesebbé válnak.

Petri Bernadett, a XXI. Század Intézet kutatója azokat a módszereket tekinti át, amelyekkel Brüsszel a magyar választások eredményét akarja befolyásolni.

 A demokrácia nem függ a brüsszeli engedélytől

Egy európai közösség akkor erős, ha tiszteli a nemzetek döntését. Ha nemzeti választásokról van szó, Brüsszelnek egy egyszerű, világos alapállásból kellene kiindulnia: a tagállami választások a nemzetek ügyei. Az uniós intézményeknek ebből következően az lenne a feladatuk, hogy a szerződésekben rögzített kompetenciák mentén, politikai részrehajlás nélkül, kiszámíthatóan járjanak el a kérdésben: vagyis egyszerűen ne csináljanak semmit. Az önmagát azonban gyakran nagyvonalúan Európával azonosító Európai Unió számára talán nehezen érthető, de a demokrácia gyakorlását nem egy brüsszeli országjelentés kiadása, nem egy intézményközi egyezség és nem is egy bizottsági közlemény jelenti, hanem a választópolgárok szabad döntése.

Nem véletlen, hogy sajtóértesülések szerint Ursula von der Leyen néhány nappal ezelőtt kihirdette: „a Bizottság visszavesz a Magyar Kormánnyal szembeni nyílt kritikából”, mert nem akarják, hogy úgy tűnjön: beavatkoznak a magyar választásokba. Elméletileg az uniós szerződések is kötnék e téren Brüsszelt, az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) ugyanis egyértelműen kimondja, hogy az Unió tiszteletben tartja a tagállamok nemzeti identitását és alapvető államszervezeti berendezkedését (EUSZ 4. cikk).

Csakhogy az európai politikában a beavatkozás nyilvánvalóan nem úgy történik, hogy valaki odamegy a szavazófülkéhez és megmondja, kire szavazzanak a választók. Erre egyéb módszerek állnak rendelkezésre, amelyek célzottan és a brüsszeli preferenciáknak megfelelően átírják a kampányteret: pénz juttatása vagy éppen megvonása, jogi fenyegetések, ítéletek, külföldről fizetett álcivil hálózatok.

Katharina Barley, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) politikusa és az Európai Parlament egyik alelnöke már évekkel ezelőtt felvázolta a “kiéheztetés politikájának” módszerét, hiszen a választópolgár soha nem az uniós jogvitát érzékeli, hanem beszűkült költségvetési mozgásteret és a gazdasági következményt: életszínvonalat, közhangulatot, stabilitást, jövőképet. Ha kampányidőszakban romlik a gazdasági hangulat, az közvetlenül befolyásolja a politikai döntést. Ráadásul amikor a brüsszeli fősodor a vitákat következetesen „jogállamisági” vagy „demokrácia-védelmi” címkével látja el, akkor a fogalmi térben már előre kijelöli, ki a „jó európai” és ki nem tekinthető annak. Ez nem pusztán értékelés, hanem egy keretezés, amellyel Brüsszel legitimációt akar adni az egyik oldalnak, és védekezésre akarja kényszeríteni a másikat.

A másik terep a jog.

Ilyenkor a Bizottság nem politikai szereplőnek látszik, hanem higgadt adminisztrátornak, a döntés pedig a bíróságé. A jogi folyamatok kampányidőszakban önálló életre kelnek: címlapok, politikai üzenetek, bizalomrombolás, legitimációs viták formájában jelennek meg, és a „Brüsszel kontra Budapest” keretben a választási verseny részévé válnak.

A harmadik és talán legveszélyesebb módszer a civilnek álcázott politikai infrastruktúra. A külföldi befolyás ma gyakran nem közvetlen pártfinanszírozásként jelenik meg, hanem álcivil projektnek, szakmai programnak, tréningnek, kampánytematikát alakító hálózatnak, kommunikációs infrastruktúrának álcázva. Ez a módszer különösen veszélyes, mert formálisan megkerüli a pártfinanszírozási tilalmakat, miközben ténylegesen ugyanoda vezet: a választói akarat külső érdekek szerinti tereléséhez. Számos példát láthattunk már erre Brüsszel részéről, uniós programokból fizetett “tényellenőrök” a magyar kormánykommunikációval szembeni bizalom aláásására, fizetett jogállamisági jelentéstevők, a brüsszeli üzenetek felhangosításával megbízott “álcivilek”.

Mindhárom brüsszeli beavatkozási módszer kapcsán lényeges az időzítés: választás előtt mindig „véletlenül” történik valami. Véletlenül előkerül egy bírósági fejlemény. Véletlenül napvilágot lát egy új jelentés. Véletlenül indul egy újabb kötelességszegési eljárás. Mindez a semlegesség látványos látszatpolitikájával jár együtt Brüsszelben. A legnagyobb képmutatás azonban mégiscsak az, hogy eközben készül a választásokba való beavatkozás új, intézményesített eszköze, a Demokrácia Pajzs, amelynek neve már önmagában üzenet: egy hatalmi eszköz, amelynek keretében Brüsszel megvédi a „jó” szereplőket, a számára nem tetsző politikai szereplők kiiktatása érdekében pedig a jövőben még az eddigieknél is nyíltabban kíván beavatkozni az információs és civil térbe.

A jog a brüsszeli politika szolgálatában

Nem véletlen tehát, hogy az Európai Unió Bíróságán pont a választási időszakban jelentek meg olyan főtanácsnoki indítványok, amelyek a brüsszeli narratívát erősítik.

Az egyik a szuverenitásvédelmi törvény ügye, ahol néhány nappal ezelőtt kihirdették Kokott főtanácsnok álláspontját. Magyarország álláspontja világos: ez a törvény a demokratikus döntéshozatalt és a választói akaratot védi a külföldi befolyástól.

Ez azért van így, mert a külföldi pénz kiszolgáltatottá tesz: aki ad, az később kér is. Nem szívességet tesz, hanem befektet. Befektet a döntésekbe, a lojalitásba, a jövőbeli üzletbe. Az elmúlt évek gyakorlata azonban megmutatta, hogy a politikai pártok különböző álcivil szervezetek és NGO hálózatok mögé bújtak a tiltott pártfinanszírozás tényállásának elkerülése érdekében.

A szuverenitásvédelmi intézkedések végrehajtására létrehozott Hivatal feladata tehát éppen az, hogy feltárja és vizsgálja a külföldi érdekben végzett, a demokratikus vitát és a döntéshozatalt befolyásoló tevékenységeket – beleértve azt is, ha a választások kimenetelére, a választói akarat befolyásolására irányulnak. Magyarán: pont azt csinálja, amit egy felelős, önrendelkező államnak kötelessége megtenni. Brüsszelnek ezt a tevékenységet nem tiltania kellene, hanem előírni a tagállamok számára. Nem véletlen, hogy a nemzetbiztonsági jellegű érvrendszerrel az Európai Bíróság – hatáskör hiányában – szemmel láthatóan nehezen tud bármit kezdeni. Ezért jön a kerülőút: technikai fogások, hivatkozás a belső piacra és a szolgáltatások szabadságának elvére, mintha a nemzeti szuverenitás védelme leminősíthető lenne egy egyszerű piackorlátozási kérdésre.

A másik ügyben, ami szintén a múlt héten került reflektorfénybe, az Európai Unió Bíróságának eljáró főtanácsnoka azt javasolta, hogy vissza kell vonni azt a mintegy 10 milliárd euró értékű forrásfelszabadítást, amelyről az Európai Bizottság 2023 decemberében döntött Magyarország javára. Az ügy sajátossága, hogy a Bizottság 2023 decemberében meghozott döntését – egy alkut – az Európai Parlament támadta meg bírósági úton. Véletlen egybeesés lenne, hogy a főtanácsnoki indítvány nyilvánosságra kerülése éppen egy, szokásos módon az orosz-ukrán háborút tárgyaló EU-csúcs előtti napra esett? Ráadásul a főtanácsnoki álláspont a kettős mérce iskolapéldája, hiszen azt kifogásolja, hogy a Magyarország részéről vállalt reformok nem léptek teljes mértékben hatályba. Ezzel szemben, amikor Varsóban megtörtént a kívánt kormányváltás Donald Tusk részéről elég volt egy pároldalas akcióterv a források teljeskörű feloldásához, semmilyen uniós intézmény nem vonta kétségbe a Bizottság döntését sem akkor, sem pedig később. Mindez azt üzeni, hogy a pénz bármikor politikai fegyver lehet, és a Bizottság saját döntései is a visszájukra fordulhatnak. A választópolgárok szemében pedig ez azt erősíti: az uniós pénz felhasználása nem kiszámítható, hanem politikai zsarolóeszköz: ma adunk, holnap visszavesszük, attól függően, mi szolgálja éppen a brüsszeli hatalmi játszmákat.

A magyar választások a brüsszeli hatalom szolgálatában?

Ha egy uniós intézményrendszer képes pénzzel fegyelmezni, jogi eljárásokkal nyomást gyakorolni, civil hálózatokon keresztül tematizálni és mindezt gondosan időzítve tenni, egyértelműen kiválasztotta a politikai ellenfelét, akkor éppen kiválasztott politikai partnere ne lenne?

Nincs szuverenitási vita. Nincs akadékoskodás a közös hitelfelvétel ügyében. Nincs különutas álláspont az orosz–ukrán háború kapcsán. Nincs fék a háborús finanszírozásnál, nincs kérdés a szankcióknál, nincs fenntartás az integráció további mélyítésével szemben.

Az Európai Unió jelenlegi vezetése szempontjából egyáltalán nem mindegy, mi történik Magyarországon, mert a következő években több kulcsfontosságú tagállamban is választások jönnek, és az erőviszonyok könnyen elmozdulhatnak. Ausztriában, Csehországban, Romániában, sőt Németországban és Franciaországban is erősödtek a szuverenista, bevándorlás- és integrációkritikus erők, Szlovákiában pedig már meg is történt a politikai fordulat. Ha ezekben az országokban további konzervatív kormányok alakulnak, az az Európai Tanácsban blokkoló kisebbséget, az Európai Parlamentben pedig új többségi képleteket hozhat létre. Ez közvetlenül érintené a közös hitelfelvétel jövőjét, az orosz–ukrán háború finanszírozását, a hetes cikkelyes eljárások sorsát és a költségvetési reformot is. a kérdés nem pusztán egy tagállam belpolitikai irányáról szól, hanem az uniós erőviszonyokról. Az Európai Tanácsban és a Miniszterek Tanácsában a döntések jelentős része minősített többséggel születik, de a stratégiai jelentőségű kérdések – költségvetés, közös hitelfelvétel, szerződésmódosítás, kül- és biztonságpolitikai ügyek – esetében kulcsszerepe van annak, milyen politikai összetételű kormányok ülnek az asztal körül. Ha a birodalmi irányt támogató kormányok száma csökken, megbillen az a többségi egyensúly, amely az Ukrajna-politikát, a közös adósságvállalást, a központi forráselosztás erősítését és a hatáskörök további brüsszeli koncentrációját lehetővé teszi. Egy szuverenista blokk megerősödése – akár csak néhány tagállam részéről – már elegendő lehet ahhoz, hogy blokkoló kisebbség alakuljon ki bizonyos ügyekben, vagy hogy politikailag ellehetetlenüljön a központosítás következő lépése. Éppen ezért a magyar választás nem elszigetelt esemény a brüsszeli szemszögből, hanem az európai hatalmi aritmetika része: a kérdés az, hogy megmarad-e a Tanácsban jelenlegi irányvonal kényelmes mozgástere, vagy szűkülni kezd és végül ellehetetlenül az a politikai tér, amelyre a jelenlegi vezetés hatalomgyakorlási stratégiája épül.

Von der Leyen visszavesz? Szóban lehet, azonban a nyílt bírálat eddig is kevesebb gondot okozott, mint a stratégiai trükkök. Beavatkozás nem tűnik el, csak átalakul, de a magyar választók ezt nem fogadják el. Mert ha a szavazat értéke attól függ, hogy megfelel-e Brüsszel elvárásainak, akkor a demokrácia már nem jog, hanem engedély. A demokrácia azonban döntés. A döntés pedig csak akkor szabad, ha a nemzet a saját sorsáról maga határoz.