A demokrácia alapvető ismérve, hogy mindenki egyenlő a törvény előtt. Az Európai Parlament plenáris ülésén azonban, amikor a képviselők többsége úgy döntött: nem függeszti fel sem Magyar Péter, sem Ilaria Salis mentelmi jogát, ismét bebizonyosodott, hogy vannak egyenlőbbek az egyenlőknél. A mentelmi jog tehát ma Brüsszelben nem az igazság eszköze, hanem a politikai lojalitásé. Ahol pedig a felelősségre vonás nem egyetemes elv, hanem politikai alku tárgya, az nem jogállamiság, hanem diktatúra. Ráadásul, amikor egy nemzet képviseletét ellátó politikus sorsáról nem a hazai törvények, nem a nemzeti igazságszolgáltatás dönt, hanem egy idegen, politikailag motivált testület, vagy amikor egy kiemelkedően erőszakos” jellegű cselekményekkel vádolt személyt a magyar bíróság brüsszeli döntés alapján nem vonhat felelősségre, akkor ott nemcsak a jogrend sérül, hanem a nemzeti önrendelkezés is.
Petri Bernadett, a XXI. Század Intézet kutatója a Magyar Péter és Ilaria Salis ügyében hozott mentlemi jogi döntések következményeit értékeli.
A mentelmi jog lényege a közrend védelme
Egyetlen olyan jogintézmény ismert a modern demokráciákban, amely bizonyos egyének részére olyan kiváltságot biztosít, amellyel a többi állampolgár nem rendelkezik. Ez a képviselői mentelmi jog. A mentelmi jog az alkotmányos államiság egyik legrégebbi és legfontosabb intézménye, amelynek célja eredetileg nem az egyéni előjogok biztosítása volt, hanem a népképviseleti testületek függetlenségének és zavartalan működésének garantálása. A jogintézmény gyökerei az angol parlamentarizmus korai szakaszáig, a 13–14. századi angol parlament kialakulásáig nyúlnak vissza. A király abszolút hatalma alatt gyakran előfordult, hogy az uralkodó a számára politikai szempontból kényelmetlen képviselőket önkényesen letartóztatta vagy eljárás alá vonta, így próbálta megakadályozni a parlament működését. Erre válaszként született meg az a szokásjogi alapelv, amely a képviselők számára különleges védelmet biztosított a hatósági beavatkozással szemben.
Egy olyan instrumentumról van szó tehát, amely komoly közjogi megalapozottsággal bír: célja a népszuverenitás elvének érvényre juttatása és a képviseleti demokrácia letéteményesének tekintendő választott parlament függetlenségének biztosítása. A mentelmi jog végső címzettje ennek megfelelően nem a parlamenti képviselő, mint személy, hanem maga a parlament, ez a jogintézmény ugyanis a demokratikus rendet hivatott biztosítani. Éppen ezért annak jogellenes felfüggesztése és jogszerűtlen fenntartása egyaránt a demokratikus rendet, a jogállamiság elvét sérti, mivel a jog mindkét esetben a politika intézményesített eszközévé válik. Az Európai Parlamentben pedig éppen ezt a gyakorlatot láthatjuk.
Az uniós jog 1965 óta ismeri a képviselői mentelmi jog intézményét. Az európai parlamenti mentelmi jogi szabályozás jelenlegi kereteit az 1976-os Képviselői Statútum, majd az 1997-es Amszterdami Szerződés és az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 8–9. cikkei rögzítették. Ezek logikája arra épül, hogy főszabály szerint a mentelmi jog felfüggesztése a véleménynyilvánítási jog gyakorlásától eltekintve egyfajta automatizmus. Kivételt képez azonban az általános gyakorlat alól az úgynevezett fumus persecutionis esete, vagyis amikor a Parlament úgy ítéli meg, hogy politikai indíttatásból indult eljárás a képviselővel szemben.
Ennek alkalmazása azonban csak kivételes lehet, hiszen itt arról van szó, hogy az Európai Parlament kétségbe vonja és következésképpen pedig korlátozza egy tagállami hatóság büntetőügyi eljárását.
Magyar Péter és az életveszélyt jelentő erőszakos cselekményekkel vádolt Ilaria Salis vonatkozásában pedig pontosan ez történt.
A brüsszeli mentelmi jogi gyakorlat tisztán politikai kérdés
A Parlament e téren való állásfoglalása nem jogi, hanem teljes egészében politikai kérdés. A jobboldali konzervatív Marine Le Pen mentelmi jogi eseteiben a Parlament természetesen minden alkalommal kizárta, hogy az ügynek bármilyen politikai motivációja lett volna. Más ügyekben azonban még az Európai Unió sokat hangoztatott pénzügyi érdeke sem számított, például, mint amikor néhány évvel ezelőtt a görög néppárti Manolis Kefalogiannist az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő csalás elkövetésének kísérletével gyanúsították meg, amivel a gyanú szerint jelentős kárt okozott az Európai Unió költségvetése számára. Az ügyészi állítás szerint ugyanis a képviselő éveken keresztül elsikkasztotta az asszisztensét megillető juttatás egy jelentős részét és azt saját magának fizette ki. A görög képviselő esetében a Jogi Bizottság úgy foglalt állást, hogy feltételezhető volt a fumus persecutionis, vagyis a politikai indíttatású feljelentés, így nem függesztette fel a politikus mentelmi jogát. Hogy miért, azt a Parlament soha nem támasztotta alá.
A brüsszeli kimentések esetei között olyan is előfordult, amikor gazdasági bűncselekmény gyanúja alól „utólag szabadult” az európai parlamenti képviselő mentelmi jogának köszönhetően. 2022 februárjában a Parlament úgy határozott, hogy nem függeszti fel a bolgár szocialista Elena Joncseva mentelmi jogát egy pénzmosási ügyben, annak ellenére, hogy a gyanú szerint Joncseva 2010 és 2018 között, tehát még mandátumának megszerzését megelőzően végrehajtott pénzügyi ügyletek vonatkozásában követte el a bűncselekményeket. A Jogi Bizottság azzal érvelt, hogy a büntetőeljárást Joncseva politikai ellenfelei indították meg, az ügy hátterében pedig a képviselőnek a korábbi bolgár miniszterelnökkel, a jobboldali Bojko Boriszovval fennálló konfliktusa húzódott. A Parlament szerint a büntetőeljárás azért indult, mert Elena Joncseva többször is felhívta a figyelmet a bolgár kormány és a GERB korrupciós eseteire, politikai ellenfelei pedig azért akartak leszámolni vele, mert a Parlament LIBE Bizottságának tagjaként a Bulgáriába szervezett jogállamisági tényfeltáró látogatásokon is részt vett.
Pedig az Európai Bíróság több ítéletében is (pl. C-12/19 P, Troszczynski kontra Parlament, 2020) egyértelműen kimondta, hogy a mentelmi jog nem arra szolgál, hogy „egyéni védelemként” szolgáljon a képviselőnek bármely, a mandátum gyakorlásával össze nem függő cselekmény esetén. Ezt a gondolatot megerősítette a C-502/19 (Junqueras Vies) és a T-272/21 (Puigdemont és társai) ügyekben is: az immunitás célja a parlamenti működés védelme a politikai üldöztetéstől, nem pedig a büntetőjogi felelősség elől való kimenekítés.
Éppen ezért az európai bíróság döntések szerint általános zsinórmértékként azt kell vizsgálni, hogy a kérdéses eljárások más személyekkel szemben is elindultak volna-e és úgy zajlottak volna-e, mint az ügyben szereplő európai parlamenti képviselőkkel szemben.
Ezzel az Európai Parlament nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Magyarországon telefonlopás, garázdaság és rongálás címén egyébként nem indulnak el büntetőeljárás átlagos állampolgárokkal szemben, csak Magyar Péterrel szemben történt ez így, illetve előre kitervelt, életveszélyt okozó erőszakos cselekmények és közösség elleni erőszak miatt sem szokás hazánkban felelősségre vonni senkit, csak a baloldali antifa aktivista Ilaria Salis-szal bántak el így a magyar hatóságok, ráadásul több, mint egy évvel azelőtt, hogy európai parlamenti képviselővé választották volna. Utóbbira egyébként természetesen éppen, hogy a büntetőeljárás elkerülése miatt került sor, mint ahogy azt akkoriban ő és baloldali szövetségesei a sajtóban azt teljesen nyíltan lenyilatkozták.
A mentelmi jog a politikai befolyás eszköze
Azon túl azonban, hogy a képviselői immunitás mentesít a felelősség alól, ennek megfelelően pedig szabadságot ad, egyúttal függőséget is teremt. Egy képviselő, akinek a személyes jogi helyzete attól függ, hogy a politikai többség miként dönt, azonnal kiszolgáltatottá válik azoknak a pártcsoportoknak, amelyek az ő sorsáról döntenek. Az immunitás ilyenkor a kimentés garanciájából a politikai befolyás eszközévé válik. Amikor ugyanis a Jogi Bizottság és a plenáris ülés mérlegel, nemcsak a jogi tényeket veszi figyelembe, hanem az adott képviselő politikai beágyazottságát, frakciókapcsolatait és stratégiai szerepét is. Ez a folyamat alkukhoz, lojalitási kényszerhez, politikai kiszolgáltatottsághoz vezet. A Magyar Péter mentelmi jogának fenntartásáról szóló európai parlamenti határozat szó szerint felsorolja az indokok között azt, hogy „(…) mivel Magyar Péter hangosan ellenezte a magyar kormány politikáját és álláspontját, beleértve az Unióval kapcsolatosakat is (…) úgy határoz, hogy nem függeszti fel Magyar Péter mentelmi jogát. Ugyan ez a kijelentés jogi szempontból semmilyen módon sem feleltethető meg a képviselői immunitás feltételeinek, az Európai Parlament elvárásairól igencsak pontos képet fest.
A Tisza párt a hazai politikai tér helyett a kezdetektől tudatosan az európai porondon építi legitimációját, hiszen, ha a politikai érvényesülés kulcsa Brüsszelben van, a politikai lojalitás iránytűje is oda fordul. Az Európai Parlament jelenlegi politikai kontextusában pedig az Ukrajna melletti elköteleződés kvázi „minimumkövetelménynek” számít bármilyen politikai együttműködéshez. Az EP határozatainak 2022 óta következetes vonala: Ukrajna támogatása, a háború és az orosz szankciók folytatása és a mielőbbi ukrán uniós tagság. Az Európai Néppárt, a szociáldemokraták, a liberálisok és a zöldek közös álláspontja szerint csak azokkal a képviselőkkel hajlandók szoros politikai együttműködésre, beleértve a bizottsági posztokat, jelentéstevői szerepet és a mentelmi ügyi kérdéseket is – akik „világosan és feltétel nélkül” támogatják Ukrajna területi integritását, fegyveres ellenállását és európai integrációját.
Magyar Péter korábbi kijelentése, miszerint Magyarország és az EU viszonyában „csak egy kis szuverenitásról kell lemondani”, a mentelmi jogi döntéssel e téren is új értelmet nyer. Az állami önrendelkezés egyik legalapvetőbb tartalmi eleme a büntetőhatalom gyakorlása – az a kizárólagos jog, amelynek alapján az állam meghatározza, mi számít bűncselekménynek, és saját jogrendszerén belül eljár a törvénysértőkkel szemben.
A szuverenitás történelmi definíciójának alapja, hogy az állam a végső döntéshozó saját területén az élet, a szabadság és a vagyon kérdéseiben –vagyis jogosult a törvényalkotásra, a jogalkalmazásra és a szankcionálásra. Ha ez a jog valamilyen formában külső döntéshozók kezébe kerül, nem csupán egy intézményi hatáskör tolódik el – hanem maga a nemzeti önrendelkezés szenved sérelmet.
Az igazságszolgáltatás nem egyszerűen egy állami funkció a sok közül. A bíróságok ítélkezési jogköre az állam önazonosságának egyik alapja. Ha egy ország saját területén nem ítélkezhet saját polgárai felett, akkor az állam szuverenitása puszta formalitássá válik. Ezt az elvet rögzíti az EUSZ 4. cikk (2) is, amely szerint az Unió köteles tiszteletben tartani a tagállamok alapvető állami funkcióit, „beleértve a területi integritás, a közrend fenntartása és az állam biztonsága mellett az igazságszolgáltatás gyakorlását is.” Ha az Európai Parlament politikai okokból megakadályozza, hogy egy magyar bíróság lefolytasson egy eljárást, az nem pusztán jogtechnikai akadály: az önrendelkezés alkotmányos magját érinti és szembemegy a Szerződésekkel.
A szuverenitás valódi lényege a felelősség
Egy vezető akkor valóban önrendelkező, ha képes és hajlandó saját polgáraiért, saját döntéseiért és saját jövőjéért felelősséget vállalni – a jogi, politikai és erkölcsi következményekkel együtt. Egy politikus, aki a mentelmi joga mögé bújik, aki minden körülmények között elutasítja a számonkérést, és nem hajlandó szembenézni saját tetteinek következményeivel, soha nem lesz képes szuverén módon irányítani.
Hiszen aki önmagáért sem vállal felelősséget, akit kívülről, bábként irányítanak, attól nem várható el, hogy egy nemzet jövőjéért felelősséget vállaljon.
Lengyelországban a korábbi konzervatív kormány leváltását célzó, nyolc esztendőn át tartó jogállamisági offenzíva, a „varsói modell” brüsszeli szempontból sikerrel zárult 2023 végén, győzelemhez segítve a Tusk-kormányt. A lengyelországi helyzet riasztó figyelmeztetés minden nemzeti szuverenitást védő tagállam számára, hiszen
Magyarország esetében Brüsszel hasonló forgatókönyvet követ: míg a kormánypárt az uniós elit ellenzéke, addig a Tisza Párt egyértelműen a brüsszeli elvárások hazai képviseletére választott formációként tűnik fel, amelyet az uniós hatalmi központ támogatásával próbálnak hatalomra segíteni. Ennek ára azonban Magyarország szuverenitásának feladása.
Éppen ezért a demokratikus közösség minden tagjának kötelessége, hogy döntéseit az ország jövője és az elszámoltathatóság iránti elkötelezettség vezérelje. A választók felelőssége, hogy ne adjanak hatalmat olyanok kezébe, akik politikai szövetségeseik mögé rejtőzve menekülnek tetteik következményei elől és önérdekből bármikor elárulják a hazájukat.
