Németország komplex gazdasági, társadalmi és politikai válságtünetei a jelenlegi elit vezetése mellett egy visszafordíthatatlan strukturális átalakulás folyamatára világítanak rá. Friedrich Merz kancellár hangzatos reformígéretei politikai ellenállásba ütköznek, az ipar stagnál, a német újrafegyverkezés – és főleg annak költségei – terén sincs társadalmi konszenzus, az általános jóléttel kapcsolatos kilátások egyre borúsabbak. A német elit a gazdasági, ipari, és energetikai, valamint biztonság és társadalompolitikai döntések szerteágazó pókhálójában egyre nehezebben talál olyan metszetet, amely nem növeli tovább a társadalmi frusztrációt, és ezzel párhuzamosan az AfD támogatottságát.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb elemzésében a német modell rendszerszintű válságát veszi górcső alá.

Eljött a kiszolgáltatottság kora

Az egykoron Európa-szerte is irányadó német politikai rendszer végóráit éli, a modell – egymást is támasztó – tartópillérei sorra roskadnak össze: 1) az olcsó orosz gázon alapuló exportorientált gazdaság sikeressége, 2) a politikai stabilitás, és 3) az amerikai katonai védernyőbe vetett hit néhány év leforgása alatt semmivé foszlott. Ezzel összefüggésben nem megkerülhető, hogy az a stabil alaprend, amely a német gazdaság és társadalompolitika vezérelve volt az Adenauer-korszaktól (1949–1966) fogva, vagyis a rendre és szabadságra épülő szociális piacgazdaság mára egy kiüresedett politikai szlogenné vált a kereszténydemokraták jelenlegi vezetése szerint. Mint ismeretes, Friedrich Merz német kancellár 2025 augusztusának végén a szociális piacgazdaságot egy pénzügyileg életképtelen szociális rendszernek nevezte, amely fölött eljárt az idő. A lesújtó beismerését követő „társadalmi reformok” valójában a szociális kiadások drasztikus csökkentésére irányuló megszorítások, amelyek valóban inkompatibilissé váltak a szabad verseny és a piaci által vezérelt virágzó gazdasággal, amelyből minden társadalmi osztály profitál – Konrad Adenauer és Ludwig Erhard örökségével szemben.

De nézzük meg közelebbről a tartópillérek labilitását: Németország gazdaságának alapköve, az ipari teljesítmény – jelentős mértékben a magas energiaáraknak köszönhetően – évek óta mélyülő lassulást mutat, 2019 óta közel 250 ezer (!) munkahely szűnt meg, a legfrissebb adatok szerint pedig immár naponta (!) 48 cég megy csődbe, amelyek pedig nem, azoknak jelentős része a magas működési költségek miatt Kínába, vagy éppen Közép- és Kelet-Európába települ át. Nem meglepő, hogy a Bundesbank júniusi becslését lefelé módosítva mindössze 0,6 százalékos GDP-növekedést prognosztizál 2026-ra, ám azt is csak több száz milliárd eurós adósságból fedezett védelmi és infrastrukturális kiadások miatt.

Noha a Scholz-kormány, illetve Merz kancellársága idején csúcsosodtak ki a német gazdasági nehézségek, ezeknek gyökerei sok esetben a Merkel-érában elmaradt reformokban is keresendők. Mindehhez társul az a történelmi tényállás, hogy amíg Merkel vezetése alatt a hadsereg tudatos leépítésére és a Bundeswehr eszközparkjának elavulására került sor, hiszen a GDP-nek töredékét fordította ilyen célokra az állam, addig az orosz–ukrán háború kitörése óta ez megváltozott. Scholz Zeitenwende beszéde már előre vetítette, hogy elengedhetetlen Németország védelmi kiadásainak növelése annak érdekében, hogy az új idők szellemének megfelelően egy gyökeres kül- és biztonságpolitikai fordulatot lehessen végrehajtani. GDP-növekedés híján azonban Scholznak nem sok mozgástere akadt, főképp, hogy a 60 milliárd eurósköltségvetési hiány önmagában is megszorításokat követelt meg, amit ráadásul az adósságfékszabály miatt a hitelfelvétellel sem tudott orvosolni a kormány. Noha a szociáldemokrata–zöld–liberális koalíció már megalakulásától fogva törékeny volt, végül pont az adósságfékszabály és azzal összefüggésben a német költségvetés körül kialakult heves viták miatt bukott meg a Scholz-kormány.

Először februárban J. D. Vance, az Egyesült Államok alelnöke a müncheni biztonsági konferencián a demokrácia működéséről leckéztette meg a német elitet, szót emelve az AfD elleni kordonpolitika ellen, amit teljesen reálisan látva Németország kormányozhatatlanságának egyik legfőbb okaként nevezett meg. Májusban a Merz-kormány egyértelműen foglalt állást azon amerikai elvárás mellett, hogy a GDP 5 százalékát kell a NATO-tagállamoknak védelmi kiadásokra fordítaniuk 2035-ig, ami egyrészt az amerikai katonai védernyő megszűnése miatt indokoltnak tűnik, ám egyben irreális és felelőtlen vállalás a legtöbb európai ország esetében az évek óta tartó gazdasági stagnálás közepette. A Trump-adminisztráció emellett a belengetett, majd meg is valósított vámháborúval komoly csapást mért az exportorientált német gazdaságra.

A gazdasági stagnálás, geopolitikai kiszolgáltatottság és az instabil belpolitikai helyzet miatt a német elit előre menekült és kétségbeesett döntésre szánta el magát, hogy legalább a látszatát legyen képes fenntartani a német modell működőképességének. Miután a 2025 februári szövetségi választás eredményeként a fősodor elveszítette kétharmados többségét a parlamentben az AfD és a Die Linke megerősödése miatt, addig nem hívták össze az új parlamentet amíg a régi Bundestag égisze alatt meg nem szavaztatták a CDU/CSU, az SPD és a zöldek támogatásával az ország eladósodását lehetővé tevő alaptörvény-módosítást. A több száz milliárd eurós hitel jelentős része azonban fegyverkezésre és a védelmi kapacitások növelésére lesz allokálva, amitől a német állampolgárok életszínvonala nem fog javulni, ahogyan attól sem, hogy a Volkswagen kényszerből bezárt gyáraiban ezentúl nem autókat, hanem a Rheinmetall jóvoltából tankokat fognak gyártani.

Kötelezően fakultatív sorkatonaság

Szintén nehezen lehet hangulatjavító intézkedésnek tekinteni a hadkötelezettség visszatérését Németországban, amelynek keretében a 18. életévüket betöltő fiatalok egy kérdőívet kapnak, hogy eldöntsék, akarnak-e katonai szolgálatot teljesíteni. Azon férfiak, akik elmulasztják kitölteni a kérdőívet, vagy tudatosan hazudnak, pénzbírsággal sújthatók, 2027-től pedig már kötelező orvosi vizsgálaton kell részt venniük, a nők esetében önkéntes mind a kérdőív kitöltése, mind a toborzásban való részvétel.  Amennyiben az önkéntesekre vonatkozó célértékek nem teljesülnek, akkor azt a jogot is fenntartja magának a kormány a Bundeswehr jelenleg 182 ezres állományának 260 ezer főre duzzasztása érdekében, hogy a sorkatonai szolgálat is visszaállítható a parlament jóváhagyása alapján.

Miközben a béke ismét elérhetőbb távolságba került az orosz–ukrán háború lezárása terén azáltal, hogy az  amerikai–orosz tárgyalások intenzívebb szakaszba léptek az utóbbi hónapokban, az uniós és német elit szabotálni igyekszik a béke létrejöttét.

Kaja Kallas, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője „katonai Schengenről” ábrándozik, Fabien Mandon francia vezérkari főnök szerint a francia szülőknek fel kell készülnie arra, hogy gyermekeik meghalnak egy Oroszország elleni háborúban 2030-ig, Mark Rutte, NATO főtitkár szerint „egy olyan mértékű háborúra kell felkészülnünk, amelyet nagyszüleink és dédszüleink szenvedtek el”, Boris Pistorius német védelmi miniszter pedig azzal riogat, hogy „talán a 2025-ös volt az utolsó békés nyarunk a következő orosz támadás előtt”.

Noha ahhoz valóban nem férhet kétség, hogy régóta itt ideje annak, hogy az európai országok a saját katonai és védelmi képességeiket oly mértékben fejlesszék, hogy az USA nélkül is képesek legyenek megvédeni magukat, ám ezt jelentősen megnehezíti, hogy a nyugat-európai vezetők kognitív disszonanciában szenvednek. Egyrészről még mindig népszerű az a progresszív valóságtagadás, hogy „Oroszország nem nyerheti meg a háborút”, sőt az elrugaszkodottabb értelmezések szerint nem is képes erre, másrészről viszont folyamatos az azzal való riogatás – például a német hírszerzésre hivatkozva–, hogy Oroszország legkésőbb 2030-ig megtámadhatja az egész NATO-t.

Miközben Németország a háború 2022-es kitörése óta már 40 milliárd eurónyi katonai – és ugyanakkora értékű humanitárius – támogatást nyújtott Ukrajnának, csak 2026-ban további 11,5 milliárd eurót különít el többek között tüzérségre, drónokra, valamint páncélozott járművekre. Mindehhez társul az EU 24 tagállamának 90 milliárd eurós közös hitelfelvétele 2026–2027-re, amiből noha a tagállamok gazdasági súlyuk szerint viselik majd az ebből eredő kamat- és garanciaterheket, nem nehéz kiszámolni, hogy Németország, mint az EU legnagyobb gazdaságának terhe meghaladja 20 milliárd eurót. Az uniós és német elit valóságtól való elszakadását kellően szemlélteti, hogy abban a tévhitben ringatják magukat, hogy Oroszország majd jóvátételt fizet a háború után, amennyiben pedig erre nem kerül sor, akkor Ukrajna majd az Európában befagyasztott orosz vagyonból fogja visszafizetni a hitelt, amiben egyébként még EU-s tagországok is megosztottak.

Kifejezetten Németország szempontjából nézve tehát azt láthatjuk, hogy Berlin úgy allokál forrásokat saját költségvetéséből és vesz fel hitelt Ukrajna támogatására, hogy csekély megtérülés esélye mellett vállal komoly pénzügyi kockázatot. Mindezt úgy, hogy belföldön is súlyos erőforráshiányokkal küzd a kormány, ami által sem további ipari ösztönzésre, sem az állampolgárok terheinek csökkentésére, de kompenzációjára sincs mozgástere.

Demográfiai–jóléti csapda

A német gazdaság strukturális válságban van, a bérek stagnálnak, a jóléti állam leépül, a kormány munkájával elégedetlenek száma egyre nő. A kancellár által meghirdetett „reformok ősze” érdektelenségbe és koalíciós súrlódásokba fordult, az állampolgári segély (Bürgergeld, 2026-tól alapbiztosítás, vagyis Neue Grundsicherung) körüli viták továbbra is fennállnak, amelyek társadalmi destabilizációt is okoznak. Noha a végrehajtott változtatások technokrata jellegűek, irányváltást jeleznek abból a szempontból, hogy a kormány a megemelkedett védelmi kiadások miatt a szociális kiadásokat ítélte meg a legkönnyebben megvágható tételként. Középtávon azonban még drasztikusabb reform is indokoltabb lesz, hiszen egyrészt az elöregedő német társadalom miatt egyre kevesebb aktív befizető tart el egyre több nyugdíjast és munkanélkülit, másrészt pedig a juttatás legnagyobb haszonélvezői éppen azok a munkanélküli bevándorlók, akiknek elméletileg a munkaerőpiacon keletkezett hiányt kellene betölteniük. Korábbi statisztikák rávilágítottak arra, hogy miközben a Bürgergeld (vagy előtte a Hartz IV) finanszírozására évente közel 50 milliárd eurót kénytelen elkülöníteni az állam, azt egyre növekvő mértékben bevándorlók veszik igénybe, az utóbbi években már az igénylők közel 50 százaléka nem rendelkezett német állampolgársággal. Ha ehhez hozzászámoljuk azokat, akik már rendelkeznek német állampolgársággal, de migrációs hátterűek, akkor kétharmadhoz közeli aránnyal találkozunk.

A politikai vitának még közel sincs vége, hiszen az SPD még a mostani szigorítást is túl szigorúnak tartja, taggyűlések és kisebb demonstrációk, valamint a háttérben zajló koalíciós egyeztetések keretében nem nyugodtak bele a  változtatásba, továbbra is inkább új adókat vetnének ki, ami már az elszegényedő középosztályt is sújtaná. Ez a vita kellően szemlélteti, hogy a német politikai elit milyen zsákutcába kormányozta az országot, hiszen miközben a védelmi kiadások miatt megszorításokat kell bevezetni, az SPD rövidtávú célok érdekében képes támogatni azt, hogy sok esetben jogosulatlan bevándorlók az állam nagylelkűségével továbbra is visszaéljenek és inkább tisztességesen dolgozó és takarékoskodó német állampolgárokkal fizettetné meg ennek az árát. Azonban az sem másodlagos szempont, hogy Németország demográfiai átalakulása miatt már 25 millió ember rendelkezik migrációs háttérrel az országban, amely mára egy komoly súllyal bíró választói tömeggé nőtte ki magát. Ennek a társadalmi csoportnak a politikai súlya csak tovább fog növekedni, mivel a 20 év alatti lakosság 42,2 százaléka már migrációs háttérrel rendelkezik Németországban, amivel a szociáldemokraták, a zöldek és a posztkommunisták erőteljesen számolnak saját támogatottságuk stabilizálása, esetleges növelése terén.

A német gazdaságnak évente 400 ezer új munkavállalóra lenne szüksége az elöregedő lakosság miatt, amit megfelelő családtámogatási rendszer híján továbbra is bevándorlással akarnak eszközölni a progresszívok.

Mivel azonban a – kiváltképp a muszlim kulturális hátterű – bevándorlók társadalmi és gazdasági integrációja sok esetben sikertelen, ezáltal nincs a szükségleteket kielégítő munkaerőpiaci utánpótlás, míg a segélyeken keresztül ez a társadalmi csoport jelentős állami erőforrásokat köt le. Ennek a problémának egy másik vetülete a német társadalom egészére vetítve, és kellően szemlélteti a szociális piacgazdaság alapvető doktrínáinak összedőlését, hogy már azok sem tudnak megélni a fizetésükből, akik tisztességesen dolgoznak. A társadalmi mobilitás egyre korlátozottabban érvényesül, hiszen a szülők jövedelmi és iskolázottsági szintje erősebben meghatározza a gyermekek jövőjét, a túlburjánzott bürokrácia pedig megfojtja nemcsak a piaci versenyt, de az innovációt is. A technokrata elit a problémák valós megoldása helyett pusztán menedzselni akarja azokat, de erre is már csak hatalomtechnikai alkuk árán képes, melyeknek legfőbb célja, hogy az AfD-t kizárják a hatalomból.

Konklúzió

Miután az AfD nem pusztán egy politikai párt, hanem 15 millió állampolgár felhatalmazásának letéteményese, az AfD-szavazók politikai folyamatokból való kizárása és elhallgattatása által pedig a német hatalmi elit a nép elvárásaival szemben határozza meg magát és az az országot túszul ejtő politikai kartellé válik. Rendszerkritikus pártként nem véletlenül az AfD képes profitálni a migrációtól kezdve az energiapolitikán át a hadkötelezettségig és a Bürgergeld-vitáig, hiszen pont azon társadalmi rétegeket érintik ezek problémák, akik az elhibázott kormányzati politika áldozatai.

A német elit háborús riogatása közepette érdemes belegondolni abba is, hogy kik fognak harcolni Németországért, ha ezt a szükség valóban megkívánja. Talán a német elit gyermekei? A kérdés kapcsán érdemes visszaidézni az Európai Bizottság elnökének, Ursula von der Leyennek a reakcióját, akitől még német védelmi miniszterként kérdezték meg, hogy a gyermekeit háborúba küldené-e, amire leereszkedő, cinikus mimikával válaszolt, egyértelművé téve, hogy még a kérdés is abszurd. Nézzük akkor tovább: a német társadalom 45,8 százaléka 50 év feletti, amely választói csoportnak a kétharmada az elkerülhetetlen háború lázában égő CDU-t, SPD-t, és zöldeket támogatja, ám egy esetleges háború esetén nem ezt a korosztályt fogják besorozni. A bevándorlók szintén nem fognak az első sorokba jelentkezni, szírek, afgánok, törökök tömegei miért is akarnának meghalni Németországért, miközben a – még mindig – nagylelkű segélyezési politika gyümölcseit élvezhetik, párhuzamos társadalmakban élhetnek? Talán az antifák, akik a német állam lebontásán munkálkodnak és terrorista akciókat hajtanak végre, ami miatt legutóbb Berlinben közel 50 ezer ember, cégek és kórházak (!) maradtak áram és fűtés nélkül a tél kellős közepén?

Mindezen csoportok kizárásával egy viszonylag szűk réteg maradt, ahonnan jelen állás szerint az önkéntesek jelentkezését várja a kormány:

Pontosan ugyanaz az elit taszítja el magától ezeket az állampolgárokat és tekint rájuk az alkotmány ellenségeként pártszimpátiájuk miatt, akiktől a gyakorlatban végső esetben az ország védelmét várnák el egy – adott esetben kiprovokált– oroszellenes háborúban? Ezek szerint a fiatal németek férfiak – akiknek körében messze az AfD a legnépszerűbb párt – meghalhatnak a német elit háborús lázálmaiért, de a véleményüket, aggályaikat, frusztráltságukat ne az AfD támogatásával fejezzék ki, vagy amennyiben igen, és ezáltal valós esély mutatkozik arra, hogy a párt hatalomra jut, akkor azt betiltják. Kétségtelenül paradox helyzet, de kellően szemlélteti a német elit valóságtól való elszakadását és azt a zsákutcát, amelybe az országot vezették.