Az elmúlt évek európai folyamatai egy irányba mutatnak: az Európai Unió fokozatosan eltávolodik attól az alaplogikától, amely korábbi sikerének feltétele volt. A belső piac elmélyítése, a gazdasági integráció erősítése és az európai jólét növelése helyett háborús hisztéria, ideológiai küzdelmek és félreértelmezett geopolitikai ambíciók határozzák meg a brüsszeli döntéshozatalt. Ennek az árát pedig végül az európai polgárok fizetik meg, akik joggal teszik fel a kérdést: ha Ukrajna jóléti programjára 800 milliárd dollárt szánna Brüsszel, hogy lehetséges, hogy az európai jólét kérdése szóba se kerül a pénzek elosztásánál?
Petri Bernadett, a XXI. Század Intézet kutatója az európai versenyképesség helyzetét tekinti át az orosz-ukrán háború finanszírozása és az Ukrajnának szánt uniós források fényében.
Visszafejlődőben az európai gazdasági integráció
A második von der Leyen-féle bizottsági ciklus egyik legfontosabb önmeghatározása – a háború mellett – az európai versenyképesség. Ezt a szándékot hivatott alátámasztani a Bizottság által pár napja közzétett 2026. évi éves belső piaci és versenyképességi jelentés is, amely huszonkilenc teljesítménymutató mentén vizsgálja az egységes piac működését és az EU gazdasági erejét.
A jelentés igen súlyos képet mutat az európai gazdasági teljesítményről, ami évről évre csökken.
A versenyképesség egyik alapja a tőke. A jelentés képe itt sötét: a magánberuházások száma csökkent, a kockázati tőke továbbra is nagyságrendileg elmarad az amerikai szinttől, és Európa globális működőtőke-súlya is látványosan gyengült.
Az EU gazdasági modellje úgy veszít erőt, hogy közben a versenytársak – USA, Kína – iparpolitikával, beruházási ösztönzőkkel és energiaköltség-előnyökkel erősítik saját pozícióikat. Európa ehhez képest adminisztratív, szabályozási és intézményi lassúságot mutat.
A jelentés ennél még súlyosabb megállapítása az, hogy elfogyott a gazdasági integráció lendülete. Az EU-n belüli árukereskedelem GDP-arányos súlya 2024-ben 23,5%-ról 22,0%-ra esett vissza, vagyis a belső kereskedelem – az európai növekedés egyik „motorja” – lassulni kezdett. A Bizottság ezzel párhuzamosan azt is kénytelen elismerni, hogy a belső piac mélyítése, vagyis az egységes piaci akadályok lebontása és az ehhez szükséges uniós intézkedések elmaradnak. Jól látszik, hogy Brüsszel egyszerűen nem végzi el az ehhez szükséges szakpolitikai munkát, ugyanis nem marad rá erőforrása, amit pedig tesz az inkább arra sarkalja a tagországokat, hogy tovább védjék saját piacaikat egymás elől és ha kell, a brüsszeli intézkedések elől is.
Az egységes piac lényege egyszerű: az Európai Unión belül az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabadon mozoghassanak, indokolatlan akadályok nélkül. Ezt nevezzük a „négy szabadságnak”, amely a belső piac jogi alapja. Az uniós integráció valódi lényege, hogy az Európai Unió akkor működik, ha a belső piaca, egy 450 millió embert felölelő gazdasági tér egységesen, kiszámíthatóan és hatékonyan működik A belső piac az európai integráció legkonkrétabb és legkézzelfoghatóbb eleme. Ez az a pont, ahol az EU nem elvont politikai konstrukcióként jelenik meg, hanem mindennapi tapasztalatként: a munkahelyekben, az árakban, a bérekben, a szolgáltatások elérhetőségében és a választási lehetőségekben. Ha a belső piac működik, akkor az integráció haszna nem szorul magyarázatra.
Brüsszelnek nincs kapacitása a versenyképességgel foglalkozni
Gazdasági értelemben a belső piac lényege az, hogy a méret előnnyé válik. Egy egységesen működő európai piac nagyobb versenyt, alacsonyabb árakat, hatékonyabb termelést és gyorsabb innovációt jelent. A vállalkozások nagyobb piacon tudnak tervezni és beruházni; a fogyasztók szélesebb kínálatból választhatnak; a munkavállalók több lehetőséghez jutnak. Ez az oka annak, hogy az egységes piac elmélyítése az elmúlt évtizedekben bizonyíthatóan hozzájárult az életszínvonal emelkedéséhez Európában. Ha az EU nem képes jólétet, növekedést és biztonságot teremteni a saját polgárainak, akkor minden további ambíció társadalmi ellenállásba ütközik. Egy gyenge belső piacú Európa nemcsak gazdaságilag és politikailag egyaránt sebezhető.
Az európai versenyképességi lejtmenet nem pusztán technikai kudarc, hanem egy politikai fókuszváltás következménye.
Amióta tart az orosz-ukrán háború, az Európai Unió egyre kevésbé gazdasági integrációs összefogásként, és egyre inkább geopolitikai–ideológiai szereplőként definiálja önmagát. Pedig nem az. Ez az önértelmezés, a „háborús pszichózis” óhatatlanul elterelte az intézményi figyelmet, az adminisztratív kapacitást és a politikai energiát azoktól a területektől, ahol a versenyképességi nyereség a legnagyobb lenne: a belső piac mélyítésétől, különösen a szolgáltatások, a tőke, az energia és a digitális infrastruktúra egységesítésétől. Brüsszel politikai napirendjét egyre inkább a háborúhoz kapcsolódó döntések, finanszírozási konstrukciók, szankciós csomagok és geopolitikai állásfoglalások uralják. Ezek a kérdések természetüknél fogva centralizáltak, gyors politikai reakciókat igényelnek, és a „kríziskezelés logikája” szerint működnek. Ebben a környezetben az egységes piac elmélyítése – amely lassú, konfliktusos, tagállami érdekeket sértő, végrehajtási vitákkal terhelt folyamat – óhatatlanul háttérbe szorul.
Ehhez járul hozzá az a jelenség, hogy az uniós intézményrendszer igen jelentős részét ma ideológiai és jogállamisági viták kötik le. A jogállamisági mechanizmusok, feltételességi eljárások, politikai nyomásgyakorlási eszközök alkalmazása önmagában nem gazdaságpolitikai kérdés, hanem normatív és nem szakmai, hanem hatalmi logika szerint működik. Azonban ezek az eljárások, országjelentések, számonkérések időt, jogi kapacitást és intézményi energiát kötnek le. A tagországokat szankcionáló politikai eljárások, a hazánkkal szemben indított jogállamisági eljárás nyilvánvalóan nem járulnak hozzá sem a belső piac mélyítéséhez, sem a versenyképesség növeléséhez. Helyette viszont aláássák a gazdasági integráció egyik legfontosabb alapját: a tagállamok közti bizalmat.
Hol marad az európai jólét program?
Ilyen körülmények között igazán súlyos jelenség Enrico Letta és Mario Draghi korábbi figyelmeztetéseinek elsikkadása: a versenyképesség megteremtésének célja az európai emberek jóléte. A Bizottság politikai napirendjén ez a kérdés mégis háttérbe szorult a háborúhoz, a félreértelmezett geopolitikai szerepvállaláshoz és az állandó ideológiai harcokhoz képest. Európa az elmúlt időszakban nagyon ritkán koncentrál befelé és ha igen, akkor is a politikai számonkérés céljával teszi ezt. A migráció területén bezzeg gőzerővel zajlik az „egységesítés”: kötelező szolidaritási mechanizmusok, kvótalogika, központosított elosztási elvek jelennek meg ott, ahol a tagállami szuverenitás az elsődleges szervező elv. Ugyanezt láthatjuk a külpolitikában is, ahol egyre nyíltabban napirenden van a vétójog feloldása és a minősített többség kiterjesztése.
Ha ezt a képet a költségvetési vitákkal kapcsoljuk össze, a probléma még élesebb. Brüsszel az orosz–ukrán háború óta úgy épít fel többéves és sokezermilliárdos pénzügyi konstrukciókat Ukrajna támogatására, mintha egy párhuzamos európai állam működését kellene finanszíroznia. 90 milliárd itt, 150 milliárd ott, 800 milliárd euró a jólétre, 700 milliárd euró a hadikiadásokra, ezközben makropénzügyi csomagok, stabilizációs alapok, többéves tervezési keretek, hitel- és garanciaműveletek követik egymást. A háború rendszerszintű fenntartása mellett most megjelent az ukrán jólét program, az ukrán állam működőképességének biztosítása, a közszolgáltatások finanszírozása, a költségvetési lyukak betömködése, és a háború utáni újjáépítés előkészítése. Mindezt érdemi elszámoltatás nélkül.
Joggal tesszük fel a kérdést: és hol van az európai jóléti program?
Ha az EU képes többéves, több ezermilliárd eurós konstrukciókat létrehozni egy nem tagállam költségvetési stabilizálására, akkor miért nem képes ugyanilyen bátorsággal a saját társadalmi és versenyképességi alapjait stabilizálni?
Hol van az a többéves, azonos szintű politikai elszántsággal felépített uniós keret, amely az európai polgárok mindennapi terheit kezeli? Hol van a középosztályt védő, energiaköltségeket mérséklő, lakhatási és demográfiai nyomásra válaszoló, versenyképességi beruházásokat gyorsító európai program – és nem csak az arról szóló szlogenszerű európai bizottsági kommunikáció? Pedig egy olyan gigaköltségvetésben, amit az Európai Unió 2028-tól tervez, igazán juthatna forrás erre, végtére is eredetileg az szánták az európai uniós integráció legfontosabb céljának, hogy növelje az európai emberek jólétét.
Az uniós költségvetési tervek kizsigerelnék az európai embereket
Az Európai Unió többéves pénzügyi keretének eredeti politikai és jogi rendeltetése világos: az egységes piac elmélyítése és a közös gazdasági tér működőképességének megerősítése, és a tagállamok érdekeinek szolgálata. A közös költségvetés nem öncélú újraelosztási mechanizmus, hanem eszköz arra, hogy a belső piacban rejlő méretgazdaságossági és versenyképességi előnyök valóban érvényesüljenek. Ha az EU költségvetése nem ezt szolgálja, akkor elveszíti integrációs értelmét. A jelenlegi hadiköltségvetési tervezés azonban éppen ennek az ellenkezőjét mutatja, holott a Szerződések szigorú szabályokat tartalmaznak arra nézve, hogy milyen célokra lehet felhasználni az uniós költségvetést: harmadik országok érdeke nem előzhet be a tagállamoknak, hiszen mégiscsak az európai emberek pénzéről van szó.
Ráadásul egyre több pénzről. Ezt a problémát számszerűsítette az Európai Számvevőszék januári jelentése a többéves pénzügyi keretről: a 2028–2034-es időszakban átlagosan évi 68 milliárd euró többletbefizetésre lesz szükség ahhoz, hogy Brüsszel eleget tudjon tenni vállalásainak. Nagyobb költségvetést elsősorban több nemzeti befizetésből lehet létrehozni, amit a tagállamok a jelen európai gazdasági helyzetben nem tudnak kitermelni.
A másik út a közös hitel, ami azonban a szakértők szerint rendkívül veszélyes adósságspirálhoz vezethet. Brüsszel a Helyreállítási Alap keretében történelmi mértékű, 750 milliárd euró értékben vett fel hitelt a pénzügyi piacokról, ennek érdekében pedig kötvényeket bocsátott ki. A kötvények hozamai a gazdaság helyzet romlása miatt jelentős mértékben emelkedtek az elmúlt években, ami persze jó üzlet a kötvények jegyzői számára. Az EU és a tagállamok számára azonban rendkívüli teher, mivel súlyos mértékben nőttek az adósság kamatterhei, az Európai Számvevőszék becslése szerint idén év végére akár a kétszeresére is emelkedhetnek. Egy újabb hitelfelvétele a korábbi adósságra is kihat, a piacoknak olyan jelentős kötvénykínálatot kellene felszívniuk, ami a korábbi hitelfelvétel költségeinek jelentős emelkedésével járhat. A hitel a jövő költségvetéseit terheli, törlesztési kockázatot hordoz a tagországok számára is, hiszen az Európai Unió további tagállami befizetéseket hívhat le a közös hitel törlesztésének fedezetére. A Számvevőszék figyelmeztetése szerint fennáll annak a veszélye, hogy a Bizottságnak éppen akkor kellene extra hozzájárulásokat kérnie, amikor a nemzeti költségvetések már amúgy is nyomás alatt vannak. Az eredmény tehát romló európai gazdasági teljesítmény, eladósodó tagállamok, elszegényedő emberek.
A belső piac gyengülése, a versenyképesség romlása és a beruházások elmaradása nem önálló jelenségek, hanem ugyanannak a fókuszvesztésnek a következményei.
Egy olyan Európa, amely nem képes a saját gazdasági alapjait megerősíteni, nem tud fenntartható módon geopolitikai szerepet sem vállalni.
Brüsszel mégis ezt teszi: feladja az európai emberek gazdasági érdekeit és a belső piac logikáját egy háborús narratívához igazított politikai szerepfelfogás kedvéért. Ebben a folyamatban az uniós költségvetés elveszíti eredeti rendeltetését, a döntések pedig egyre távolabb kerülnek azoktól, akik a számlát végül megfizetik. Miközben Brüsszel az európai emberek pénzéből mások háborúját finanszírozza és nagylelkű gesztusokat tesz egy olyan harmadik ország irányába, ahol a korrupció nem kivétel, hanem rendszerszintű kockázat, az egész európai jövőt feléli. Ez felelőtlenség, az európai szuverenitás fokozatos felszámolása, végsősoron pedig az európai polgárok cserbenhagyása. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogy az EU költségvetésének jövőjéről szóló tárgyalásokon ki képviseli majd Magyarországot: olyan vezető, aki – ahogy eddig – kiáll a nemzeti érdekek mellett, vagy olyan valaki, aki örömmel asszisztál az európai emberek elleni áruláshoz.
